- Nem nézel ki túl jól! Nagyon jól ismerlek, ezért kérdezem meg, hogy minden rendben veled mostanában? - Ferhat a kanapén ült, kristály poharat az ajkához emelte, miközben az ablak előtt állva figyeltem a város zaját. A múlt éjszakán járt az eszem. Nem szeretek emberi életeket elvenni. Viszont szívesen veszem el annak az életét, aki hazudott, átvert vagy hátba szúrt engem. Ez így tisztességes. Isten látja minden gondolatomat, tudja, hogy ok nélkül nem leszek szörnyeteg. Mégis szarul éreztem magam a történtek után. Az nap éjszaka egy percet sem aludtam. Otthon voltam, nem is feküdtem le. A nappaliban roskadtam, alkoholt ittam és abban bíztam, hogy hamar túlteszem magam a történteken. Nem így volt. Azon az éjszakán láttam szemében a megbánást. Éreztem, hogy fél, hiszen tudta, hogy megölöm. Ha bocsánatot kért volna, talán minden máshogy történik. Talán túlélte volna, nekem pedig nem kellett volna ölnöm. Lehetőségek és meg nem történt esetek. Csak az isten tudja, hogy mi történt volna máshogy. Az ablak előtt állva ezek már csak egy emlékek. Emlékek melyek megtörténtek és elmúltak. Mert ilyen az élet.

Fejemet csóválva Ferhat felé pillantottam. - Minden rendben. Egyszerűen csak fáradt vagyok.

- Nem szoktam hozzá, hogy a nagy Karim úrfi fáradt! - kezét széttárta, szeme pedig csillogott. Terelni akartam, nem akartam erről beszélni, ezért összehúzott szemekkel közelebb sétáltam hozzá. Kerestem valamit, amiről beszélni tudnánk.

- Hol van a rózsa? - észre vettem, hogy a rózsa csokor nem volt a helyén, ezért feltételezni mertem, hogy átadta a szíve választottjának. Ferhat oldalra pillantott, mosolyra húzta az ajkát majd hirtelen felállt. Felém sétált, megragadta a kezem és büszkén kezet rázott velem. Különleges lehet az a nő, ha ezt váltotta ki belőle. A szeme csillogott, az ajkàt őszinte mosolyra húzta. Láttam rajta, hogy elvarázsolta, hogy a férfi szíve rajongva dobog.

- Elfogadta! - kezét széttárta, majd sóhajtva bólogatni kezdett. - Ma este elhívom őt vacsorázni. Azt tervezem, hogy a műszak végén megkérdezem. És akkor talán mindent elmondok neki. Két éve! - vállamra tette a kezét, hogy oda figyeljek arra, amit mond. - Két éve folyamatosan szeretem. Tudod, hogy ez mit jelent?

- És ő viszont szeret? - kérdések hallatán teljesen megváltozott. Csalódva engedte el a vállam, tanácstalanul oldalra pillantott, majd az arcán átsuhant valami. Összehúztam a szemem, bàr nem mondtam semmit. A viszonzatlan szerelemnél nincsen rosszabb. Az ember ilyenkor érzi magát a legmagányosabban. Ilyenkor bármit megtennénk, hogy az illetőtől kapjunk visszajelzéseket. Bármit. Egy mosolyt. Egy kézfogást. Egy bátortalan ölelést. Nem éreztem még ilyet, de el tudom képzelni. Reménykedésről szól az egész. Mindennap, minden hét és éjszaka. Szomorúnak tűnik, hiszen tényleg az. A rajongó fél mindent megtesz, fohászkodik és kedveskedik. Hosszú perceken magába roskadva agyal, és gondolkozik. Mit kellene tenni? Mivel tudná levenni a lábáról? Mit tegyek, hogy az ő szemében más legyen? A dolog mégis egyszerű. Nem kell görcsösen ragaszkodni hozzá. Nem kell megváltozni, se ajándékokkal elhalmozni. Mert ha viszonozva van, akkor nem kell küzdeni, se álarcot teremteni. A viszonzottság csak jön. Az ellentéte sokkal bonyolultabb. - Nagyon hallgatsz - mondtam alig hallhatóan. Nem vagyok jó lélek gyógyász. Nem szeretek másoknak segíteni, mert akkor nekem sem járt ki belőle. Megtanultam a saját lábamra állni, és magam elintézni a dolgokat.

