Abdul barátom régi hajója tökéletes hely arra, hogy megszáradjak amíg Leyla pihen a kabinban található ágyon. Annak idején sok hajóm volt bérbe adva a kikötőben és Abdul feladata volt takarítani és néha szemmel tartani a hajókat. Most az ő hajója adott menedéket nekem, ezért a hajó fedélzetének a szélén ácsorogva nehézkesen felsóhajtottam. Türelmesen vártam, hogy a testemre tapadt ruha száradni kezdjen. Ez idő alatt a gondolataim ezer felé jártak. Csoda, hogy nem bolondultam még meg. Ez a nő nagyobb kihívás, mint én azt gondoltam. Azt hittem, hogy engedelmeskedni fog, hogy előbb vagy utóbb de könnyebb lesz vele. Furcsa, hogy pont az ellenkezőjét érzem. Olyan érzésem van, mintha csak jobban dacolna ellenem. Az egyik pillanatban békés, aztán megváltozik és minden a feje tetejére áll. Lesütöttem a szemem. Legutóbb tényleg durva és arrogáns voltam vele, de erről nem tehetek. Soha nem köteleződtem el nő mellett. Nem voltak komoly kapcsolataim, inkább futó kalandjaim voltak. Nem tudom hogy kell bánni a nőkkel. Azt sem tudom, hogy kerüljek közelebb hozzá. Megszoktam, hogy én parancsolok. Domináns vagyok. Nem egy bunkó aki parancsolgat. Hanem domináns. Mert okos vagyok. Intelligens és művelt. Tudom, hogy az élet számos pontjain és pillanataiban mikor mit kell tenni.

Az öreg Abdul lassan sétált a tengeren ringatózó hajó felé. Barna mellényt és fehér inget viselt. Apámmal egy idős lehetett, ezért minden tiszteletem neki. - Hálás köszönet Abdul bácsi! - férfias kezemet felé nyújtottam, majd felsegítettem őt a kopott fedélzetre. A kicsi hajóját egykor a feleségéről nevezte el, de ő már nem lehet köztünk. A hajó korlátján látni lehetett az éveket, hiszen a fedélzet már kopott volt, az oldala pedig penészesedett. Nem csak a sós víz, de az évek is megették már.

- Nincs mit megköszönnöd, fiam - derekára helyezte a kezét, majd harcsa szerű bajszát megdörzsölve végig nézett rajtam. - Van a szekrényben száraz ruha. Nem a te stílusod, de megteszi - az efféle segítséget nem illik visszautasítani, ezért vállára helyeztem a kezem, majd felnyitottam az említett szekrényt. Kezembe vettem a ruhákat, majd beléptem a kicsi mosdóba. Nem bántam, hogy száraz ruha került rám, hiszen fáztam a sajátomban. Gyűrött, vastagabb tengerész ingben és felhajtott szárú, kék nadrágban léptem vissza a fedélzetre. - A fiamé volt. Igen jól áll rajtad - vaskos keze remegett, miközben az ingre mutatott, ezért hálásan bólintottam.

- Tökéletesek - szűkszavúan lesütöttem a szemem, azt viszont nem tudtam figyelmenkivül hagyni, hogy gyakran pillantgatott a kabin felé. - Nyugodtan kérdezzen amit csak akar.

- Nem szeretnék kíváncsiskodni, de ki ez a gyönyörű nő? - tudtam, hogy Leyla körül forogtak a gondolatai, ezért elmosolyodtam. - Nem mintha közöm lenne hozzá - tette fel a kezét védekezően.

- Van egy közös múltunk. Azért van itt, hogy helyre tegye, amit akkor ellenem elkövetett. De nagyon úgy látom, hogy nem igyekszik, hogy a helyzetünk jobb legyen - alkaromat a hajó szélére támasztottam és összehúzott szemekkel figyeltem a város zaját.

- Tudod, hogy a nőket hogy kell megfogni? - tudtam, hogy bölcs tanáccsal fog ellátni, hiszen régen is sokat beszélgettünk. Leginkább az életről és az üzleti világról. Sokat köszönhetek neki. Felvontam a szemöldökömet, mert erre nem tudtam a választ. - Úgy kell bánni velük, mint egy szép virággal - kezével úgy csinált, mintha egy törékeny virágot tartott volna. - Ápolni és szeretni kell őket. Gondoskodni kell róluk, hogy ne hervadjanak el.

- Én erre képtelen vagyok, Abdul bácsi - sütöttem le a szemem. - Nem volt alkalmam elsajátítani ezt.

