Azt hiszem, hogy kockáztatni kell, bizonyos utakra rá kell lépni, másokról pedig le kell térni. De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb az, amikor az ember választ, és aztán egész életében azon rágódik, hogy vajon jól választott-e. Senki nem tud félelem nélkül dönteni. Úgy győzhetjük le a félelmeinket, ha szembenézünk velük. Be kell sétálnunk az oroszlán barlangjába, megkockáztatva ezzel, hogy elbukunk. És tudom, hogy nem bukom el. Megmentek valakit, aki a szívemnek kedves. Nem bánom, hogy önfeláldozása kezdtem és szembe nézek a valóság kegyetlen oldalával. Sokkal rosszabb lett volna meghátrálni és elmenekülni. Akkor utána tükörbe sem mertem volna nézni. Tudtam, hogy jól döntöttem. Mert az a bátor ember, aki ellenáll a félelemnek és nyakig beleveti magát az ismeretlenbe.

Nem ijedtem meg, amikor egy ismeretlen, kicsit elhagyatott irodában találtam magam. Nem ijedtem meg, amikor kezemet nem tudtam megmozdítani. Erősen a székhez voltam kötözve, ezért menekülni sem tudtam. Előttem egy régi stílusú üveg ablak volt. Nagy íróasztalon millió papír hevert. Tollak sokasága és dossziék néztek rám. Mikor megpillantottam a személyiigazolvágyomat és a pénztárcámat, sziszegve elhúztam a fejem. - Makhmut! - kiabáltam teljes erőmből. Apám kemény nőnek nevelt. Egy olyan embernek, aki mindig álljon ki magáért. Ebben a percben is csak ez lebegett a szemem előtt. Hitt. Harc. Mikor nyílt az ajtó, tudtam, hogy olyasvalakivel kerülök szembe, aki felel mindezért. Tudtam, hogy Makhmut fog szemben állni velem. Akkor lepődtem meg igazán, amikor nem Makhmut támaszkodott rá az asztalra. Valaki megállt velem szembe. Öltönyt és elegáns karórát viselt. Miközben szemem felfelé haladt, a pupillák kitágult. Azt hittem, hogy az élet már nem tartogathat váratlan meglepetéseket a számomra. Ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy a sors játékot űz velem. Volt egy ember, aki Makhmutot irányította. Ez az ember nem Karim miatt állt bosszút. Engem akart. Nagyot nyeltem és megcsóváltam a fejem. - Maga?! - néztem végig rajta. - Mégis mi a jó büdös francokat művel?! - sziszegtem a fogaim között. Ferhat összefonta maga előtt a karját és kicsit közelebb hajolt hozzám.

- A helyedben vissza fognám magam! - Ferhat, Karim gyerekkori legjobb barátja volt. Az ő éttermében dolgoztam, az ő irodájában találkoztam először Karim Yilmazzal. Miközben Ferhat szemébe néztem, minden kicsi darabkát összeraktam magam előtt.

- Maga megőrült! Karim megtudja, hogy maga áll a dolgok mögött!

- Én magam is azt akarom, hogy megtudja - feltette a kezét, majd helyesbített. - Pontosabban szólva...azt akarom, hogy megtudja, miközben ugyan azt fogom csinálni, amit ő tett - nem értettem, hogy mire akar célozni. Nem értettem, hogy miért akar rosszat.

- Nem értem - sziszegtem a fogaim között. - Magának ez csak egy játék? - szinte lassított felvételben láttam, hogy megfogja a széket, közelebb húz magához és mélyen a szemembe pillant. - Ne jöjjön közelebb! - figyelmeztettem mérgesen. Ferhat elnevette magát.