- A hallgatás soha nem jó - a kanapé szélének támaszkodott, majd sóhajtva megrántotta a vállàt. - Nem tudom, hogy ő mit érez. Az sem biztos, hogy ez a szerelem két oldalú - szemét rám emelte, vékony borostáját piszkálni kezdte, miközben elnevette magát. - Szar helyzetben vagyok.

- Két év alatt nem tudtad meg, hogy ez a szerelem viszonozva van e? - széttártam a kezem, majd vállára helyeztem a kezem. - Akkor ép itt az ideje megtudni! Állj elé és mond a szemébe - tanácsoltam neki. - Két év sok idő! Felemészti az embert és gyakran magunkba fordulunk tőle. Sokat rágódunk, hogy mit kellene tennünk. Én azt tanácsolom, hogy állj a sarkadra és mond el neki! Mit veszítesz? Talán semmit.

- Úgy gondolod? - megnyugodtam, mikor szemében újra felcsillant a remény tüze. Nem akartam a jótevő lenni, nem akartam az az ember lenni, akinek köszönettel jár. Viszont ő a barátom, és jogomban áll néha segíteni neki. - Ma este pont dolgozik - pillantott az ajtó felé.

- Akkor mi tart vissza? A főnöke vagy - jelentettem ki. - Jogodban áll félre hívni egy kicsit - az öltönyömért nyúltam, majd elegáns mozdulattal magamra húztam.

- Elmész? Bemutatnám őt neked!

- Holnap találkozóm lesz Abu-Dhabiban - adtam a tudtára. - Ma este még csomagolnom kell. Nem késhetem le a hajnalban induló gépemet - pillantottam a szemébe, ő pedig hálásan megveregette a vállamat.

- Köszönöm a jó tanácsot!

A telt házas étterem a látható példa arra, hogy ma este is el fogok fáradni. Az óra megütötte az este kilenc órát, ami a tudtomra adta azt, hogy még messze a vége. Az étterem egy kisebb mennyország volt. Gazdag előkelő emberek, hölgyek és férfiak vacsoráztak. Minden asztalnál ültek, a sötétkék fényekben beszélgettek és a zongora hangot figyelték. A sötét elegáns falakat kiemelték a kristály szerű lámpák és a makulátlan padló. Két év alatt megszerettem a hely hangulatát, a kifinomult stílusát és az embereket is. Szerencsére az emberek kedvesek, nem türelmetlenek és mosolygósak. Úgy tanultam, hogy a felszolgálók dolga a lehető legkedvesebb lenni, ezért mindig oda figyeltem a mosolygásra is. A következő tálca lerakása után a lábam a földbe gyökerezett, hiszen megpillantottam Ferhat úrat. - Ne néz oda, fordulj el - a zongora mellett, tálcát magam mellett tartva imádkoztam, hogy ne engem keressen. Az eltelt évek és hónapok olyan gondolatokat és tiltott érzéseket ébresztettek fel bennem, amit nem szabadna éreznem. Ferhat a világ legjobb főnöke és étterem tulajdonosa. Az ő keze alatt nem csak jó dolgozni, de meg is fizetik a munkámat. Számtalanszor fordult elő, hogy beszélgettünk egymással. Lassan màr azt mondanám, hogy kialakult köztünk valami. Ilyenkor mindig megálljt parancsolok magamnak, hiszen nem akarok magam reménykedésekbe keverni. - Mert maga csak a főnököm. Soha nem lesz más - suttogás közben lesütöttem a szemem, arra viszont nem számítottam, hogy egyenesen megindul felém. Minden mozdulata közben görcsbe rándult a gyomrom, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Felém tartott, én pedig a zongora mellett állva vártam őt. Remegett a lábam, csak őt néztem. Magassága és jóképűsége mindenkit elvarázsolt. A tiszta fények kiemelték az arca erős vonalàt, a hátra lakkozott haja fényét és stílusàt. - Szép estét, Ferhat úr - eszembe jutott a tőle kapott virágcsokor. Már milliószor megköszöntem, mégis úgy éreztem, hogy ez kevés.

- Hogy telik a munka? - megállt előttem, ezzel pedig orromba szökött az elegáns illata. Az óceán és a tengerparti virágok jutnak róla az eszembe; friss, felszabadult, mégis elegáns. Elpirulva lesütöttem a szemem, majd megszorítottam a tálca szélét.

- Nagyon jól telik. Amint ön is látja, sokan vannak - szemöldökömet ráncoltam, amikor egyszerre négy pincér is belép a helyiségbe, ezért arra számítottam, hogy elkér engem.

