"Ha meghalsz, veled halok én is. Ha tovább élsz, tovább élek én is. De létezni nélküled nem akarok."

- A pácienst mély altatásban tartjuk. Szigorúan csak öt percre mehet be hozzá - beöltözve készen álltam, a fotocellás ajtó oldalra nyílt, én pedig beléptem rajta. A recepción kapott nyugtató használt, ezért a lépteim viszonylag lassúak voltak. Lassú, megfontolt mozdulatokkal léptem Dante szobájába és ezzel felismerve azt, hogy épségben átszállították az intenzív osztályra, bár az orvosa azt mondta, hogy az elkövetkezendő huszonnégy óra rizikós lesz és bármi történhet. Láttam a főorvos szemében a reményt, de a tekintete elködösült. - Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. A műtét sikeresen zajlott, de maga is nagyon jól tudja, hogy innentől kezdve a betegen múlik minden. Mr. Yilmaz szervezete ellenálló és fiatal. Tartsuk ezt szem előtt - óvatosan megérintette a vállamat, majd kórlappal együtt magamra hagyott. Mikor beléptem a szobába, elfogott a remegés. Tekintetem azonnal Dante felé siklott. Mikor megpillantottam őt, szörnyülködve ültem a székre. A keze a teste mellett pihent. Tudtam, hogy történt valami, ami miatt megváltozott: arc színe színtelen volt, bőre megviselt, szempillái pedig nyugodtak. Magamnak soha nem vallanám be, soha nem gondolnék erre, de megtörtént: Dante szíve öt percre feladta a küzdelmet. Az orvosok öt percig küzdöttek az életéért.

Öt perc. Számomra ez egy végtelen kegyetlen útvesztő volt.

Miközben a széken ültem, megállás nélkül játszódott le fejemben az emlékek. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne sírjam el magam. Dante keze felé nyúltam. Megfogtam, majd puszit nyomtam a kézfejére. Oldalra biccentett fejjel szemezgettem az arca minden szegletével. Az együtt töltött idő alatt megszoktam, hogy jóképű. De ebben a pillanatban láttam azt, hogy menyire varázslatos férfi. Miközben őt figyeltem, a megismerkedésünkre gondoltam. Az első találkozás épp annyira ijesztett meg, mint láncolt ő hozzá. Az első találkozásnál éreztem, hogy ezt a férfit nekem találták ki. Dante hétköznapi volt, mégis érdekes. Közvetlen, mégis távolságtartó. Kedves, néha hűvös, de odafigyelő. Nem csak beleszerettem, de a szívemhez kapcsolta a szívét. És azt hiszem, hogy ezt a köteléket semmi nem szakíthatja el. - Te nekem lettél kitalálva - szám elé tettem a kezem, hogy ne sírjam el magam. Fájt így látni őt. Minden pillanatban küzdöttem a fájdalom ellen, amit őmiatta éltem át. - Te hozzám tartozol, ezért nem hagyhatsz magamra. Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy melletted megtaláltam önmagam - oldalra biccentettem a fejem és tovább néztem őt.

Túl van a műtéten. Vissza hozták az életbe, de a következő huszonnégy óra nagyon fontos lesz mindenki számára. Ezt nagyon jól tudtam. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Tovább simogattam a kezét. Szabad ujjaimmal a könnyeimet törölgettem. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra, ezért lesütöttem a szemem. - El kell mondanom, hogy újra apa leszel - elkerekedett szemekkel a hasam felé pillantottam, miközben sírva elnevettem magam. - Még nem gondolkoztam rajta, de nagyon remélem, hogy kislány lesz - suttogtam magam elé. - Szinte hallom, ahogy azt mondod, hogy "én pedig remélem, hogy fiú lesz" - lesütöttem a szemem és megcsóváltam a fejem. - Szeretném tőled ezt hallani. Tehát arra kérlek, hogy gyere vissza hozzám, életem - biccentettem, miközben kopogtak a vastag plexit fal felületén. Az orvos a csuklóján található karórára mutatott. Maszk nem takarta az arcát, ezért láttam, hogy már mérges. Felmutattam a mutatóujjam, hogy még egy percet kérek vele. Nem volt elég. Nem akartam magára hagyni. Rettegtem kilépni, mert minden lépés után az fog járni a fejemben, hogy mikor állhat le újra a szíve. - Jövőnk van! Van egy közös jövőnk, ezért vissza kell jönnöd hozzám. Nem érdekel Karim, nem érdekel semmi, én veled akarok élni! - könnyes szemmel megráztam a fejem. - Érted képes vagyok mindent kockára tenni, csak...gyere vissza hozzám!

A kórház előtt ácsorogva kicsit jól esett friss levegőt szívni, de az éjszaka illata sem változtatott a helyzeten. Nagyon rossz dolog történt. A műtét befejezése óta több óra is eltelt, de én még mindig nem fogtam fel. Kigombolt, gyűrött ingben, kusza hajjal és kisírt szemekkel támasztottam a lépcső fekete korlátját. Sötét volt, csak a hold és a gömb alakú lámpák adtak világítást. Az ember sok dologra rájön a veszély pillanatában. Azt hiszem, hogy minden megváltozott bennem. Az eltitkolt, legféltettebb rémálmom vált valóra: majdnem egy életre elvesztettem az öcsémet. Szorosan lehunytam a szemem, próbáltam kizárni ezt a gondolatot. Összetettem a két kezem, és hálásan biccentettem. Tudtam, hogy a következő huszonnégy óra nehéz lesz, de bíznom kell benne. Hinnem kell, hogy erős. Bíznom abban, hogy kinyitja a szemét. Amikor halál és élet közt lebegett sok dolog megváltozott bennem. Fájdalmat éltem át. Erős, kínzó fájdalmat. Dante elvesztése megbénított. Belülről marcangolt, mert szerettem. Hiába hibáztunk a múltban, hiába emeltünk magunk köré falat. A szívemben Dante mindig jelen volt. A mai nap pedig rájöttem arra, hogy a testvéremnél semmi nem fontosabb.

