Hasogató fejfájásra nyitottam ki a szemem. Teltek a másodpercek, de nem tudtam beazonosítani azt, hogy hol vagyok. Egy kisebb méretű ágy közepén találtam magam, de a szoba orvosi dolgokkal és eszközökkel volt felszerelve. Kicsiket pislogva tanulmányoztam a szobát és a falak fehér színét. A szagok és a hangok alapján nem kórházban voltam. Síri csend fogadott, miközben felállni próbáltam. Cipő nem volt rajtam, a végtagjaim pedig fájtak. Előre tettem a kezem, megfogtam az ajtó kilincsét és lenyomtam azt. Kórházi folyosó helyett, egy ház magàn nappalijában találtam magam. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért megpillantottam egy közeli tengerpartot. A szellő hamar az orromba fújta a sziklák, és a hínár jellegzetes szagát. Mintha az egész nappalit uralta volna a szag, mely az egész tengerparton jelen volt. A fejem minden bizonnyal megsérülhetett, mert ragtapasz volt a homlokom tájékán. - Rajtam kívül van itt valaki? - összefont kezekkel a bejárati ajtó felé sétáltam. Mikor kiléptem a nyílt tengerpartra, a szemem elé tettem a kezem. A nap szikrázó sugarai a bőrömet cirógatták. A tengerpart nedves homokjába dugtam a lábfejem. A pillanat annyira magával ragadott, hogy észre sem vettem azt, ami a közelben volt. Váratlan hang, egy ló nyerítése szakította félbe a csendet. Lopva pillantottam oldalra, ekkor láttam meg a vadlovat, akinek a hátán ült valaki. Összehúztam a szemem, takartam a nap sugarait, miközben egyenesen a karám felé sétáltam. Hatalmas fekete ló hátán ült egy fekete hajú férfi. Fiatal volt. Határozott és figyelem felkeltő. Tengerkék szemével felém pillantott, kezével a ló nyakát simogatta. Mikor meglátott engem, hátra túrta a haját. Összehúztam a szemem, ő is ezt csinálta. Homok színű vászonnadrágot viselt, a felsőtestét nem takarta semmi. Egy nyaklánc lógott a nyakában, melyen egy cápa fog medál csillogott. Karja tele volt tetoválással és szövegekkel, amit nem tudtam elolvasni. Napsütötte teste szinte aranyként csillogott a nap sugarai alatt. Hátra léptem, amikor leugrott a lóról, és megtámaszkodott a kerítés tetején. Szótlanul figyelt, az arcomat fürkészte. Haja pár tincsét a szemébe fújta a szél. - Hogy hívják? - szólaltam meg végül. Ő a szemöldökét ráncolta. Olyan volt, mintha nem értette volna a kérdést. - Mi a lovad neve?

- Ló - pillantott hátra a válla felett. Felvont szemöldökkel elnevettem magam. Ez most viccel? Mégis, hogy lehet ilyen nevet adni egy lónak?

- Az a lovad neve, hogy...ló?

- Miért, te milyen nevet adtál neki? - biccentette oldalra a fejét. A tekintete ismerős volt. Rokonszenves, kicsit hűvös és távolságtartó. Szeme kékje a tengernél is jobban csillogott, az égnél is szebben ragyogott. Összefontam magam előtt a kezem. Erre milyen választ kellene adnom?

- Fekete szépség! - fürkésztem a lovat. Az idegen férfi leugrott róla, majd szemembe nézve felém sétált és lassan megtámasztotta magát a fa korláton. Érdeklődve biccentette oldalra a fejét. Olyan volt, mint aki nem hitte el, hogy ezt a nevet adnám neki. - Mi a baj vele? - kérdésemre szórakoztató vigyorra húzta ajkát és lehorgasztva megcsóválta a fejét.

- Minden második ember ezt a nevet adná neki. Ezért hívom "lónak" - hátat fordított nekem, lapockáját a fa szélének támasztotta és figyelte a ló mozgását.