- Akkor épp itt az ideje, fiam - suttogta alig hallhatóan. - Megijeszteni akarod ezt a nőt, vagy boldoggá tenni? - számomra ez furcsa kérdés volt. Minden bizonnyal egyiket sem szeretném, de akkor mit akarok igazàn? Mi a tervem vele? Mert valaminek lennie kell.

- Komolyan ezt kérdezi? - vontam fel a szemöldökömet. - Egyenlőre semmit nem akarok, csak azt, hogy tegye helyre amit ellenem elkövetett - mikor mozgolódást hallottunk, biztos voltam abban, hogy Leyla magához tért. Kicsit sok vizet nyelt, illetve elájult. Szerintem a félelem és a stressz váltotta ezt ki belőle.

- Miért, mit tett ellened? - szótlanul végig simítottam az arcomon, pont ott, ahol ő megvágott. Mindennap minden percében emlékszem a napra, amikor megvágta az arcomat. Ha megölnének sem tudnám elfelejteni azt, amit akkor tett. Viszont nem akartam Abdul bácsi orrára kötni, ezért inkább szótlanul figyeltem, hogy Leyla kilép a kabinból. Nem lepődtem meg, hogy Abdul fütyörészve tovább sétált. Direkt hagyott minket kettesben. Mikor Leyla kilépett a fedélzetre, nem akartam a szemébe nézni. Egyszerűen nem akartam. Nem tudtam megfogalmazni, de valamiért nem akartam szemkontaktust létesíteni vele. Talán azért mert fontolóra vettem, amit Abdul bácsi mondott. Talán azért, mert részben igaza volt. Meg kell tanulnom kevésbé otrombának lenni vele. Meg kell tanulnom megérinteni, anélkül, hogy hozzá érnék. És azt hiszem, hogy ez nem lesz könnyű feladat. De képes leszek rá! Legyen bármi is a vége!

- Éhes vagy? - az embereket fürkészve vártam, hogy választ adjon. Készen álltam főzni neki egy vacsorát. Azt akartam, hogy egyen a főztömből. Ő egy kis idő után bólintva válaszolt.

- Igen. Éhes vagyok - suttogta alig hallhatóan.

A fedélzeten ülve figyeltem, hogy Karim vacsorát készít nekünk. Mikor otthon étterembe hívott egyáltalán nem arra gondoltam, hogy egy hajó fedélzetén fogunk enni. Bàr valamiért ez jobban tetszett. Nem szeretem a zsúfolt, elegáns éttermeket. Ez most valamiért megnyugtató és harmonikus volt. Időközben kaptam tőle egy pokrócot amit a vállamra terítettem. A vacsorát szépen készítette, egy óra alatt kész lett vele. - Ha nem szàlltál volna ki az autóból, akkor most egy étteremben ülnénk - a kicsi kör asztal közepén gyertyák világítottak, ami hangulatos fényt biztosítottak. Karim úr észre sem vette, hogy ez a kicsi hajó és a színes fényfűzérek sokkal jobban tetszettek, mint egy kivilágított étterem. Ő velem szemben ült, de láttam rajta, hogy ez nem az ő világa. Nekem viszont annál jobban.

- Nekem ez sokkal jobban tetszik - a hajó lassan táncolt a tenger felszínén, a közelben pedig romantikus zene szólt. A kivilágított fedélzet minden szempontból különleges volt. Karim úr tojásos salátát készített, rántott csirkével. Mennyei íze volt, ezért este tíz órakor ez minden erőfeszítést megért. - Egyébként köszönöm, hogy utánam ugrott. Veszélyes volt - tányérom mellé helyeztem a villámat, ő pedig hátra túrta a begöndörödött haját. Jóképű lett. A megszokottnál jóképűbb. Megszoktam, hogy elegáns és szigorú viselete van. De a gyűrött ing és a rakoncátlan haja szokatlan volt. És talán ő magam sem tudta, hogy tökéletes volt.

- Bajod is eshetett volna - jegyezte meg szűkszavúan. Nem tudom, hogy a történtek miatt, de most sokkal visszafogottabb. A csillagos égbolt alatt egy kivilágított hajó fedélzetén ülve végre úgy éreztem, hogy önmagam lehetek.

- Isteni ez az illat - szívtam be a késő esti levegő zamatos illatát. - Szeretem a tengert. Bár eddig még ruhában nem fürödtem benne - most először történt, hogy elnevette magát. Mosolya rabul ejtett. Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy képes ilyen dologra is. Káprázatos mosolya van. Ajka mellett két vonal húzódott.

