Kora reggel, mikor pirkadt az égbolt, és a tenger mögött előbukott a nap sárga sugarai, az ágyban fordultam egyet. Dante ágya kifejezetten puha és kényelmes volt, ezért átaludtam az egész éjszakàt. A sötétkék takarót az állam alá gyűrtem, majd az ablakon keresztül figyeltem, hogy a nap lassan, de előbukott a horizonton. Az ég még szürke volt, de minden perc elteltével a kéket átváltotta a sárga szín. Eszembe jutott, hogy Dante ilyenkor szokott kimenni, ezért rövidnadrágban és pólóban kimásztam az ágyból. Kedves volt tőle, hogy megengedte azt, hogy a szobájában aludjak. Még mindig válaszokat keresek arra, hogy kerültem ide. Szàmomra még mindig rémisztő az új életem, és nem tudom eldönteni meddig leszek itt. Megfogadtam, hogy válaszok után kutatok, de nehéz, ha az embert egy ilyen élet veszi körül. Egy utolsó pillanatra vissza dobtam magam az ágyba, és lehunyt szemmel hallgattam a hangokat, melyek beszűrődtek a résnyire nyitott ablakon. A tenger halkan morajlott, a sirályok pedig énekeltek. Ahogy lehunytam a szemem, szinte láttam magam előtt a nyirkos, fekete sziklát, miközben a hullámok a felületére csapódnak. Látom a fehér madarakat, amik a szürke ég alatt szálltak és a tenger felszínét kémlelve halra vadásztak. Ez az élet más. Ez az élet szabadság. Egy pillanat. Egy olyan pillanat, melyet nem lehet megérteni. A pillanat, mely egyszer mindenkinek jár...

Mikor kiléptem az ajtón, mosolyogva körbe pillantottam. Tényleg nem álmodtam a tegnapi napot. Egy tengerparti házban voltam. A kanapé felé pillantottam, de az üres volt. Dante hűlt helye mellett elsétáltam, majd az ajtó felé igyekeztem. Hunyorogva félre húztam a színes függönyt, és ekkor pillantottam meg őt. Az emlékeim nem hazudtak. Dante gyönyörű és jóképű volt. A teraszon állt, félmeztelen a korlátot támasztotta és hunyorogva figyelte a felkelő nap első sugarait. Mellé álltam, de valamiért nem a napot figyeltem. Az ő látványa minden figyelmemet elrabolta és rabul ejtette. A sárga nap fénye megvilágította arany bőrét, tengerkék szemét és az arcát. Nemcsak jóképű volt, de igazi és lehengerlő. Nem arab férfi. Az arab férfiak birtokló fajták. Birtokolni akarják a kiválasztott nőt.

De milyenek lehetnek az olasz férfiak? Milyen tulajdonságokkal rendelkeznek? Vagy talán nem kellene minden férfit egy tálcára tennem? A megfelelő kérdés inkább az, hogy ő milyen férfi valójában? - Jól aludtàl? - Dante hangja zökkentett ki, ezért a fülem mögé tűrtem az egyik tincsemet, és bólogatni kezdtem.

- Kedves volt tőled, hogy nekem adtad a szobád - válaszoltam, miközben az izmos lapockáját masszírozta. - De látszólag te nem aludtál valami jól.

- Nagyon rossz a kanapé! Megfogadtam, hogy veszek már egy másikat, ezt pedig...kidobom - természetességgel beszélt. Van benne valami, ami vonzó. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Volt benne valami, amivel eddig nem találkoztam. Nem volt beképzelt. Nem volt visszahúzódó. Nem mutatta magát önteltnek.

- Nekem adtad a szobád, miközben tudtad, hogy rossz a kanapé?! - suttogtam alig hallhatóan. Ő hunyorogva felém fordult, oldalra nézve beharapta az ajkát, majd bólintott egyet.

- Micsoda hősiesség, hm?! - nevetett, majd a tenger felé biccentett. - Készen állsz?

- Azt hiszem, hogy igen!

