Óriási lelkiismeret furdalással csuktam be magam után az ajtót. A szívem mélyén éreztem, hogy ezt most nagyon elszúrtam. Kikeltem magamból, mert az anyám tiszteletlenül beszélt az egyetlen emberről, aki tiszta szívből szerette. Apám teljesen oda volt anyámért. Örök esküt fogadtak, mindig vigyázott az épségére. Régen anya sokat mesélt róla. Akkor mindig csillogott a szeme, ragyogott az arca. Az emléke akkor még tiszta volt, anya is szeretettel gondolt vissza rá. Anyám az apám halála után is jó asszony volt. Szeretett minket, és együtt élt a férje halálának a gyászával. Évekig gyászolt, templomba járt. Akkor még sok fénykép volt a házban. Képek apámról és rólam. Anyám akkor változott meg, amikor megismerte az "új szerelmet". Soha nem felejtem a napot, amikor először bemutatta őt nekem. Nem voltam màr kislány, ezért felismertem a rossz embereket. Makhmut az volt. Első emlékem róla, hogy koszos kezét dörzsölve sétált be a házba, perverz, alattomos tekintetét pedig rám szegezte. Mosolyra húzta az ajkát, de nem barátságos mosoly volt. Félelmet keltett bennem, távolságot tartottam tőle. Soha nem ért hozzám, de gyakran furcsán viselkedett. Anyám mégis beleszeretett. Otthonunkba fogadta, és megszületett a húgom. Anya hosszú éveket töltött el úgy, hogy egyedül etette a húgomat, egyedül fektette le, mert Makhmut késő estig dolgozott. Én ezt soha nem hittem el. Mindennap késő este járt haza, de gyakran részeg volt. A húgommal nem foglalkozott, soha nem adott neki jóéjt puszit. Megette az anyám által főzött vacsorát, majd álomra hajtotta a fejét. Így teltek az évek. Aztán egyszer nem jött haza. Anyám összetört. A húgom akkor csak négy éves volt. Akkor még nem tudta, hogy az apja elment. Kis idővel tudtuk meg, hogy Makhmut börtönbe került. Anyám akkor fogadta meg, hogy nem keresi többet. Ez mai napig nem változott.

A keserű emlékek könnyeket csaltak a szemembe, miközben elküldtem önéletrajzomat egy felkapott étterembe. Biztos voltam benne, hogy nem kapok visszajelzést, de legalább megpróbáltam. Fáradtan csuktam le a gépem tetejét, majd lassú, szinte hangtalan mozdulattal Hazan ágya szélére ültem. Hazan már aludt, vagy csak úgy tett, mintha aludna. A fal felé volt fordulva, keze nem mozgott. Utáltam magam amiért elszóltam magam. Nem lett volna szabad. Azt beszéltük anyával, hogy nem mondjuk el neki az igazságot. - Ne haragudj rám, Hazan - suttogtam alig hallhatóan. - Tudom, hogy nem vagyok egy jó nővér - a plafon felé pillantva fojtottam vissza a könnyeimet, viszont meglepődtem, amikor Hazan felém fordult és a szemembe nézett.

- Nem vagy rossz nővér - suttogta alig hallhatóan. - Az anyánk rossz anya - amint kimondta, lejjebb csúsztam, majd vele szembe fordultam. A fejemet ráztam, azt akartam, hogy ezt verje ki a fejéből.

- Ne mondj ilyet! - kértem alig hallhatóan. - Nem rossz, csak megvan neki a maga baja - sóhajtottam szomorúan. - Nem élünk könnyű életet - jelentettem ki. - Ez az igazság, anya pedig magára van utalva. Egyedül maradt.

- De itt vagy te is - fürkészte az arcomat. - Te segítesz neki - ekkor oldalra pillantottam, majd lebiggyesztettem a számat.

- Nincsen munkahelyem.

- De éjjel nappal keresel - mutatott a gépem felé.  - És ez nagyon sokat számít - sóhajtotta, majd megcsóválta a fejét. - Ne haragudj rám az miatt amit a konyhában mondtam - sötét haja pár tincse a homlokára tapadt, ezért ujjaival kisöpörte őket.

- Nem haragszom - vallottam be. - Mérges lettél. Ez természetes dolog - sütöttem le a szemem. - Én is mérges lennék, ha utólag tudnám meg az igazságos - mosolyodtam el, majd megérintettem a vállàt. - Nem akartalak felzaklatni. Tizenhét éves vagy! A te életednek a zenékről és a tanulásról kellene szólnia. Nem akartam, hogy így tudd meg.

- Lehet, hogy jobb is - hátára fordult, majd megrántotta a vállàt. - Így már legalább nem vàrom őt feleslegesen. Mostmár tudom, hogy börtönben van - piszkálta a takaró szélét.

- Sajnálom - erőltettem magamra egy mosolyt. - Jobb nővérnek kellene lennem - tördeltem az ujjaimat. A húgom elnevette magát.

- Hidd el, hogy nálad jobb nővért nem is kaphattam volna! - jelentette ki csillogó szemekkel. - Oda figyelsz rám, és mindig meghallgatsz - lökte meg a vállamat. - Hidd el, hogy tökéletes vagy a számomra - suttogta mosolyogva.

