A letisztult ablakon át mozdulatlanul figyeltem a kétségbeesett nőt, aki mérgesen betuszkolta húgát a taxi hátsó ülésére. Egy utolsó pillantást vetett a hatalmas épületre, tekintete felém siklott. Távol állt tőlem, mégis tudtam a szemében olvasni. Egyetlen pillantásra találkozott a tekintetünk, de ebben a pillanatban minden benne volt. Néma szavaink háborúztak egymással, mely ellenségben álltak egymással. Ő dacolt ellenem, én elviseltem a pecsétet, melyet az arcomra nyomott. Utáltam. Dühös lettem és bocsánatot követeltem. Azt akartam, hogy bánja meg tettét és kérjen elnézést.

Összehúzott szemekkel figyeltem, hogy a taxi elhajt a forgalmas úton. Az autók közé sorolt, egy darabig figyeltem a lámpáját, de aztán hamar eltűnt az autók sokaságában. Elment a nő, akivel még semmit nem fejeztem be. Összeszorítottam a kezem, éreztem, hogy arcomon újra lefolyik egy halvány vércsík. Sötét volt. Dubaj ezer és millió fényben pompázott. Az enyém volt. Az én területem, a kívánságaim forrása. És én sem akárki voltam. Karim Yilmaz voltam, egy befolyásos, gazdag üzletember. Áment mondok isten becsületes szavára, az úr akarata felett nekem sincs hatalmam. Hallgatok az úr akaratára, a lelkem én a vagyonom pedig tiszta. Viszont nem tűröm el azt, ha valaki az életemre tör. Eddig példa még nem volt rá. Egyszerűen azért, mert mindenki tudja, hogy ki vagyok, tudják, hogy a nevem mit takar. Igazságos ember vagyok, viszont nem engedem, hogy az életemre tőrjenek. Legyen az asszony, legyen az férfi. Ez a nő ma este elvett tőlem valamit. Valamit elvett amivel kevesebb lettem; a becsületemet, a hírnevemet, a kisugárzásomat. Apámtól örökölt úri kisugárzásom ezen az estén eltűnt, ezért fizetni fog. Nem érdekel, hogy nő, az sem ha gyerekei vannak. Megkeresem. Megtalálom. És ha megtaláltam, szemtől szembe fogok állni vele, hogy találkozzon a férfival, akinek jön egy bocsánat kéréssel.

- Kérem a helikoptert - lazítottam az öltönyöm kellemetlen szorításán, miközben a két testőr azonnal megmozdultak és telefonhívást intéztek. Megindultam az összetört ajtó felé, ők pedig követtek engem. Nem miattuk vagyok biztonságban. Magamnak köszönhetem, hiszen békés ember vagyok, nem teremtek konfliktusokat. Viszont nélkülük elképzelni nem tudom az életemet. Nélkülük olyan lenne, mintha ezüst tálcára feküdnék és szótlanul nézném, hogy az emberek elveszik azt, amit kezemmel teremtettem.

- A helikopter elindult önért, Karim! Ha megengedi, el kéne látnunk a sebét... - befejezte mikor kezemet feltettem. Hallani sem akartam erről. Nem akartam az előbb történtekre emlékezni, ezért szememre nyomtam a napszemüveget, majd megindultunk a lépcsőház felé. A tágas ajtót kinyitották előttem, én pedig megfogtam a piros korlátot, majd felsétáltam a lépcsőn. - Akkor az elnézését kérem - sötét éjszakát felverte a hatalmas helikopter hangja, ezért tudtam, hogy a közelben van. A tetőtér tökéletesen alkalmas leszállópályára, tavaly fejlesztettük ki. Azóta jól működik, hiszen a város egyik legmagasabb épületének vagyok a tulajdonosa, megtehetem, hogy saját leszállópályát készíttetek. Zsebre helyezett kezekkel, az ajtó mellett állva vártam, hogy a gép földet érjen. Mikor leszállt a piros színnel kijelölt pontra, a testőrök előre futottak. A gép hajtóművét nem kapcsolták le, a propellerek gyorsan pörögtek. Összehúztam a szemem, nem sikerült a jelenben maradnom. A nő körül forgott minden gondolatom. Nem akartam rá gondolni, de tehetetlen voltam. Megígértem magamnak, hogy megtalálom. És ha megtaláltam, akkor fizetni fog. És honnan tudja, hogy hozzá érkeztem?

Onnan, hogy felismeri az arcomon található heget.

- Gyere csak ide! Szerintem beszélnünk kell valamiről - a húgom a fejét lógatva megindult a fürdőszoba felé, azonban én megfogtam a kezét. Szemében láttam a könnyeket, sötét tekintete ezúttal nem volt boldog. Csalódott volt, szégyellte magát, nem mert a szemembe nézni. Megfogtam a kezét, gyenge voltam, de megérdemli, hogy leszidjam őt. Hazan a fejét lógatta, kerülte a szemkontaktust, de ez nem old meg semmit sem. Magammal szembe fordítottam, a kicsi szoba közepén állva mezítláb tapostuk a koszos, poros szőnyegez. Ez volt a mi szobánk. Itt játszottunk, itt nőttünk fel. Ketten, és együtt. Lehetetlen, hogy a harag felemésszen és most elengedjem a húzom kezét. - Nem szeretnél mondani nekem valamit? - kényszerítettem, hogy leüljön az egyik heverő szélére. Amikor a szemembe pillantott, felsóhajtott. Tudtam, hogy a jó szándék vezérelte. Tudtam, hogy Hazan nem akart rosszat, de akkor is nagy hibát követett el. - Hallgatlak, Hazan!