- Az "azt hiszem" nekem nem elég! - szinte lassított felvételben láttam, hogy kicsit lehajol, majd a következő pillanatban a derekam köré fonja a kezét. Egy laza mozdulattal felemelt és futva a tenger felé cipelt. Én csak nevettem és az arcomat takartam. - Felénk ezt úgy hívják, hogy "jó reggelt ébresztés"- mikor feleszméltem volna, hogy ez mit jelent, annyit érzékeltem, hogy a hűvös tengerbe fut velem, majd elenged és a hullámok közé dob. Elég mélyre dobott, ezért felrúgtam magam a sűrű homokos aljáról, majd kinyitottam a szemem és hátra túrtam a vizes hajam. Dante nyakig a tengerben volt, vizes haját hátra csapta, arany arcbőrét pedig megmosta. - Hideg?! - vigyorgott.

- Nem tetszik felétek ez a szokás! - mondtam fog vacogva.

- Akkor gyere ide, hogy a nap érje a bőrödet - megálltunk, mikor a víz csak a csípőnkig ért. A felkelő napsugarak felé fordulva egymás mellett ácsorogva figyeltük, hogy a nap sárga csíkot fest a hullámzó tenger felszínére.

- Ez elképesztő! - fontam keresztbe a kezem. - Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire gyönyörű. Tényleg minden reggel megnézed? - Dante felé fordultam, aki hunyorogva figyelte a napot. Nem tudom, hogy mi volt szebb látvány. A vizes testű, fekete hajú férfi, vagy a nap első sugarai.

- Minden reggel. Nekem így indul egy napom. Miért, neked hogy telnek a hétköznapjaid? - kérdése miatt eszembe jutott egy férfi, aki arra kényszerített, hogy vele lakjak. Eszembe jutott egy férfi, aki drága ruhákat vett nekem, közben úgy bánt velem, mintha a tulajdona lennék. Lehet, hogy ami akkor volt, az nem is szerelem volt? Létezik, hogy amit én akkor elképzeltem, az nem is létezett? Arab férfiak mások.

- Az én hétköznapjaim mindig ugyan úgy teltek - suttogtam alig hallhatóan. - Felkeltem, majd...bent voltam a lakásban. - Ritkán töltöttem hasznos dologgal a szabadidőmet...

- Én mindennap mást csinálok! Néha kimegyek csónakkal, majd merülök egyet. Sziklát mászok, a közelben van egy két kilométeres part szakasz, ahonnan belátni az egész partot. Piacra megyek, clubba iszogatni vagy zenét hallgatni.

- Ejha! Mindig azt csinálsz, amit szeretnél? Mikor dolgozol? - kérdésemre lesütötte a szemét, majd megköszörülte a torkát.

- Nos...megyek ha hív a munka. Nem tudom, hogy mikor kell mennem, vagy hova. Ez amolyan...kiszámíthatatlan meló - húzta fel a szemöldökét. Egy darabig figyeltük a nap sugarait, majd vizesen kiültünk a tengerpartra száradni.

- Furcsa, hogy itt már reggel is meleg van. Érzem, hogy a nap lekapja a bőrömet - hátra támaszkodtam a kezemen és oldalra biccentettem a fejem. Lehunytam a szemem, engedtem, hogy a reggeli nap sugarai cirógassák a bőrömet.

- Rád fér! Nagyon fehér vagy!

- Ellenben veled - sandítottam rá. - De nekem soha nem járt ki...ilyen dologból. Szerencsés vagy, hogy itt élhetsz - mondtam alig hallhatóan. Ujjával motívumokat rajzolt a vizes homokba, így hallgatta, hogy beszélek hozzá. - Miért van az, hogy olyan érzésem van, mintha ismernélek valahonnan?

- Mert közvetlen vagyok - biccentette oldalra a fejét, tetoválásokkal borított lábfejét pedig a nedves homokba csúsztatta. Követtem a példáját, és így ültünk egymás mellett a parton.

- Nem! Nem azért - húztam össze a szemem. - Hasonlítasz valakire. De nem tudom, hogy kire.

- Én mondjam meg? - kérdése miatt zavartan elnevettem magam.

- Ne haragudj! - túrtam a vizes hajamba. - Nem akartam hülyeséget mondani - engem nézett, kék szemét összehúzta, miközben a nap az arcunkat sütötte. Varázslatos pillanat volt egy idegennel. Nem ismertem őt. Semmit nem tudtam róla, mégis úgy éreztem, hogy ismerem. Ki lehet ő? Kit látok, mikor rám emeli azokat a kék szemeket? Kit látok a vékony borosta alatt, és a vonásokban?

- Dante...biztos nem ismerlek vala...