- Örülök neki. Be tudnál kérlek jönni az irodámba? Pár perc és én is felmegyek - elvesztem a pillantásában. Úgy nézett rám, mint akinek tetszem. Szeme csillogott, szinte a lelkem mélyére látott. Az ő tekintetében könnyű elveszni, mert van egy kisugárzása. Nagyot nyeltem, majd bólintottam.

- Természetesen. Ezt a helyére teszem, aztán felmegyek.

- Igazán lekötelezel - óvatosan megérintette a vállamat. Fedetlen bőrömet megsimította. Ez az apró mozdulat áramütésként ért. Az egész testem a tudtomra adta, hogy vágyom erre a férfira. Tiszteletlen gondolataim miatt azonnal elszégyelltem magam, ezért remegő lábakkal megindultam a lift felé. Nem gondolkoztam, nem agyaltam azon, hogy mit akar. Tiltakozni akartam, de a szívem talán rajongott érte. Benne minden megvan, amire egy nő vágyik; udvarias, kedves, határozott és mindenre oda figyel. Az első nap elvarázsolt, a hónapok alatt pedig egy üveg gömb belsejébe zárt. Nem láttam mást, csak őt. A lift letett a második emeleten, ezért nagyot sóhajtva lenyomtam a kilincset, majd beléptem az irodájába.

- Istenem! Vajon mi fog ezután történni? - remegő kezekkel megálltam az üvegasztal mellett, hiszen izgultam. Biztos voltam abban, hogy valami vár rám, csak azt nem tudtam, hogy mi. - Milyen szép! - szemem kiszúrt egy tárgyat, ezért mosolyogva a kezembe vettem. - Ez üvegből van? - megforgattam a tenyeremben található kristály formájú, átlátszó üveget. Egy barna madzagra volt erősítve. - Gyönyörű! - ujjaim között megforgattam, a fényben pedig megcsillant.

Kinyílt a lift ajtaja, viszont megtorpantam. Összeráncolt szemöldökkel tapogatni kezdtem öltönyöm zsebét, hiszen valamit nem találtam. Két évvel ezelőtt, mikor megsérült az arcom, az egyik vastagabb üvegszilánkból csináltattam egy gyémántot. Azóta a nap óta mindig magamnál tartom, szàmomra az egy talizmán. Eszembe jutott, hogy Ferhattal való beszélgetés közben a kezemben volt, minden bizonnyal letettem valahova. - Kurva életbe - megfordultam, majd vissza léptem a liftbe. Sokat jelent nekem az a kristály. Mondhatni azt is, hogy az életemet tükrözi.

A percek rohamosan teltek, ezért felhívtam az egyik testőrömet, hogy ne az autót, hanem a helikoptert küldjék értem. A sikeres telefonhívás után letettem a készüléket, majd kinyílt a lift ajtaja. Mindig úgy tartottam, hogy minden okkal történik. Mert minden lépésünknek, tettünknek és gondolatainknak okai vannak. Mindegy, hogy mi. Előbb utóbb úgyis kiderül. Siettem, szapora mozdulatokkal igyekeztem Ferhat irodája felé. A szemüvegem már rajtam volt, ezért a fejemre csúsztattam. Mondhatok valamit?

Mi nem tudjuk, hogy mi fog következni, hogy a jövő és a ránk várakozó hetek mit tartogatnak. Egyetlen egy személy tudja, egy ember tudja, hogy a sors mit tartogat nekünk, az pedig az isten. És egyetlen egy ember felett nincs hatalmam, az pedig ő. Mert az isten az, aki felett még én magam is fejet hajtok. Mikor lenyomtam a kilincset és lassan benyitottam, nem számítottam semmi különlegesre. Ám abban a pillanatban, hogy beléptem, a lábam a földbe gyökerezett, és azt hittem, hogy rosszul látok; láttam egy fekete hajú nőt, aki arca előtt tartotta az én üvegből készült gyémántomat. Annyira a makulátlan gyémántra koncentrált, hogy csak a felületén pillantott meg engem. Amikor felém kapta a fejét, a tekintete elkerekedett, a gyémántot pedig lassan, a meglepettségtől elengedte. Szinte lassított felvételben láttam, hogy az üveg, amit két éve magamnál tartok, a padlóra esve szilánkos darabokra hullik. Darabokra esett, mint én azon az estén. És ekkor történt, hogy szemben találtam magam a nővel, akivel két évvel ezelőtt egy késői estén találkoztam.