- A tengert én is szeretem. Bár eddig ruhában én sem voltam benne - egyik szemöldökét felvonva az arcomat fürkészte, majd kezébe vette a villát. - Mesélj nekem a gyerekkorodról - a hirtelen jött téma váltás miatt összehúztam magam. Nem tudtam, hogy mit meséljek, hiszen nem voltam büszke rá. Lesütöttem a szemem, hirtelen egy szó sem jött ki a számon. Karim úr engem figyelt. Csendben és türelmesen várt. Nem sürgetett, nem sóhajtozott. Ez alatt az idő alatt össze tudtam szedni a gondolataimat és eldöntöttem, hogy miről mesélek neki.

- Boldog gyerekkorom volt. Legalábbis addig, amíg apám élt. Mindig is ő volt a példaképem. Neki köszönhetem, hogy most ilyen vagyok. Határozottnak nevelt. Mindig azt mondta, hogy ne féljek kiállni önmagamért és soha ne féljek a világtól - az emlékek miatt abba hagytam, majd egy kis idő után folytattam. - Nagyon jó ember volt. Sok helyre el vitt engem: vidámparkba, játszótérre és fagyizni is. A világ legjobb apukája volt.

- Meghalt? - alig hallottam meg a kérdést. A szemébe pillantottam. Mélyen. Lassan és nem kaptam el a tekintetem. Olyat láttam a szemében, amit eddig még soha. Együttérzést. Fájdalmat. És ez nekem sokat jelentett.

- Túlságosan hamar hagyott magamra. Kicsi voltam és nem álltam készen arra, hogy apa nélkül maradjak - nem tudtam, hogy miért érdekli őt a gyerekkorom, de azt hiszem, hogy nem is akarom tudni. Elég volt annyi, hogy itt vagyunk és most minden szép. - Makhmut rossz ember, és nem mondanám őt apának.

- Ő nevelt fel téged? - letette a villáját, majd a szemöldökét ráncolta. Arról az emberről sók jót nem tudtam mondani, ezért csak bólintottam.

- Anyám beleszeretett. Nem tudta, hogy hibát követ el, nem tudta, hogy ő rossz. Azt sem tudom, hogy szerette e az anyámat. Vagy a húgomat.

- A húgod, Hazan...Makhmut lánya?

- Igen - erőltettem magamra egy mosolyt. - De soha nem foglalkozott a lányával. És azt hiszem, hogy ezen már nem is javíthat. Börtönben van - suttogtam szűkszavúan. Nem akartam az egész életemet elárulni neki. Nem akartam, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Értem - vonta fel a szemöldökét. Bunkóság lett volna nem visszakérdeznem, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzá.

- A maga gyerekkora milyen volt? - kérdésemre nem számított, mert oldalra pillantva felsóhajtott.

- Az én gyerekkorom zűrös volt. Apám a legjobb üzletembert látta bennem, ezért gyerekkoromtól fogva szigorúan nevelt. Engem nem fagyizni, hanem tárgyalásokra vitt el. Azt hitte, hogy ha gyerekkoromban ezt látom, akkor felnőttként a kisujjamból kirázom a sikereket. És ez így is lett. De sok mindent nem kaptam meg tőle.

- Például szeretetett?

- Apám soha nem mutatott felém szeretetett. Mindig rideg és közömbös volt velem. Ezt láttam tőle. Talán ezért is vagyok... - itt félbe hagyta. Nem tudtam, hogy mit akar mondani, de talán add neki egy esélyt és befejezi. - Ezért vagyok én is rideg és távolságtartó. Mert egész gyerekkoromban ezt láttam. Ezt tanultam meg.

- De biztos vagyok abban, hogy szerette az apja. És most is szereti magát - kijelentésem után nagyokat pislogva hátra dőlt a széken. Észre sem vette, hogy már ezzel közelebb került hozzám. Észre sem vette, hogy már ezzel más embernek mutatja magát. Jobb embernek.

- Apám nem engem, hanem a sikert szerette amit látott bennem - pillantott az óceán felé. - Egy üzletember kicsi fiaként azt kaptam, amit nem lett volna szabad.

- Elvette a gyerekkorát? - suttogtam szomorúan. Ő csak bólintott.

- Elvette, majd teljesen mást formált belőle - húzta mosolyra az ajkát, majd megcsóválta a fejét, és megköszörülte a torkát. - Későre jár. Edd meg, utána megyünk.

Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem és megettem az ételt.