Lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy Karim megáll előttem. Tekintetében láttam valamit, tudtam, hogy csinálni fog valamit. Késő este még mindig szólt a zene, a vendégek beszélgettek és közben minket figyeltek. Szememmel őt kerestem, de a medence szélén ácsorogva azonnal megtaláltam. Az ismeretlen lány mellett ácsorgott, de szemével csak engem figyelt. Próbáltam nem feltűnően figyelni őket, de nem tudtam. Dante Yilmaz végérvényesen is elfoglalta méltó helyét a szívemben. Tehetetlenül történt és nem gondoltam volna, hogy elsöpri a Karim iránt érzett szerelmemet. Dante ott állt, engem figyelt és tudtam, hogy mire gondolt. Fájdalmat láttam a szemében, a kezét görcsösen ökölbe szorította. Karim engem figyelt, de tudta, hogy minden gondolatomat Dante uralja. Utáltam, hogy belé estem. Gyűlöltem, hogy beleszerettem, de nem hibáztatom magam miatta. Gondolataimból Karim hangja zökkentett ki. Hallottam, hogy beszél de nem tudtam minden szavára oda figyelni. - Ezért szeretném megragadni az alkalmat, és kedvesem felé intézni a szavakat - mikor szólított, elkerekedett szemekkel felé kaptam a fejem. Nem akartam elhinni, de Karim Yilmaz egy térdre ereszkedett és egy gyűrűs dobozt tartott elém. Közte és az ékszer között kapkodtam a tekintetem. - Szeretném elmondani, hogy a világ legboldogabb férfijává tettél és nagyon szerelmes vagyok beléd! Szeretném megragadni az alkalmat és feltenni a kérdést, hogy hozzám jössz e feleségül? - éreztem, hogy szemem könnybe lábad, a gyomrom pedig liftezni kezd. A váratlan meglepetés miatt megszólalni sem tudtam. A vendégek sóhajtoztak, mosolyogtak és fényképeket készítettek rólunk. Nagyot nyeltem, felvontam a szemöldököm, amikor Karim a kezemre szorított. Ez egy jel volt. Egy jel arra, hogy válaszoljak, különben következményei lesznek. Minden olyan gyorsan történt. A medence felé pillantottam, de Dante már nem állt ott. Végig néztem, hogy zsebre helyezett kezekkel a szökőkút felé sétál. Lassan, de eltűnt a sötét kertben, én pedig magamra maradtam egy férfival, aki teljesen a tulajdonává akar tenni. - Mit mondasz, kedvesem? - alig hallhatóan suttogta, és az arcomat fürkészte. Az idő rohamosan telt, de én semmit sem tudtam mondani. A vendégek sugdolózni kezdtek, Karim apja pedig elnevette magát.

- A meglepettség ereje! Dehát persze, hogy igen mond, nem igaz Leyla?! - mindenki vigyorgott, mindenki a pozitív választ kapta. A gyomrom összeszorult, a mellkasom fájt. Nem voltam boldog. Sarokba szorított egy férfi. És ez ellen nem tudtam mit tenni. Aprót biccentettem, bár inkább menekülni akartam. El akartam szökni, itt hagyni ezt az ostoba játékot. Karim bólintott, majd kivette a káprázatos gyűrűt és az ujjamra húzta. - Az enyém vagy! Nem megmondtam? - közel hajolt hozzám, az arcomra simította a karját és puszit nyomott a homlokomra. Az emberek felállva tapsoltak és mosolyogva gratuláltak. Ők nem tudták, hogy ez nem őszinte. Nem tudták, hogy Karim féltékenység miatt tette. Nem tudták, hogy magához akar láncolni és teljesen birtokolni engem. - Tetszik a gyűrű? - kérdezte.

- Persze...nagyon szép - suttogtam alig hallhatóan.