- Telefonja van, főnök! - egy alacsony férfi futott felénk, ezért zavartan felálltam. Dante azonnal kapcsolt. Felpattant, kicsit elsétált tőlem, majd kezébe vette a telefonját. Fél szemmel felém pillantott, majd csípőre helyezett kezekkel a nap felé fordult.

- Dante! Milliószor megmondtam, hogy az anyanyelveden beszélj! Nagyon jól tudod, hogy nem értek olaszul! - mérgesen az asztalra csapva tűrtem az idegen szavakat, melyeket az öcsém nekem szánt. Annyira mérges lettem, hogy azt szavakba nem tudtam önteni. Dante volt az utolsó reményem. Ő volt az az ember, aki nemcsak megtalálhatja, de meg is védheti a nőmet. És teljesen mindegy, hogy ez nekem mibe kerül. Leyla hozzám tartozik. Hozzám van láncolva. Az ő életem, màr egybe forrt az enyémmel. - Dante, segítened kell! Keressd meg nekem Leylat.

- Attól tartok, hogy nem értelek - értelmetlen akcentussal szólalt meg. Utáltam, mikor így beszél. Egyrészt mert nem értettem, másrészt pedig nagyon távolinak éreztem őt magamtól. - Nem tudok neked segíteni. Ma halásznom kell.

- Nem érdekel, hogy mit kell csinálnod. A nőmet Olaszországba vitték.

- Utána pedig ki kell takarítanom a hajót. Fényeznem kell a fedélzetet és lefesteni a kormányt. Vitorlát javítani és szegecselni... - szemöldökömet ráncolva hallgattam őt, de nem értettem az idióta szavainak a jelentését.

- Nem érdekel! Felőlem szart is lapátolhatsz, ide figyelj.... - ujjamat fenyegetően feltettem, majd az ablak felé fordítva így szóltam: - Meg fogod nekem találni! Ha nem...akkor teljes mértékben tönkre teszlek!

Egy kis szünet következett. Teljes csend keletkezett a vonal túlsó oldalán, innen gondoltam, hogy komolyan gondolkozni kezdett. Dante nem fél semmitől. Van egy sötét oldala. Ez az oldala, a munkájához köthető. Gyilkos. Vadász. Rossz emberek ragadozója. Akkor féltem tőle igazán, amikor golyót repített belém. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy tőle csak félni lehet. De mai nap fordul a kocka. - Elveszem tőled azt, amit a legjobban szeretsz!

Dante összehúzott szemekkel telefonált, és csendben nézett maga elé. Nem tudtam, hogy kivel beszél, hogy miről beszél. Nem tudtam semmit, de arcáról semmi jót nem olvastam le. Kezemet összefontam magam előtt, figyeltem, hogy kicsit felém pillant, majd hajába túrva megszólal: - A helyedben nem cselekednék meggondolatlanul. Egyetlen pici rossz tett, és befejezem amit azon a napon félbe hagytam. Megértettük egymást, bátyókám? - ezzel a mondattal bontotta a vonalat, majd vissza adta a férfinak a telefont. Mikor sóhajtva felém pillantott, elmosolyodott. - Reggelit? - vigyorgott csillogó szemekkel.

- Öhm...kérnék. És kérhetek egy pólót is? - mutattam az elázott ruhára.

- Póló és reggeli rendel. Szereted a tojást? - érdeklődött, miközben a ház felé sétálva utána futottam.

- Ne haragudj, de neked van egy testvéred?
Mielőtt válaszolt volna, az ég felé pillantott, majd bólintott.

- Volt egy testvérem. Régen nagyon csúnyán összevesztünk - udvariasam megemelte a színes függönyt, én pedig bebújtam alatta.

- Családi veszekedés? - érdeklődtem. Az ajtófélfának támasztotta a vállát, összefonta a kezét és válaszolt.

- Majdnem. Elvette a nőt, akit szeretek. Lefeküdt vele. Miután megtudtam, fegyvert fogtam és lelőttem őt - pislogás nélkül figyeltem, hogy engem néz. Szemét összehúzta, ajkát lassan beharapta. Szeme mellett mókás ráncok futottak össze, ami minden bizonnyal arra utal, hogy viccelt. Mert viccelt, igaz? - Dehogy, csak vicceltem! Összevesztünk, hogy ki nevén legyen az új autó...

- Haha, ez hihetőbben hangzik - motyogtam, ő pedig a szobája felé mutatott.

- Nézek neked egy pólót!

- Köszi - motyogtam zavartan.