- Rendben! Miután megtárgyaltuk a lovad nevét, elárulhatnád, hogy kerültem ide! - ez volt a legfontosabb. Egy idegen ágyban és házban ébredtem. Az utolsó emlékem az volt, hogy egy repülőgépen ülök. Összehúztam a szemem, miközben elvesztem a tenger halk zörejében. A hullámok szinkronban mosták a part nedves homokját. A tenger vissza húzta habjait, majd megint a sziklának csapódott. Beszívtam az friss, hínáros illatát. Szabadságot éreztem. Ebben a percben úgy éreztem, hogy minden az enyém. - Szép a tenger. Eddig a pillanatig meg sem figyeltem igazán.

- Éltél tenger közelében? - kérdezte felvont szemöldökkel. A korlátnak támasztottam a kezem és a lábamat feltettem.

- Nem. Soha - suttogtam alig hallhatóan. A fiatal, fekete hajú férfi balra pillantott, majd fejével oda is biccentett.

- A nagy szikla tetején vannak albatroszok! Minden reggel pirkadatkor leszállnak rá, hogy az ugráló halakat figyeljék! Reggelente mindig őket nézem...egészen addig amíg el nem szállnak.

- Nagyon szép lehet! - fürkésztem az üres szikla nyirkos felületét. Az idegen férfi mellett már nem gondolkoztam azon, hogy kerülte ide, hogy mi történt. Engedtem, hogy a pillanat magával ragadjon és megmutassa a jelen gyönyörét. - Szoktál nézni napfelkeltét is?

- Minden reggel - fordult felém, majd alaposan végig nézett rajtam. A tekintete furcsa volt. Nem tudtam kiolvasni a gondolatait. Általában jó ember ismerő vagyok, de jelen pillanatban egy útvesztő áll előttem.

- Miért érzem azt, hogy téged ismerlek?

- Nem tudom, erre neked kell rájönni - kulcsolta össze kezét a tarkóján. - Szeretnél velem napfelkeltét nézni? - kérdése váratlanul ért, ezért is mosolyogtam. Csillogó szemekkel bólogatni kezdtem, ő pedig meghajolt előttem. - Akkor reggel öt előtt találkozunk!

- Addig én mit csináljak?! Még mindig nem tudom, hogy mit keresek itt! És meg a nevedet sem tudom! - szóltam utána, miközben átugrott a kerítés felett és megindult a ház felé.

- Dante! - válaszolta határozottan. - Egy tengerparton vagy - elegáns mozdulattal körbe mutatott, miközben a nap belekapott a fekete tincseibe. - Sétálj! Nézd a vizet! Gondolkodj...

- Lehet, hogy pont azt nem kellene - sóhajtottam és összehúztam a szemem. - Egy kicsit ki kellene kapcsolnom! - jegyeztem meg.

- Akkor csak sétálgass - ráncolta a szemöldökét.

- Te hova mész? - nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért érdekelt. Jobban kellene azzal foglalkoznom, hogy mit keresek itt, és, hogy kerültem ide. De van ez a fiatal férfi, és egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni.

- Milyen kérdés, hogy hova megyek? - akcentusa nagyon aranyos volt, de biztos voltam abban, hogy a nyelvünket beszéli. - Elmegyek - bólintott. - Te maradj a közelben. A közelben sétálgass...a parton!

- Rendben! - nevettem el magam mosolyogva. - A közelben sétálgatok a parton!

- Miért ismétled amit mondok? - kezét megtámasztotta az ajtófélfán, miközben a színes selyem függöny vékony csíkjai a kezét simogatták.

- Nem tudom, ismétlem? - zavarodtam össze. Ő felvonta a szemöldökét, majd nemes egyszerűséggel elnevette magát és belépett a házba.

- Emlékszik valamire a vendégünk? - Dasmond megtámaszkodott a vas munka asztalomon, miközben fegyvereket sorba tettem, majd egy foltos rongy segítségével takarítani kezdtem őket. A ház alatt találtható pince tökéletes titkos rejtekhely egy olyan számára akinek munkája különleges és veszélyes. A tengerparti ház minden szeglete és zuga hétköznapi, semmi különleges vagy gyanús dolog nincs benne. A pince tökéletes hely arra, hogy a fegyvereimet tárolni tudjam. És ha ne adj isten gyanús lennék a rendőröknek, az égvilágon semmit nem találnának. Letettem az egyik fegyvert, majd a rongyot mellé dobtam.

