- A Badass és a Bloods banda pár embere került összetűzésbe, Karim úr. A környékük híres a kokain fogyasztásról, mindkét banda ezzel üzletel. Amit megtudtam az az, hogy fényes nappal nézeteltérésük volt. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy egy könyvtárban kevesebb zajt csapnak, mint a nyílt utcán. Nem akarták felkelteni az utcát és magukra hívni a rendőrök figyelmét. A nézeteltérés miatt lövöldözni kezdtek, Leyla pedig rosszkor volt rossz helyen. A jó hír viszont az, hogy eltávolították a lövedéket, Leyla pedig túlélte - magamhoz tértem, de nagyon homályosan láttam. Hallottam Salim hangját, de nem tudtam eldönteni, hogy álmodok, vagy ez a valóság. Valaki a hajamat simogatta, de nem tudtam, hogy ki. Érintése finom volt, és megnyugtatott. Kicsiket pislogtam, hogy jobban szemügyre tudjam venni a szobát. Egy klinikán voltam, a szoba pedig modern volt. Rosszul éreztem magam, de minden perc elteltével jobban emlékeztem mindenre. Salim szerint egy banda összetűzésbe keveredett, mi pedig rosszkor voltunk rossz helyen. Eddig a pillanatig nem ismertem a város ezen részét. Azt tudom, hogy Karim úrnak is vannak piszkos ügyei, szóval számára és Salim számára ez hétköznapinak tűnik. Nekem azonban nem. Nagyokat pislogtam, majd a bekötözött seb felé pillantottam. - A műtét sikeres volt, Leyla - Salim úr mellettem állt, de én nem őt akartam látni. Mikor oldalra pillantottam, megláttam őt, ahogy egy széken ül és néz maga elé. A látásom kitisztult, szagokat is jobban éreztem. A gyógyszer csöpögött az infúzióban, miközben tudatosult bennem az, hogy meglőttek engem. - Magukra hagyom önöket. Az ajtó előtt leszek! - Salim félve pillantott Karim úr felé, ezért biztos voltam abban, hogy ő nagyon dühös. A puha ágyon fekve nem tudtam levenni róla a szemem. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért megköszörültem a torkomat.

- A könyveket kivette Salim? - kérdésem hallatán, Karim úr felém pillantott. Kicsit közelebb hajolt, majd megdörzsölte az arcàt, és így szólt;

- Golyót kaptál, és neked az a legfontosabb, hogy kihozta e a könyveket? - mosolyogni akart, de láttam rajta, hogy nem boldog. Én sem voltam az, de bele akartam vinni egy kis viccet is.

- A Rómeó és Júliát választottam!

- Az ő szerelmük végzetes.

- Salim is ezt mondta - összehúzott szemekkel felültem, Karim pedig közelebb hajolt hozzám. Mélyen a szemembe nézett, de nem tudtam, hogy mit akar. Visszafogta magát. Valami vissza tartotta, pedig tudom, hogy közeledni szeretne.

- Kiderítem, hogy melyik banda volt és kivégzem az összeset. Egy sem marad ép lábon - hátra dőlt a széken, majd összefonta maga előtt a karját. - Nagyobb bajod is eshetett volna, jézusom - tenyerébe temette az arcát, közben alaposan kifújta magát. - Ez történik, ha nem vagyok melletted.

- Ha mellettem lett volna, talán maga is lövést kapott volna.

- Inkább én mint te - és ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy megindul az ajtó felé, majd becsapja maga után azt.

"Inkább én mint te".

Egy hétig bent tartottak a kórházban, utána haza engedtek. A lelkemre kötötték, hogy amíg gyógyulok, kerüljem a fizikai munkát, az emelést vagy a hajolást. Ha lehet ne mozduljak hirtelen, mert a varratok felszakadhatnak. Ennek kifejezetten nem örültem, mert haza érve eszembe jutott, hogy az öltözködést vagy a fürdést hogy fogom egyedül megoldani? Aztán eszembe jutott, hogy valamit ki fogok találni úgyis. Furcsa de most először jó érzés volt hazatérni a palotába, ahova Karim úr bezárt engem. Amikor kinyitotta nekem az ajtót nyugodtságot éreztem. Azonnal a kanapé felé igyekeztem, de ő nem tartott velem. - Fel kell mennem dolgozni. Hetek óta halogatok egy fontos dolgot. Este jövök le legközelebb - nem pillantott rám, csak határozottan értesített az információkról. Pólóban és hosszú fekete nadrágban leültem a kanapéra, hogy gyönyörködni tudjak a város adta kilátásban. Csak bólintottam, hogy megleszek. Nem szándékoztam beszélgetni vele. Miután felsétált az emeletre, én egyedül maradtam. A kanapén ülve ezer felé jártak a gondolataim. Mikor golyót kaptam, azt hittem, hogy meghalok. Amikor megpillantottam azt a sok vért és hallottam a hangzavart, az egész életem lepergett előttem. A húgom és az anyám jártak az eszembe. Arra gondoltam, hogy ha itt halok meg, akkor elköszönni sem tudtam tőlük. Akkor bántam volna igazán azt, hogy az utolsó perceimben nem velük voltam.