Lesütöttem a szemem. Kegyetlenséget éreztem, amikor félre lökött, hogy a golyó elé álljon. Megbénultam, amikor mozdulatlan teste a padlón feküdt és folyt belőle a vér. Lehunytam a szemem, kiakartam zárni az emlékeket. - Köszönöm Allah - suttogtam a csillagokat nézve. - Köszönöm, hogy nem ragadtad őt magadhoz - miközben zsebre tettem a kezem, társaságot kaptam. Leyla mellém sétált, majd összefonta maga előtt a karját. Hosszú percekig csak szótlanul álltunk egymás mellett. Fél szemmel figyeltem őt; szerelmes volt, csalódott volt, és elveszett volt. Rájöttem arra, hogy Leyla krokodil méretű könnyei egy ember miatt léteznek, az pedig Dante. Rájöttem arra, hogy a szeme csillogásában az öcsém van. Rájöttem arra, hogy Leyla ma az öcsémmel együtt halt meg. És azt is el kellett fogadnom, hogy szerelmes. Visszavonhatatlanul és tisztán szerelmes. Vannak pillanatok, amikor nagy dolognak kel történnie ahhoz, hogy az ember szeme felnyíljon. Most bárcsak ne állnánk itt, de itt vagyunk. És ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy el kell őt engednem. Leyla szipogott, majd letörölte az orrát.

- Az öcséddel maradok. Ha akarsz megölhetsz, de ezerszer is őt választom - a félelem és a nyugtató miatt nagyon lassan beszélt. Arca sápadt volt, pislogni nem pislogott. Lesütöttem a szemem, és aprót biccentettem. Elengedés, tanulság és jövő. Észben kellett tartanom ezeket. Nehezen pillantottam Leyla felé. Szerettem őt. De számomra a szerelem teljesen átformálódott. Nem csak szeretni akartam, de birtokolni is. És ami a másiknak nem jó, azt előbb vagy utóbb, de fel kell adni. Nehezen, de feladom.

És felszabadítom.

- Túlságosan szereted őt, jól mondom? - összefontam magam előtt a kezem, és a sötét utca felé pillantottam. Nem kellett oldalra néznem, anélkül is tudtam, hogy bólogat. - Nem tudlak elválasztani tőle, mert ti ketten mindig egymásra fogtok találni - nehezen ejtettem ki a szavakat, de meg kellett tennem. Elértem ahhoz a ponthoz, amikor én magam is azt mondtam, hogy "elég volt." - A ti szerelmetek egymás iránt olyan erős, hogy nekem nincs felette hatalmam. Nem szeretnék tovább háborúzni és magamat etetni azzal, hogy te hozzám tartozol - fájdalmasan gondoltam bele abba, hogy ebben a percben engedem el a nőt, akit szeretek. De gyakran mondják, hogy "akit szeretsz, azt engedd el." Én pont ezt fogom tenni. Legalábbis próbálom ezt tenni. Leyla felé fordultam, aki könnyes szemmel előttem állt. - Az igazság az, hogy soha nem tartoztál hozzám. Magamhoz láncoltalak, és adtam egy életet, mely átformált téged. Megváltoztattalak, az igazi Leyla pedig megszűnt létezni. A ma történtek után képtelen vagyok tovább rád erőltetni azt, hogy mellettem maradj - füle mögé tűrtem az egyik tincsét, aztán folytattam. - Megérdemelsz egy férfit, aki nem magához láncol, hanem neked adja az életét. Megérdemelsz egy nyugodt, gondtalan és boldog életet. Tudom, hogy Dante ezt mind megadhatja neked, ezért elengedlek, Leyla - mikor sírni kezdett, kicsit közelebb hajoltam hozzá. - Nem hibáztatlak az miatt, hogy beleszerettél. Nem vagy hibás. Én hibáztam, mert nem voltál annyira fontos, hogy utánad menjek. Igen! Ez a nagy igazság. Nem te hibáztál, hanem én - hozzá hajoltam, majd nyomtam egy puszit a homlokára. - Tudom, hogy Dante mellett megtalálod azt a Leylat, akit megváltoztattam. És azt is tudom, hogy ő boldoggá fog tenni téged - mikor hátra léptem, Leyla felsóhajtott.

- Köszönöm szépen - a hangja elcsuklott, majd megsimította a karomat. - Mindent nagyon sajnálok. Nem tudom, hogy mit mondjak. Dante...

- Tudom! - pillantottam az ég fele. - Tengerpart, Demis, vidékies ház ami mindentől távol van... - mosolyogtam. - Ilyen életet érdemelsz - tártam szét a kezem. - És boldogan tudom kimondani azt, hogy elengedlek. Nyugodt szívvel csak annyit tudok mondani, hogy legyetek boldogok együtt.

- Hálás vagyok, Karim - helyezte szívére a kezét. Majdnem elsírtam magam, ezért összeráncolt szemöldökkel elfordítottam a fejem.

- Nyugodtan menj vissza. Legyél mellette amikor felébred - tanácsoltam. Leyla bólintott, de mielőtt a lépcső felé sétált volna, hátra mutatott.

- Te nem jössz vissza? - biccentette oldalra a fejét. - Lehet megnyugodna, ha érezné, hogy a közelben vagy - mosolyodott el, én pedig sóhajtva bólintottam. - Akkor menjünk!