- Nem érted? Akkor kénytelen vagyok mindent elmondani - bólintott határozottan. - Szerelmes voltam beléd, Leyla. Szerelmes úgy, mint még soha. Megérintetted a szívemet és teljesen elcsavartad a fejem. Szerelmes férfi voltam. Aztán jött Karim Yilmaz és mindent elvett tőlem! - az asztalra csapott, én pedig összerezzentem. - Elrabolt téged! Adott neked egy új életet és elvett tőlem - igazította meg az öltönyét. - Hosszú heteken át terveztem, hogy állhatnék bosszút rajta! Mikor Makhmut kopogtatott az ajtómon tudtam, hogy segítséget kér tőlem. A földre rogyott. Üvöltött, mert a nagy Karim Yilmaz végzett az öccsével. Mikor megpillantottam szemében a fájdalom jelét, tudtam, hogy felhasználhatom. Kettőnknek egy célja volt; bosszút állni a férfin, akibe te annyira Kibaszottúl beleszerettél - üvöltötte, a szeme pedig csillogott. Arcvonásai eltorzultak, a kezét ökölbe szorította. - Gondolkoztam és tanácsokkal láttam el Makhmutot. Mindent úgy tett, ahogy mondtam. Irányítottam, mint egy bábút. Ő bosszút áll az öccse miatt, én pedig vissza kapom a nőt, akit szeretek... - közelebb hajolt hozzám, keze érintette az arcomat, ezért nagyot nyeltem.

- Takarodj innen! - próbáltam szabadulni, de alaposan megkötöztek. Sírtam. A kezem remegett és úgy éreztem, hogy ez nem a valóság. Mindent megadtam volna, hogy ez csak egy rémàlom legyen. Bármit. A valósàg néha mégis kegyetlenül fáj. - Ne érj mégegyszer hozzám! És hol van a húgom?

- Látni fogod őt. Makhmut ide tart vele! Veled viszont terveim vannak... - szinte lassított felvételben láttam, hogy alkoholt önt az asztalon található irataimra. A pénztárcám és a kártya tartóm is bűzlött az alkoholtól. - Itt nem maradhatunk, mert Karim Yilmaz rád találhat! Egy olyan helyre kell mennünk, ahol soha nem talál meg - szemem láttára nyitotta fel az öngyújtót, majd dobta rá a pénztárcámra. Sírtam amikor a személyes dolgaim lángra kaptak. Elkerekedett szemekkel hátra hajoltam. Ferhat bólogatni kezdett, majd keresztbe fonta a karját.

- Maga őrült! Mégis hova akar engem vinni?! - kiabáltam hangosan. - Ezt nem fogja megúszni szárazon! Karim rám talál - adtam a tudtára. - Magát pedig megöli - a székre támaszkodott, arca közel volt hozzám, ezért nagyot nyelve hátráltam.

- Ezért megyünk oda, ahol soha nem talál rád! Ismered Szicíliát, szépségem? - könnyes szemmel a fejemet ráztam. Nem akartam elhinni, hogy ez az egész miattam történik. Nem fért a fejembe, hogy Ferhat ennyire megbolondult az eltelt hónapok alatt.

- Nem vihet oda! Nem tehet ilyet! Ez bűncselekmény!

- Ugyan azt teszem, amit Karim tett! Annak idején elrabolta a nőt, akit szeretek. Most vissza veszem, ami az enyém. Hajnalban Olaszországba megyünk - szinte lassított felvételben láttam, hogy az ajtó felé sétált. A könnyem szaporán folyt, amikor meghallottam a húgom hangját. Mozdulni sem tudtam, amikor sírva letérdelt elém, és az arcomra tette a kezét.

- Istenem! Te élsz?! - kiabálta. - Nővérkém...haza akarok menni - mikor magához ölelt, elkerekedett szemekkel végig néztem az irodán és azon gondolkoztam, hogy fogok ebből én kimászni. - Semmit nem értek! Iskolából jöttem ki, amikor apa...vagyis Makhmut azt mondta, hogy vele kell mennem. Akkor még nem tudtam, hogy milyen rossz alak. Annyira sajnálom, hogy ezen kell keresztül menned! - magához húzott és a hajamat simogatta. - Mit fogunk csinálni, Leyla?