Képtelen voltam megvárni és végig nézni azt, hogy megkéri a kezét. Leyla nem csak szenvedett, de segítségért kiáltott. A szeméből olvastam, az arcán mindent láttam. Tudtam, hogy nem szívből mondott neki igent. - A pokolba! A kurva életbe! - végig sétáltam az első kertem, majd a macskaköves parkolóban az autóm felé igyekeztem. Nem gondolkoztam, csak el akartam tűnni. Távol akartam lenni, minél messzebb kerülni ettől a beteges játszmától. - Dante! Dante, hova mész? - megálltam az autó mellett, amikor Leyla futott utánam. Szemét vörösre sírta, ajkát pedig lebiggyesztette. A kerti lámpa halvány fényében felé pillantottam és elvesztem benne egy percre. Elképesztően gyönyörű volt. Szépen megcsinált kontyából pár tincse a vállára hullott. Szemhéján csillogott a smink, nyakán pedig a nyaklánc. Dekoltázsa diszkrét volt, mégis kívánatos és fenséges. Utáltam, hogy nem sikerült. Nem sikerült a szerelmünk. Egy befejezetlen történet főszereplői leszünk. Végig néztem rajta, majd megpillantottam az ujján található gyűrűt.

- Gratulálok! Vagy valami olyasmi... - a fekete autónak támasztottam a vállam és végig szántottam az arcomon. Hangosan felsóhajtottam, majd széttártam a kezem. - Haza megyek! Nekem nincs dolgom itt - apám háza felé pillantottam, Leyla pedig a fejét rázta.

- Ne hagyj itt engem! Ha mész, akkor vigyél magaddal - kétségbeesve közelebb lépett, szeme könnybe lábadt és szipogni kezdett. Mélyen a szemembe pillantott, majd oldalra biccentette a fejét. Itt tőrt meg a jég, mert ebben a pillanatban hangosan elsírta magát. Fájt sírni látnom. Közelebb léptem, de nem értem hozzá. Nem akartam meggondolatlanul cselekedni. - Nagyon sajnálom, hogy ez történt! Sajnálom, hogy belerángattalak egy ilyen dologba! Bárcsak inkább meghaltam volna azon a hajón, akkor most nem lennék itt, és... - nem tudta befejezni, mert tarkójánál fogva magamhoz húztam. Arcát a nyakamhoz temette, kezével az ingemet markolászta.

- Ne mondj nekem ilyet. Be se fejezd, kérlek - támasztottam államat a fejére. Ő a karjaim között sírt. Tehetetlennek éreztem magam. Ennél többet nem adhatok neki.

- Dante, nagyon szeretlek téged - orrát törölve hátra lépett, majd a szemembe nézve bólintott. - Nagyon szeretlek! - fürkészte az arcomat, szememből pedig kifolyt egy könnycsepp. Enyhén oldalra fordítottam a fejem, hogy ne lássa rajtam, de nem sikerült. - Úgy szeretlek, mint eddig még senkit ezen a világon - tárta szét a kezét. - És ez miatt nem szeretném hibásnak érezni magam. Nem szeretnék vezekelni az érzéseim miatt - szemét lehunyta, én pedig összehúztam a szemem. - Tegnap este Karim...

- Karim...mi?! - léptem közelebb hozzá. Leyla lehunyta a szemét, majd a vállán található lila sebre mutatott. - Mit csinált, Leyla?! - kérdeztem utoljára. Kicsiket pislogtam, éreztem, hogy az idegrendszerem a végét járja. A lehető legrosszabb dolog jutott az eszembe, ezért fogcsikorgatva hátra pillantottam. Karim Yilmaz ott állt és minket nézett. Szemében nem láttam mást, csak megvetést és dühöt. Leyla nem tudta, hogy mögötte áll, én pedig nem árultam el. Egy háború közepén állunk, most viszont döntenem kellett. Legyek megint jó testvér és hunyjak szemet a tettei felett? Engedjem vissza Leylat egy olyan életbe, amiben nem is akar benne lenni? Engedjem vissza annak az embernek a karjai közé? - Utoljára kérdezem, hogy mit tett veled? - suttogtam alig hallhatóan.