- Annyira sajnálom, Leyla - remegő kezével lejjebb húzta a szoknyáját, majd szipogva megtörölte az orrát. - Hiba volt elvennem a személyidet és elmennem oda. Nagy hibát követtem el, és anya is csalódott bennem - arca piros lett a sok sírástól, a smink pedig elkenődött rajta. Szomorúan felsóhajtottam, majd megindultam vele a fürdőszoba felé. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megengedtem a vizet. Miközben segítettem lemosni a sok sminket, az a férfi járt az eszembe. Nem akartam rá gondolni, dacolni akartam az emléke ellen, de nem tudtam kiverni a fejemből. Óriási nagy hibát követtem el. Megvágtam. Bántottam. Csak azért, mert dühös és csalódott voltam. Imádkoztam, hogy ez az egész tűnjön el, mintha meg sem történt volna. - Szerinted eltudjuk felejteni ezt az estét? - Hazan megtámasztotta magát a mosdókagyló szélén, majd a szemembe pillantott. Fekete haja pár tincse a homlokára tapadt, ezért kisöpörtem őket. Mosolyt erőltettem magamra, hiszen erre nem tudtam a megfelelő választ.

- A legfontosabb, hogy ne beszéljünk többet róla. Hibát követtél el, de ez már a múlté. Javítani nem tudunk rajta - törölközőt adtam a kezébe, hogy le tudja törölni a vizet a bőréről. - Mindent ott folytatunk, ahol abba hagytuk - a kicsi kád szélére ültem, hajamat pedig hátra túrtam. Sok minden történt, ezért meg is feledkeztem a tenyeremről. Még mindig vérzett, ezért a húgomra pillantottam. - Ide adod nekem a kötszeres dobozt? - azonnal leguggolt, majd kivette a kicsi szekrényről. A mosdókagyló szélére helyezte, felnyitotta a doboz tetejét és ragtapasz után kutatott.

- Szerinted mi történt azzal a férfival? - a szívem hevesebben kezdett el verni, összehúzott szemekkel előre néztem. A szívem tudta, hogy kiről beszél, az eszem viszont nem akarta befogadni. Úgy tettem, mint aki semmiről nem tud, különben tudom, hogy kiről beszél. A méltóságos férfiról. Arról, aki aranygyűrűket viselt, akinek szeme kékje szebben ragyogott mint bármelyik arany ezen a földön. Akinek az arcát megvágtam. Akinek az életére törtem. - Tudod, hogy kiről beszélek, nem? - mellém ült, majd kezemre nyomta a ragtapaszt. Nem szólaltam meg. Nem akartam erről beszélni. A szívem hevesebben vert, láthatólag zavarba jöttem.

- Nem tudom! - hazudtam szinte azonnal. - És nem is szeretnék erről beszélni veled. Fürödj le, aztán menj aludni. Holnap suli, nekem pedig mihamarabb munkát kell találnom - az ajtó felé léptem, a kilincsre helyeztem a kezem, de mielőtt kiléptem volna, a torkomat köszörültem. - Egyszerűen csak felejtsd el a történteket. Én is ezt teszem - kiléptem, majd remegő kezemmel becsuktam az ajtót. Előre pillantottam, majd szembe találtam magam anyával, aki csípőre helyezett kezekkel állt és sejtelmes mosollyal nézett rám. Szemében én senki voltam. Ő mindig csak a húgomat szerette, őt tartotta a legfontosabbnak. Én csak egy második lány voltam, aki soha nem kapott annyi szeretet, mint a kisebbik lány. Felemeltem a fejem, majd a kicsi konyha felé igyekeztem.

- Mond csak! Milyen férfiról beszélt bent a húgod? - erőteljesen megszorította a csuklómat, majd magánál tartott. Idegesen a szemébe pillantottam. Elegem volt abból, hogy engem ember számba sem vesz. Helyette dolgozok, helyette keresem meg a pénzt és mégis én voltam minden bajnak az okozója. - Ha valamilyen férfival dolgod volt, akkor istenre mondom, hogy...

- Mi lesz, anya?! - egy erős mozdulattal kihúztam kezemet a szorításából, ő pedig meglepődött.  Felemeltem a fejemet, majd hátra túrtam a hajamat. - Fejezd csak be! Nyugodtan, úgyis mindennek én vagyok az okozója - végig néztem rajta, de időközben elment az étvágyam, ezért gyorsan meggondoltam magam. - Nem látod, hogy a kislányod mibe keveredett? Elszökött, hogy mini ruhában pózoljon a kamerák előtt! - kiabáltam mérgesen. - De persze, hogy nem látod, hiszen mindig bennem keresed a hibát. Elég volt ebből, anya! - fejeztem be mérgesen.

- Mégis, hogy beszélsz te az anyáddal? - helyezte csípőre a kezét. - Egyébként se tereld a témát! Milyen férfival találkoztál te? - szemét összehúzta, az emlékek pedig a nyakamba zúdultak. Újra lejátszódott a szemem előtt az, hogy megvágom az arcát. Ő lehunyt szemmel a padló felé pillant, ajkát fájdalmasan elhúzza. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért csak megráztam a fejem.

- Ne velem foglalkozz. Hazan sír - mutattam a fürdőszoba felé. - Szüksége van az anyai szeretetre - vállánál meglöktem, majd besétáltam a szobába és becsuktam az ajtót. Egy darabig ácsorogtam az ablak előtt, figyeltem, hogy a hold kifli alakban világít. Lehunytam a szemem, felsóhajtottam és a kezemre pillantottam. Emlékek. Vajon mikor felejtjük el őket? Létezik egyáltalán olyan, hogy végleg kitöröljük a  fejünkből? Vagy az emlék soha nem tűnik el, csupán elfelejtődik, a megfelelő pillanatban pedig újra a felszínre tőr?