Az alkohol lett az egyetlen menedékem. Késő este a pohár üres alját kémlelve sok minden az eszembe jutott. Láttam magam előtt Leyla arcát, mikor az első találkozásnál engem néz. Megállíthatatlan volt. Gyönyörű és erős. Szemében ragyogott az energia, szív alakú arcán pedig a szépség. Egy olyan oldalába szerettem bele, ami teljesen magával ragadott. Még csak most jöttem rá arra, hogy szeretem. Vétkeztem, amikor magamhoz láncoltam. Hibáztam, mikor azt akartam, hogy éljen velem. De utána minden magától történt. Magával ragadott a visszafogott bája, a kedvessége és a nőiessége. Egykor azt hittem, hogy bezárhatom a palotába, melyet magamnak teremtettem. Időközben eszméltem fel arra, hogy ő volt az, aki bezárt engem. Vak voltam. Rajta kívül semmi mást nem láttam. Ő volt számomra az egyetlen. Most távol van tőlem. Olaszország egy olyan hely, ahova nem tehetem a lábam. Számomra megközelíthetetlen. A testvéremmel folytatott viszály miatt teljes körűen kizártak az országból. Az öcsém...az egyetlen, aki segíthet nekem. Olaszország a kezében van. Ismeri minden vizét, utcáját és rengeteg emberrel tart kapcsolatot. Ő az egyetlen esélyem. - Nem akarom megzavarni, de fontos híreink vannak! - Salim sétált be a házba, kezében egy telefont tartott. Minden jel arra utalt, hogy az imént beszélt valakivel. Az alkohol mennyiség miatt kicsit kómásan pillantottam felé, és nehezen álltam fel a kanapéról. - Azt hiszem megtaláltam Leyla tartózkodásának a pontos helyét! - a hír hallatán szinte azonnal kijózanodtam. Nagyokat pislogva végig szántottam a borostámon. Egy kis reménysugár jelent meg előttem, éreztem a szívem heves dobogását.

- Komolyan mondod, Salim?! Kivele! - közelebb léptem hozzá, összeráncolt homlokkal figyeltem, hogy engem néz. Hezitálást véltem felfedezni. Késő este a félhomályban, miközben a háttérben égtek a lámpák, összehúztam a szemem. - Mi a baj?! - csípőre helyeztem a kezem, türelmetlenül figyeltem, hogy telefonjàt a farzsebébe rejti.

- Megtaláltuk, de nem fog tetszeni amit mondok - éreztem, hogy valami baj van, ezért sóhajtva támaszkodtam a kanapé szélének. - Makhmut hajója egy sziklának csapódott, amikor Leylat tengerre vitték. A jó hír az, hogy ő nem volt a roncsok között. Makhmut és Ferhat meghalt.

- Allah! Köszönöm - tenyeremet végig szántottam az arcomon, majd újra rá emeltem a tekintetem. - De akkor mi a baj?!

- Az, hogy... - mély levegőt vett. Szemét lehunyta, kezével a hajàt piszkálta.  Ha nem válaszol gyorsam, biztos vagyok abban, hogy megfojtom. A másodpercek rohamosan teltek, az idő elszállt a fejem felett. Elvesztettem a maradék türelmemet és meggondolatlanul ugrottam neki. Kezem egyenesen a nyakára szorítottam, felgyülemlett erőm miatt hátra löktem őt. Ujjammal a bőrét sértettem, miközben ő vörös arccal köhögni kezdett. - Az a baj, hogy Leyla az öccsénél van! Dante szándékosan nem akar segíteni magának! Tudja, hogy Leylat keresi! Mindent tud...eltitkolta, hogy nála van.

Lassan engedtem el Salim nyakát. A düh felül kerekedett rajtam, ebben hibás voltam. De jelen pillanatban mérhetetlen fájdalmat éreztem. Hátra léptem. Vártam, hogy a fejem kitisztuljon és jobban lássam a dolgokat. Nem láttam magam előtt mást, csak Leylat. Elképzeltem, ahogy Dante hozzá nyúl. Leyla talán élvezi is. Ők...ketten...lehunytam a szemem, kezemet pedig ökölbe szorítottam.