- B...bántott - nézett a szemembe. - Kényszerből vele kellett aludnom, és... - kezemet feltettem, jelezve, hogy ne folytassa. Karim szemébe pillantottam, majd aprót biccentettem. Farkasszemet néztünk egymással, mert tudta, hogy magammal fogom őt vinni. Lassan simítottam meg Leyla arcát, kettőnk közé néztem és lehúztam ujjáról a gyűrűt.

- Szállj be kérlek a kocsimba - mikor kinyitottam az ajtót, Leyla így is tett. Miután egyedül maradtam, megindultam Karim felé, aki összehúzott szemekkel engem figyelt. Most jött el a pillanat, amikor előjött az az énem, amit nem szeretek. Megragadtam a gyűrűt és a lába elé dobtam. Karim végig nézte a jelenetet, de nem szólt semmit. Feltettem az ujjam és aprót biccentettem. - Te kergetted a karjaim közé! - sziszegtem alig hallhatóan. - Most pedig viselni fogod a következményeit - szemébe néztem, majd megfordultam és az autó felé sétáltam. Kezem és lábam is remegett, de jót cselekedtem. Az autó felé sétáltam, de Karim utánam szólt.

- A tetteidnek következményei lesznek! Nem fogom Leylat nálad hagyni! - megtorpantam, majd levettem a csokor nyakkendőmet és öltönnyel együtt a földre dobtam. Egy mozdulattal rá tapostam, Karim pedig végig nézte.

- A viszont látásra! - nyakamnál kigomboltam az inget, könyökömig feltűrtem, majd beszálltam az autóba. Beindítottam és egyenesen a gázra tapostam. A visszapillantóból láttam, hogy Karim mozdulatlanul végig nézi, hogy kihajtok a díszes kapun. A város felé hajtva néma csendben ültünk. Leyla a gondolataiba merült, egy szót sem szólt hozzám. Mikor piros lámpát kaptunk, megállítottam az autót. A piros szín bevilágította az egész autót, a forgalom pedig beállt. A csend feszült volt, Leyla pedig szótlan. - Szóval...nagyon szeretsz? - húztam össze a szemem, majd a lakkozott hajamba túrtam. Leyla felém pillantott.

- Igazából csak a félelem beszélt belőlem - találta ki aranyosan. - Szeretlek, de annyira azért nem - kikötötte a haját, kezével a hullámos fürtökbe túrt, majd elvigyorodott. - Érted? - közelebb hajoltam hozzá és felsóhajtottam.

- Én pedig az életemnél is jobban, ennyire szeretlek - fürkésztem az arcàt. - Ezt mondtam neked az nap, érted?

- Hm...ez nagyon romantikus volt - vallotta be csillogó szemekkel. - Elhiszem neked - helyezte arcomra a kezét. - Vétkesek vagyunk? Hibáztunk? - sütötte le a szemét. Zöld lámpát kaptunk, ezért gondterhelten elindultam. Nem válaszoltam, mert Karim szavai jártak a fejemben. Szabad kezemmel megfogtam Leyla kezét és a combomra helyeztem. Enyhén lehúztam az ablakot és engedtem, hogy az esti friss levegő beszökjön az autóba.

- Karim azt mondta, hogy a tetteimnek következményei lesznek - vallottam be, Leyla pedig felsóhajtott. - De nem kell félned. Nem fog eljönni hozzád.

- Miért nem? - kérdezte alig hallhatóan. Én előre pillantottam, a kormányra szorítottam a kezem és mosolyt erőltettem magamra.

- Mert fél tőlem - néztem a szemébe.

- Fél? - suttogta alig hallhatóan.

- Mert tudja, hogy milyen vagyok, amikor eldurran az agyam - sziszegtem a fogaim között. - És nem akar mégegyszer olyannak látni - fejeztem be alig hallhatóan.