A szívem szokatlanul fájt, a mellkasom területe sajgott. Karim tegnapi távozása óta rossz, szörnyű előérzeteim vannak. Titokzatosan viselkedett, nem árulta el, hogy hova utazott. Este az ablak előtt ácsorogva a hasamra fektettem a tenyerem. Csillogott a szemem és őszintén mosolyogtam. Baba. Ez az egyetlen szó, amely kedvet adott a további életben maradáshoz. Mert anyuka leszek. Mert egy baba növekedett a szívem alatt. Mosolyogva lesütöttem a szemem, és a könnyeket letöröltem a szemem sarkáról. Boldog voltam, amikor a babára gondoltam. Minden percben elképzem őt, de csak Dante jutott az eszembe.

Ki másra is gondolhattam volna?

Dante Yilmaz azóta is uralja minden gondolatomat. Távol voltam tőle, a szívem és a lelkem mégis őt hiányolta. Éjszakánként gyakran arra ébredtem, hogy vele álmodtam. Mind nagyon szép álom volt, ha tehettem volna, fel sem keltem volna. Karim mellett nem voltam boldog, de a baba volt az utolsó és az egyetlen okom arra, hogy tovább éljek és harcoljak. Kezemet a szívemre szorítottam. Szokatlan szúrás és dübörgő érzést éreztem. Összeráncoltam a szemöldökömet, majd a kanapé szélének támasztottam a derekamat. Nagyot nyeltem, a könnyeim összefolytak. Valami történt. Valami biztos, hogy történt. Kiegyenesedtem, majd az ajtó felé sétáltam. Ekkor történt az, hogy nyílt a bejárati ajtó. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy a kulcs fordul a zárban. Emlékszem, hogy megindultam előre. Kinyílt az ajtó, és Karim lépett be rajta. Amikor megpillantottam őt, azonnal megtorpantam. Azt hittem, hogy rosszul látok, ezért nagyokat pislogtam. Mikor a valósàg összemosódott előttem, ordítva indultam meg felé. Fehér ingjét rengeteg vér borította, Demis pedig mellette állt. Abban a pillanatban nem gondolkoztam, csak sírva megindultam felé. Kezemet ütésre tartottam, de minden eltelt lépéssel fogyott az erőm. A sok vér és Karim kezét fogó kisfiúlátványa kegyetlenül gyomron vágott. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban minden kitartásom elhagyhat és elájulhatok. - Mit műveltél?! Mit műveltél vele?! - ökölbe szorítottam a kezem és Karim mellkasát ütöttem. Tudtam, hogy Dante vére volt az ingjén. Tudtam, a szívem pedig összetört. Karim előre pillantott, vörösre sírt szemekkel tűrte minden ütésemet. Nem érdekelt. Ütöttem ahogy csak tudtam. - Mi történt, mi történt vele?! - lecsúsztam. Ekkor történt, hogy a padlóra borultam és hangosan sírni kezdtem. Karim leguggolt elém, a kezemet fogta, de én elrántottam azt. - Nem mondhatod azt, hogy meghalt! Nem mondhatod, hogy Dante meghalt! - tekintetem a kisfiú felé siklott. Demis a fülére tette két kezét, a szemét lehunyta.

Fájdalom, fájdalom és fájdalom.

Ott voltam a káosz közepén, és egyszerűen nem tudtam, hogy mi történt. Mikor újra felálltam, Karim megfogta a kezem, de nem volt erős. Elveszett volt. Csak ő tudhatta, hogy mi történt valójában - Leyla, figyelj rám kérlek - hangja elcsuklott, szempillái össze tapadtak a könnyek miatt. Keze remegett, ujjait megszáradt vér borította. - Leyla, történt valami Danteval, és...

- Nem! Nem! Nem akarom hallani - fülemre szorítottam a kezem, a lehető legrosszabb dologra gondoltam. Küzdöttem a fájdalom ellen, arra vágytam, hogy jöjjön ide, hogy szöktessen meg és vigyen el nagyon messzire. Sírtam. Ordítottam. A fájdalom kicsavart, megcsonkított és kikészített. - Leyla, Dante kórházban van! Most műtik, de rizikós az állapota! Most szedd össze magad, mert oda kell mennünk! Érted, hogy mit mondok? Az öcsém élet és halál közt lebeg, nekem pedig oda kell mennem - szavai nem jutottak el az agyamig, de nekem több sem kellett. Bekapcsolt bennem egy vészvillogó. Azonnal az ajtó felé futottam, és életemben most először adtam volna meg bármit, hogy helikopterre szállhassak.