Kora reggel volt. Mélyen, békésen aludtam, azonban valami kihúzott az álomból. Amikor hajnalban kinyitottam a szemem, először egy digitális órát, majd a nap első sugarait figyeltem meg. A sötét függöny nem engedte át a ragyogó sugarakat, de melegét éreztem az arcomon. Nem ez húzott ki álmomból, hanem a tompa zaj, ami a földszintről érkezett. Nem vártam látogatót, anyámat este haza vitték, apám pedig este óta nem jelentkezett. A tompa hangot felváltották a léptek zaja, szinte láttam magam előtt, hogy méretes férfi bakancsé lehet. Jobban füleltem, rálépett a lépcsőre. Valaki van a házban! A váratlan látogató miatt kihúztam az éjjeliszekrény egyik fiókját. Megemeltem egy vörös színű kendőt, majd kiemeltem alóla a fegyverem. Mindig kéznél tartom. - Gyere csak - mezítláb sétáltam a csukott ajtó felé, összehúzott szemekkel figyeltem a résen át. Valaki a szobám felé haladt. Léptei hangosabbak lettek, mintha nem is titokban járna. Közel volt, ezért feltéptem a kilincset, kiszámoltam a másodperceket. A behatoló halántékához tartottam a fegyvert, aki ijedten feltette mindkét kezét. Nem számítottam erre, ezért összehúzott szemekkel elvettem a fegyvert. Az egyik testőröm, Asmir ijedten pislogott rám. - Ez most komoly!? Le is lőhettem volna! - az ágyra dobtam a fegyvert, majd széttártam a kezem. - Mit keres itt!?

- Nagyon sajnálom Karim, de úgy éreztem, hogy el kell jönnöm magához. Egyrészt azért mert évek óta szolgálom, és hűséges vagyok. Másrészt mert kétségeim vannak... - nem értettem, hogy miről beszél, ezért intettem, hogy menjen le. Gyorsan felöltöztem, majd zsebre helyezett kezekkel sétáltam le a lépcsőn. A magas testőröm előre helyezett kezekkel állt, mozdulatlanul fürkészett engem. Helyet foglaltam az egyik bőr kanapén, lábamat kényelmesen keresztbe tettem. Ásítottam, hajamba túrtam. Ekkor vettem észre, hogy még valóban reggel van.

- Remélem, hogy fontos. Látta az időt? - szemöldökömet felvonva felsóhajtottam, miközben ő sűrűn bocsánatot kért. Legyintettem, majd feltettem a kezem. - Akkor hajrá! Szeretném hallani!

- Nem is tudom, hogy kezdjek bele Karim úr - habozott, láttam rajta, hogy nem biztos a dolgában. - Igazàból az apjáról lenne szó ha megengedi - szemöldökömet ráncolva oldalra pillantottam, majd bólintottam. - Nos...- köszörülte a torkát. - Tudomásomra jutott, hogy az édes apja tegnap éjszaka elutazott az egyik szállodájába, Abu-Dzabiba - pillantott rám. Abu - Dzabi a második legnépesebb város Dubaj után. Hasonlít szeretett városomra, fényűző, tele van felhőkarcoló épületekkel, luxus sport autókkal és rengeteg kaszinóval. Tudtam, hogy az apámnak ott is van szállodája, ezért nem tartottam furcsának a helyzetet.

- Az apám késő estig dolgozott. Elfáradt, gondolom kivett magának egy szobát - pecsétgyűrűmet piszkáltam, hiszen kezdett furcsa hangulatú lenni ez a beszélgetés. Előre hajoltam, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. - Ne köríts! Beszélj nyíltan - Asmir nagyot nyelve bólintott, majd az ajkát harapdálta. - A fülembe jutott, hogy nem egyedül volt múlt éjszaka. Volt vele egy...

- Egy? - kérdeztem nyugodtan.

- Egy nő is - amint befejezte, nekem eldurrant az agyam. Mérges lettem, felháborított, hogy ilyet merészel feltételezni az apámról. Elvesztettem magam felett az irányítást. Felálltam, megragadtam az inge fehér gallérját, majd be mostam neki egyet. Tiszteletlenség.

- Mit képzelsz te!? - ordítottam. - Azt állítod, hogy apám hűtlen?! - kiabáltam, mert ez több a soknál. Arab férfiak nem hűtlenek. Mi örök fogadalmat esküszünk, melyet nem piszkolunk be. - Tudd, hogy kiről beszélsz!! - fenyegetőztem. Állàt fogva bólogatott, viszont meglepődtem, amikor kihúzta zsebéből a telefonját. Egy képet mutatott felém. A képen apám volt és egy...nő. Egy lift előtt álltak. Ketten. Együtt.

- Nagyon sajnálom uram. Ide jöttem, nem akartam, hogy az édesanyja megtudja. Magával akartam beszélni, mert tisztelem önt - nem hittem a szememnek. Addig néztem a képernyőt, amíg el nem tűnt. Pislogás nélkül előre pillantottam, össze voltam zavarva. Nem tudtam, hogy mi történik. Hátra léptem, Asmir szemébe pillantottam.

- Kérem a gépet! Most azonnal Abu- Dzabiba repülünk! - első szavamra megindult a testőr, majd magamra hagyott. A szívem hevesebben vert, nem tudtam felfogni azt ami történik. Ennek a dolognak a végére kell járnom, mert zaklatott voltam. Felrohantam az emeletre, átöltöztem és vártam a helikopter érkezését. - Mi a szart csináltál, apám?! - a konyhában hosszú perceknek tűnt, mire meghallottam a magán helikopter mély hangját. Mikor feltűnt az égen, megindultam és kiléptem a kertbe. Fekete öltönyömet össze gomboltam, majd szememre nyomtam a napszemüveget. Meg kell tudnom, hogy mi az igazság! És kurvára nincs jó előérzetem!