- Mindvégig az öcsémnél volt? - kicsit nyeltem, majd a konyhapultra támaszkodtam. Nem akartam elhinni, de valamiért nem lepett meg a dolog. Dante mindig is egy okos, veszélyes ember volt. Úgy éli az életét, ahogy én sosem tudnám. Az én vérem, de van benne valami, amitől ő más. - Mostmár mindent értek - sütöttem le a szemem, majd erősen gondolkozva Salim felé pillantottam.

- Mit tegyünk? - kérdezte egy kis szünet után. - Motiváljuk Dantet, hogy hozza vissza Leylat? - olvastam a sorok között. Mosolyra húztam a számat, de gazember sem akartam lenni. Mégis minden percben csak arra tudok koncentrálni, hogy ők ketten mit csinálhatnak. Akaratlanul rossz dolgok jutottak az eszembe. Egyszer elvettem a nőjét. Ő miért ne tehetné meg ugyan ezt velem?!

- Tennünk kell valamit! Leyla...csak az enyém! - kezem remegett, furcsa érzés keletkezett bennem. Féltékeny voltam. Ez a keserű érzés elárasztotta az egész testemet. Nem hagyott nyugodni és csak jobban növekedett. Nem vagyok rossz ember. De tudok az lenni. Akarva, vagy akaratlanul...de rossz ember leszek. Salim felé pillantottam, aki összeráncolta a szemöldökét. - Salim? - suttogtam a padlót figyelve.

- Igen? - kihúzta magát. Tudta és látta rajtam, hogy most komolyan fogok beszélni. Ez így is volt. Elhatároztam magam és kitaláltam egy tervet. Nem mondanám jó ötletnek, még csak nem is illik hozzám. De Leyla az enyém. És ha nem hozza őt vissza, akkor kényszeríteni fogom.

- Keressétek meg Demist! Hozzátok el őt hozzàm - Salim úgy nézett rám, mint aki rosszul hallott valamit. Szeme elkerekedett, ajkàt résnyire kinyitotta. - Komolyan beszéltem! Két napot adok rá - felsóhajtottam, majd megigazítottam az ingemet és a lépcső felé sétáltam.

- Én nem láttam még ilyen jó filmet! Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége - elkerekedett szemekkel megálltam a mozi bejáratánál, miközben Dante kidobta az üres popconos dobozt. Fekete pólót és térdig érő szakadt farmert viselt. Kezével hátra túrta a kusza tincseit, majd mellém állva le pillantott rám.

- Mit is mondtál a film elején? - ajkamat elhúztam, amikor szája szélébe harapva vigyorra húzta az ajkát, szeme mellett pedig aranyos ráncok keletkeztek. Összefontam a kezem, mert itt már tudtam, hogy vissza kapok egy-két dolgot. - Azt hiszem így volt, hogy "én erre nem akarok bemenni", "nekem a borítója sem tetszik". Nem igaz? - kényelmesen zsebre helyezte a kezét, fejét oldalra biccentette és végig nézett rajtam.

- Ne haragudj. Hiba volt a borító alapján ítélnem. De valld be, hogy az eleje nagyon unalmas volt - közelebb léptem hozzá, ujjamat kettőnk közé tettem és csillogó szemekkel vártam a reakcióját. Átpillantott a fejem felett, összefonta izmos tetovált karját, majd gondolkozni kezdett.

- Nem igazán emlékszem az elejére.

- Mert aludtàl! - vágtam vissza neki.

- Miért nem keltettél fel? - ő is közelebb hajolt, ezért nagyot nyelve elpirultam.

- Hogy miért nem?

- Uhum - szinte lassított felvételben láttam, hogy az egyik tincsemhez nyúl. Szinte tudtam, hogy a fülem mögé fogja tűrni, àm nem így történt. Zavartan elmosolyodtam, amikor a hullámos tincset végig simította és aranyosan meghúzta az alját. - Miért nem keltettél fel? - alig hallhatóan kérdezte, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Van ez a fura érzés. Melegség. Ilyet még sosem éreztem. Rajongást éreztem. Boldogságot. Vigaszt. Támaszt. Éreztem őt...éreztem a lelkét.