A kórház fotocellás ajtaja kinyílt előttem, én pedig előre futottam. Nem tudtam, hogy lépteim merre vittek, inkább csak az ösztöneimre hallgattam. Karim mellettem volt, ő mutatta az utat. Tudta, hogy merre kellett menni, ezért hálás voltam. Minden lépés közben imádkoztam az istenhez, hogy hallgasson meg engem. A letisztult folyosón jobbra fordultunk, majd megpillantottuk az átlátszó fotocellás ajtón található "műtő" feliratot. Ekkor indultam meg előre, de olyan dolog fogadott minket, amire nem számítottunk. A lábam a földbe gyökerezett, Karim pedig megragadta a kezem.- Mi történik?! Valaki mondja meg, hogy mi történik az öcsémmel! - szinte lassított felvételben láttuk, hogy orvosok befutnak a fotocellás ajtón. Tudtam, hogy civil ember nem teheti be oda a lábát, én mégis megtettem. - Leyla! Oda nem mehetsz be! - Karim utánam nyúlt, de nem ért engem utol. A szerelem hajtott, a fájdalom kényszerített és Dante szólított. Hasamra szorított kezekkel álltam meg a műtő előtt. Vastag üvegfal választott el a férfitól, akibe beleszerettem. Könnyeimen keresztül homályosan láttam. Emlékszem, hogy kitessékeltek, ezért nem láttam mindent, inkább csak hallottam.

- Távozzon! Ide nem jöhet be, hölgyem! - az orvos lehúzta arcáról a maszkot, vérborított kesztyűjével pedig hadonászva a kijárat felé mutatott. Eközben nyílt a műtő ajtaja, ezért mindent hallottam.

- Defibrillátort! Most azonnal, hozd hozd! - szinte lassított felvételben láttam, hogy Dante meztelen mellkasát sokkolják, a teste pedig ugrott egyet. Minden orvos a fekete kijelzős monitoron található egyenes csíkot figyelte. Mindenki mozdulatlanul figyelte, hogy a zöld csík csak ment tovább, mintha soha nem érne véget. - Újra! Újra! Álljatok félre! - két sebész is állt Dante teste felett, de mindenki csak a fejét rázta. Oldalra pillantottam, Karim a fejét fogta. Öltönyét a padlóra dobta, majd fel és alá járkált. Kicsiket pislogtam, az orvosokat figyeltem, akik értelmetlenül a fejüket rázták. - Újra! Gyerünk Dante Yilmaz! Nem adhatja fel ennyire könnyen! - a sürgés forgás közben nem reagáltam semmit, csak lefagyva álltam és figyeltem a férfit, akinek szíve ebben a pillanatban szűnt meg dobogni.

- Nagyon fáj! Azt hittem, hogy jobban tudom kezelni a féket, de ezek szerint még van mit tanulnom - az orvosi szobában a műanyag széken ültem, miközben gipszbe tették az eltört karomat. Haragudtam magamra, mert azt hittem, hogy megtanultam motorozni. Az óriási esésem után jöttem rá arra, hogy az ember soha nem lehet elég jó, és soha nem tanulhat eleget.

- A motorozás veszélyes sport. Megkérdezhetem tőled, hogy be voltál öltözve? - az orvos sejtelmes pillantással nézett rám. Nagyon jól tudta, hogy csak bukósisakot viseltem. Nem akartam magamnak bevallani, de ezzel nagy hülyeséget csináltam. A széken ücsörögve hátra biccentettem a fejem. - Tehát nem! - vonta fel a bozontos szemöldökét. - Gyerekkorod óta ismerlek, Dante. Tizennyolc éves vagy. Tombolnak benned a hormonok, vakmerő és bátor vagy. De ha apád azt mondja, hogy öltözz be, akkor úgy kell tenned. Gondolom nem örült ennek - pillantott a kezemre. Ekkor megrántottam a vállamat.

- Apa üzleti úton van. Azt sem tudja, hogy motorozni kezdtem.

- És az anyád? - vonta fel a szemöldökét. Válaszolni akartam, de ekkor nyílt az ajtó. Felcsillant a szemem, amikor Karim futott be rajta. Mikor megpillantottam az ijedséget az arcán, elhúztam az ajkam. Mellém állt, kicsit lehajolt, majd szorosan magához húzott.

- Mi a szar?! Mi a szart csináltál te magaddal? - mérgesen meglökte a vállam, én pedig sziszegtem egyet.

- Ne lökdös már! Ebben a pillanatban teszik gipszbe a karom - Karim a gipsz felé pillantott, majd elkerekedett szemekkel az orvosra emelte tekintetét.