Ahogy teltek a percek, úgy a szikrázó nap is eltűnt a magas felhőkarcolók mögül. Mindig elfelejtem, hogy Dubaj mennyire szép és szemgyönyörködtető. A világ legmagasabb épületei itt találhatóak meg. Turista szemmel teljesen más, mint így nézve. De mégis igaz az, hogy szépségét és hatalmát mindenki észre veszi. Mikor esteledett, lassan felálltam a kanapéról, majd az elhúzható üvegajtó felé bicegtem. Óvatosan a sebemre szorítottam a kezem, mert éreztem, hogy húzódik a bőröm. Kellemetlen volt. Megijesztett a tudat, hogy egy golyót műtöttek ki belőlem, de csak az számított, hogy túléltem. Vállamat neki támasztottam az üvegajtónak, majd összehúzott szemekkel végig néztem az épületeken. Gyönyörűek voltak. Ezer színben pompáztak. A magas tornyok az égig nyúltak, egyik nagyobb volt mint a másik. Úgy éreztem, hogy a világ tetején vagyok, bár ez az érzés hamar elillant. - Minden rendben? - mikor Karim úr végzett a munkával, felém sétált. Óvatosan felé kaptam a tekintetem, de ő nem nézett rám. Úgy éreztem, hogy a történtek óta távolságtartó velem. Ezt pedig nem tudtam hova tenni. Torkomat köszörülve bólogatni kezdtem.

- Azt hiszem - motyogtam alig hallhatóan. - Egy kicsit jobban érzem magam. Bár örülnék, ha a könyveim itt lennének - fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, és figyeltem őt. Vannak olyan pillanatok, amikor nem tudom levenni róla a szemem. Olyan pillanatok, amikor vonz és csábít. Ilyenkor mindig elgyengülök es csak rá tudok figyelni. Karim Yilmaz egy eszméletlenül jóképű, hatalommániás férfi. Ezt ő is tudja saját magáról. Minden megvan benne, amire szüksége van egy nőnek: csillogó, szenvedélyes szempár, éjfekete és dús haj, karizmatikus stílus, határozott kisugárzás és szenvedéllyel teli tekintet. Olyan dolgok jellemzik őt, amikre én magam is felfigyeltem. Egykor a hatalommániás, a gazdag és veszélyes férfit láttam benne. Most is az, de valami megváltozott. Kezdem megismerni. És amit látok, az elmondhatatlanul vonz engem. Mert emellett egy arab férfi. És mindenki tudja az arab férfiak legfeltűnőbb tulajdonságát; szenvedélyesek és magabiztosak.

- Szóltam Salimnek, hogy hozza ide a könyveidet - fél szemmel figyeltem, hogy kávét készít magának. Megszoktam, hogy öltönyt és vasalt nadrágot hord, ezért furcsa volt őt egy fekete pólóban és sport nadrágban látni. Mondani akart még valamit, csak nem tudta, hogy kezdjem hozzá. - Mint tudod, a te szobád nyílt, nincsenek falai... - semmi pénzért sem pillantott rám, ezért sem értettem, hogy mi a baja. Haragszik rám? Rosszat tettem? Csináltam valamit, amivel megbántottam? - Ma este Hadi átjön. Szeretném, ha a szobámban maradnál.

- Vagy úgy! - szám elé tettem a kezem, hogy ne nevessem el magam. A szemöldökömet ráncoltam, mert furcsa volt a keserű érzés, amit éreztem. Karim Yilmaz az én szöges ellentétem, és olyan férfi, aki nem az esetem. De akkor miért érzek keserűséget? Mi ez a fojtogató érzés, ami keletkezett a torkomban? Féltékenységnek nem mondanám, de valami mégis volt. - Szexelni fognak? - elkerekedett szemekkel figyeltem, hogy előre pillant, majd fejét oldalra biccentve elnevette magát. Magam sem tudom, hogy ezt miért kérdeztem meg. - Jézusom! - nevettem. - Én nagyon sajnálom, ez nem tartozik rám - zavartan a hajamba túrtam, ő pedig a fejét csóválta.

- Minden bizonnyal kicsúszott a szádon, nem gond - belekortyolt a kávéba, majd halk kopogás törte meg a feszült csendet. Karim úr az órára pillantott. - Salim az. Meghozta a könyveidet - ő az ajtó felé igyekezett, én pedig felsóhajtottam.

- Tényleg ide kell jönnie?! - tudtam, hogy egy életen át haragudni fogok magamra ez miatt, de nem hagyott nyugodni a dolog. Nem akartam egy másik nővel látni. Ez a fájdalmas, röhejes igazság. Karim úr élete valamilyen szinten eggyévállt velem. Együtt lakunk, beszélgetünk és nap nap után kerülünk közelebb egymáshoz. Kialakult bennem valami, ami nem engedi, hogy az a nő betegye ide a lábát. Karim úr megfordult és bólintott.

- Tényleg.

- Tényleg? - időközben beengedte Salimet is, aki jobbulást kívánt nekem, majd átadta nekem a könyveket. Ha Salim távozik, akkor jön az a nő, és kiereszti karmait Karim úrra! Nem féltékeny vagyok, csak...ezt majd később megmagyarázom. - Áh, Salim úr! Nagyon kimerültnek tűnik! Nem szeretne maradni és meginni egy csésze kávét? - félve pillantottam Karim felé, aki csukta volna be az ajtót, de nem tudta. A lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam a szőke hajú nőt. Gyönyörű volt. Mosolygott, a szeme szinte tündökölt. Nagyot nyeltem. Tekintetem Karim úr felé siklott. A kezét figyeltem. A karját. A nyakát. A szemét, az ajkát és a bőre színét.

És nem engedem, hogy hozzá érjen!