- Semmire - összefontam magam előtt a kezem, közben felidéztem a pillanatot, amikor megláttam ezt a nőt. A tengerparti homokban feküdt. Ruhája vizes volt, a halántékàn pedig sebek voltak. - Feltételezem, hogy egy hajón volt. A bőrét megkapta a nap, ezért a nyílt vízen utazhatott. Láttam, hogy a csuklóján piros sebek vannak.

- Arra gondolsz, hogy valaki elrabolta és hátra kötötte a kezét? - fürkészet Dasmond. - Valaki hajón rabolta el?

- Repülővel hozták ide! Ez a nő Arab! - csóváltam a fejem, majd összehúzott szemekkel összeraktam a kirakós apró darabjait. - A bátyám nője - nevettem el magam, majd derekamat a fém asztalnak támasztottam. - Kizárás alapon ő lehet - piszkáltam a borostámat. Dasmond biccentett, miközben lépteket hallottunk az emeletről. A regi padló recseget, ezért biztosak voltunk abban, hogy vissza jött a nő. - Gondolom ő az. Elküldtem sétálni!

- Mit csináltál? - nevette el magát. - Sétálni küldtél egy nőt, aki azt sem tudja hol van? - érdeklődött a szemöldökét ráncolva.

- Mi ebben a furcsaság? A tengerpart gyönyörű, ő pedig össze volt zavarodva. Azt mondtam neki, hogy menjen sétálni egyet! - Dasmond a halántékát masszírozva a fejét csóválta.

- Te nem tudsz beszélgetni a nőkkel!

- Cáfolom - fontam keresztbe a kezem. - A nők nem tudnak beszélgetni velem. Bár úgy látom, hogy neki valahogy sikerült - vontam fel a szemöldökömet.

- Oké, tökmindegy! - tette fel a kezét. - Biztos, hogy éhes! Kérdezd meg tőle, hogy enne e valamit! - pillantott az emelet felé.

A ház beltere még mindig gyönyörű volt. Tipikus tengerparti ház volt; a falakon színes képek voltak, a barna bútorokon tengeri kagylók és csigák hevertek. Volt egy hangulata, egy stílusa amivel még nem találkoztam. A falak zöldek voltak. A ház hangulata kedves volt, nyugalmat árasztott és minden szempontból szép volt. A konyha kicsi volt, illetve egybe volt a nappalival. - Éhes vagy? - megpördültem a tengelyem körül, majd szembe találtam magam a férfival, aki szó nélkül osont mögém. A pult szélének támaszkodva kifújtam magam.

- Miért osontál mögém?

- Nem osontam mögéd - fonta keresztbe a karját. - Te miért osonsz az én házamban? - kontrázott rá.

- Nem osonok! Vissza jöttem a sétálásból - jegyeztem meg a szemöldökömet ráncolva.

- És jó volt? - pillantott oldalra.

- Most mit nézel? - oda pillantottam ahova ő, majd elnevettem magam. - A hűtő csalogat téged? Ezek szerint te vagy éhes és udvariasságból megkérdezted, hogy én is az vagyok e! - jelentettem ki vigyorogva.

- Van hamburgerem.

- Isteni! - mosolyogtam, majd a szememet forgattam. - Elmondod hogy kerültem ide?

- Nem...emlékszem - elkerekedett szemekkel megindult a hűtő felé, majd kinyitotta és kivette a hamburgernek valókat.

- Ezt mégis hogy érted?! - zökkentem ki. - Szeretném tudni hogy kerültem ide!

- Az a baj, hogy nem emlékszem - pillantott hátra a válla felett, majd végig nézett rajtam. - Szóval, ennél?

- Te nagyon furcsa alak vagy! - jelentettem ki mérgesen.