Az irodaház felső szintjén állva teljes erővel az asztalra csaptam. Tenyerem alatt zengett a bútor, az embereim pedig kihúzták magukat. Féltek tőlem. Nem azért, mert ismertek...

Azért, mert nem láttak még ilyennek. - Szóval Ferhat rabolta el Leylát. Képesek vagytok nekem azt mondani, hogy a gyerekkori barátom rabolta el a nőt, akit szeretek? - előre pillantottam, a szemem szikrákat szórt. Percek, percek és másodpercek. Az idő rohamosan telt, számomra meg fogyott. - És Szicíliába vitte! - bólogattam a fogamat csikorgatva.

- Nem tudom, hogy mit tehetnénk, Karim úr... - Salim vette a bátorságot, hogy előre lépett és feltette a kezét. - Így, hogy Szicíliába vitte, sok dolog megváltozott. Ha bevitte az országba, szinte lehetetlen megtalálni Leylat... - Salim szemébe pillantottam, majd gondolkozni kezdtem. Fájdalmas volt bevallani, de igaza volt Salimnek. A legjobb emberem volt, és soha nem mondana vagy állapítana meg téves dolgot. Elhúztam az ajkamat, majd bólintottam. - Mikor fogtátok Leyla mobilját utoljára?

- Három órája, uram - válaszolták. - Utána megszűnt a jel - néztek a szemembe.

- Fel kellene venni a kapcsolatot egy olyannal, aki Szicíliában van... - Salim félve pillantott rám. Oka is volt rá. Tudtam, hogy mire gondol, ezért nagyot sóhajtva az asztalra támaszkodtam.  - Cs...csak egy ötlet volt - nyelt egyet.

- Egy Kibaszottúl szar, mégis jó ötlet - fogtam kezembe a telefonomat. - Kibaszottúl szar...faszom...

- Főnök! Azt hiszem, hogy hívása van - éjfekete mustang vágtázott körülöttem. Gyilkos tekintetével engem figyelt, felvette velem a harcot, azt mondva, hogy "engem nem törsz be." Fekete sörényébe kapott a szél, izmos lábával felkavarta a puha homokot. "Erősebb vagyok, mint te".

- Sei mio! - vastag kötelet erőteljes mozdulattal dobtam a nyaka köré. A vadló dühösen nyerített, magasba rúgta magát és megindult felém. Hátrálni kezdtem, megtámaszkodtam a kerítés tetején és átugrottam felette. Félmeztelen a nedves homokba zuhantam, tekintetemmel pedig a napot figyeltem. Világoskék égen albatroszok szálltak, fehérnek tűnő szárnyaik eltakarták a sárga nap korongot. Hunyorogva szemem elé tettem a kezem, majd egy alak állt meg felettem. - Majdnem megvolt!

- Főnök! Arab Emírségekből telefonálnak! Felveszi? - felálltam, leporoltan a felsőtestem, majd a kezembe vettem a telefont. Zöld gombra nyomtam, és fülemhez emeltem a készüléket.

- Sto ascoltando! - pillantottam a vadló felé.

- A saját anyanyelveden, Dante! Segítened kell nekem!

Amint meghallottam az ismerős hangot, kinyomtam a hívást, erőteljesen hátra lendítettem a kezem, majd a telefont egyenesen a tengerbe mély habjai közé dobtam. - Miért nyomta ki, főnök? - Dasmond felvette az eldobott kötelet, figyelmesen a keze és a könyöke köré tekerte, miközben szippantott egyet.

- Téves hívás...

- Ó, azt hittem a fivére hívta... - de nem fejezte be, mert gyilkos tekintettel felé pillantottam. - Mindegy is. Nekem most...dolgom van - nagyot nyelve megfordult és a homokos tengerparton megindult a ház felé.