- Mi történt, Sebastian? - a család barátja ránk emelte a tekintetét, majd nevetve megcsóválta a fejét. Minden bizonnyal rajtam és a fiatalságunkon nevetett. Vagy inkább azon, hogy Karim jobban féltett mint én saját magamat.

- Látod, hogy mennyire félt a bátyád? Minek kell neked ruha nélkül motorozni és gyorsan hajtani? - mikor Karim megtudta, hogy mi történt, meglökte a fejemet.

- Ajh, hagyjatok már! Ez csak egy kis karcolás - pillantottam a gipszbe kötött kezemre. Karim ekkor lehajolt, majd meghúzta a fülemet.

- Ez neked egy kis karcolás? Eltört a kezed, hülye gyerek! Megígértem apának, hogy szemmel tartalak és vigyázni fogok rád. Mit mondok neki amikor haza jön? - kérdezte dühösen.

- Azt, hogy leestem a háztetőről - ekkor elnevettük magunkat, majd megköszöntük Sebastian munkáját. Az orvos lassan felállt.

- Megírom a zárójelentést, addig magatokra hagylak titeket. Yilmaz fiúk! - csóválta a fejét. - Veletek csak a baj van! Komolyan mondom, csak a baj - oldalra biccentette a fejét, majd magunkra hagyott a szobában. Karim az asztal szélének támaszkodva a fejét rázta. Le sem vette rólam a szemét.

- Nagyon megijesztettelek? - pillantottam a szemébe, ő pedig tenyerébe temette az arcát.

- Nem is tudom, baszki - mondta mérgesen. - Elég para volt, mikor rezgett a telefonom és az iskolapadban ülve azt hallom, hogy "az öccse motorbalesetet szenvedett, ezért kórházba szállítjuk. Szeretné a kórház címét?"

- Igaz...elég ijesztően hangzik - adtam neki igazat. - Sajnálom! Nem akartalak megijeszteni!

- Faszt érdekel ez! - hajolt közelebb. - Az épséged mindennél fontosabb, ezt te is nagyon jól tudod. Apának megígértem, hogy rajtad tartom a szemem. Ez azt jelenti, hogy az épségedre is oda figyelek.

- Tudom és hálás vagyok érte. Én csak...azt hittem, hogy tudom kezelni a motort. Kiderült, hogy még nem vagyok elég rutinos.

- De te ezután sem fogod feladni - mosolyodott el. - Én pedig ott leszek, hogy a háttérből szurkoljak. Aztán újra ide jövök, hogy lebasszalak az új sérülés miatt - elnevettük magunkat, majd oldalra biccentettem a fejem.

- Köszönöm, hogy ide jöttél. Remélem, hogy semmi fontos dolgot nem hagytál félbe - mikor oldalra pillantott, láttam rajta, hogy történt valami. - Mit hagytál félbe?

- Csak egy kis felvételi jelentkezést, de nem fontos - fogta meg a vállamat. - Egyből ide rohantam, mert ez fontosabb - mikor beállt a néma csend, Karim így folytatta: - Tudod, hogy büdös lesz alatta a karod? - mikor a kezemre pillantottunk, nagyot nyeltem.

- Hogy fogok segget törölni? - setáltunk az ajtó felé. Karim kinyitotta az ajtót, majd előre engedve megtorpant egy kicsit.

- Tiszta szívből szeretlek tesó, de azt nem vállalom! - tette fel a kezét, majd megigazította a galléros pólóját.

- Azért köszönöm, hogy mellettem vagy! Sokat jelent! - Karim mellett a kórház folyosóján sétáltunk, miközben Karim megállt, és szorosan magàhoz ölelt.

- Mindig itt leszek melled. Te az öcsém vagy, és mindennél jobban szeretlek. Anya mondta, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. És ebben igaza van - simította a hátamat.

- Így fáj a karom - motyogtam a karjai között.

- Leszarom - nevette el magát, miközben oldalra pillantottam. Válaszolni akartam, de nem tudtam, mert megmagyarázhatatlan dolog történt. Két pislogás között világos fénycsóva szökött be a kórház tiszta ablakán keresztül. Valóság vagy csak egy látomás volt, azt nem tudtam. A fény annyira elvakított, hogy semmit nem láttam, csak a tiszta világosság makulátlan fényét.

"Dante Yilmaz! Ne add fel a küzdelmet! Nem adhatod fel a harcot!"

Álmodtam a gyerekkoromról. Ez az álom annyira szép volt, hogy nem akartam felébredni belőle.
Igen. Nem akartam felébredni...