- Mert fáradtnak tűntél. Nem akartalak zavarni.

- Nem kell ennyire figyelmesnek lenned velem! Nyugodtan fejbe verhettél volna, hogy ébredjek fel - megfordult, és a mozgó lépcső felé sétált. Kicsi táskámat fogva utána futottam, majd beértem a lépcső előtt. Annyira siettem és rà figyeltem, hogy nem tudtam hova lépek. A mozgólépcső miatt elvesztettem az egyensúlyomat, testem pedig előre hajolt. Kezemmel a szalagra kapaszkodtam, de nem tudtam magam megtartani. - Mi van veled, ennyire megszédített a film?! - Dante egy gyors mozdulattal nyúlt a derekam után, majd közelebb húzott magàhoz. - Talán az lesz a legjobb, hogy tartalak amíg a végére nem érünk.

- Igen. Nem szeretem a mozgó lépcsőket - tekintetem a kezére siklott. Védelmezően fogott, ujjai szépen simultak a ruhámra. A belőle áramló illat megbabonázott és akkor is mosolyogtam, amikor már elengedett. - Szóval...khm - sétáltam mellette. - Köszönöm a filmet. Összességében nagyon tetszett nekem.

- Örülök, hogy tetszett - pislogás nélkül figyeltem az arcàt. Létezik, hogy emlékeztett valakire? Hasonlított valakire, de teljesen más vonásokkal. Az arca vonásai kifinomultak, barátságosak és vonzó. Dante minden szempontból kedves, de férfias. Egy olyan ember, aki nem önző. - Éhes vagy? - egy étterem előtt állt meg. Ez a bevásárlóközpont hatalmas. Észre sem vettem, hogy itt kávézók, éttermek de még bárok is vannak. - Ígérem, hogy nem bánod meg.

- Az a helyzet, hogy igen! - vigyorogtam. - Ehetünk valamit.

- Akkor csak a hölgy után - mosolyogva előre engedett, de ő nem lépett, mert hirtelen csörögni kezdett a telefonja. Megtorpantam, mert arckifejezése láttán hevesebben kezdett verni a szívem. - Egy pillanat. Fontos - szemembe nézve előhalászta zsebe mélyéről a telefonjàt, majd fogadta a hívást.

- Firuze asszony! Pont ma este szerettem volna hívni magàt. Abban reménykedtem, hogy válthatnánk pár szót egymással - meglepődve, de boldogan fogadtam a hívást. A mai nap fantasztikusan telt, Leyla minden szempontból közeledett felèm, és azt hiszem, hogy kezdem megkedvelni. Az ismerkedés és a másik ember felé nyitás, soha nem volt a barátom. Sok hónapon és éven keresztül magam voltam, nem ismerkedtem. Most fordult a kocka. Leyla nem csak bearanyozza a napomat, de közelebb került hozzám. Olyan lett mint egy barát, és kicsivel több. - Figyelek, Firuze!

- Dante! Szép délutánt! Öhm, nem is tudom, hogy mondjam el - elkerekedett szemekkel a derekamra helyeztem a kezem. A korlátnak támaszkodtam és hátat fordítottam Leylanak. A kezem valamiért remegett. A tanárnő hangja kicsit sem tetszett. Háttérből szirénák halk hangja csapott meg. Telefonom köré szorítottam az ujjaimat. Nagyot nyeltem, a padlót néztem.

- Mi történt Firuze?! - suttogtam könnyeim között.

- Demis eltűnt az iskolából, Dante. Elvitték Demist.

Kicsit nyelve leengedtem a telefont. Mellkasom, torkom szorulni kezdett. Remegő kezemet a szememre szorítottam, engedtem, hogy a könnycseppek szabad úton távozzanak.  Nem fogtam fel, nem hittem el. A testem liftezni kezdett, a pláza pedig velem együtt forgott.

- Dante? Minden rendben? - Leyla vállamra helyezte a kezét, arca aggodalmas volt. - Te sírsz?

- Eltűnt - suttogtam magam elé. - A fiam eltűnt - pillantottam Leyla szemébe. - Eltűnt a fiam, Leyla.