Furcsa érzéssel töltött el Dante lakásában lenne. Ezelőtt nem jártam itt, elképzelni nem tudtam, hogy milyen lehet az otthona, amibe annyira beleszeretett. Régen, mikor apámmal jóba voltam sokszor mesélt, Dante öcsémről. Gyakran hangoztatta, hogy megtalálta az élete célját és az igazi, tökéletes otthont. Akkor nehéz volt elhinni. Most a lakásában ácsorogva rájöttem arra, hogy apámnak minden szava igaz volt. A sárga kanapék, az otthonos színű falak közt ácsorogva rájöttem arra, hogy Dante valójában megtalálta itt az életet. Vidékies hangulatú ház volt. Barátságos, és vendégszerető. Miközben az öcsémre vártam, számtalanszor megigazítottam az öltönyöm szélét. Izgultam, bár magam sem tudtam, hogy miért. Talán azért, mert nyíltan beszélhetek az öcsémmel, akitől teljesen elszakadtam. Az elszakadás kettőnk hibája volt. Ezt egyikünk sem tagadhatja. És hibáztunk abban is, hogy nem próbáltuk egyszer sem megbeszélni a hibáinkat.

Miközben alaposabban szétnéztem a fali óra alatt található polcra pillantottam. Tengeri kagylós díszek, hajókat ábrázoló képek, és egy kisbaba kép volt rajta. A kisbaba pontosan úgy nézett ki, mint Dante amikor baba volt. Mégis tudtam, hogy ez a baba Demis. Megfogtam a képet, és felvontam a szemöldököm. Valóban Dantet láttam magam előtt. Emlékszem, hogy gyerekként elválaszthatatlanok voltunk. Otthon sokat játszottunk, és sok programot kitaláltunk. A személyiségünk nagyban eltért, de ezért is tudtak megkülönböztetni minket. Középiskolás korunkban éleződött ki, hogy milyen ipar ág felé hajlottunk. Engem az üzlet, a nagy emberek világa vonzott. Volt érzékem a pénzügyekhez, Dante pedig pont az ellentétem volt. Ő érdeklődött a történelem iránt, érdekelte a természet, a szabadság, soha nem tekintet az üzletemberek világa felé. A politika, a pénzügyek, az üzletek soha nem érdekelték őt. Azonban nagyon kitartó ember is volt!

Általános iskolában elhatározta, hogy focizni szeretne. Otthon a lecke megírása után gyakran nézett focit, és nagyon tetszett neki. Be íratta magát a suli focicsapatába, és sportolni kezdett. Ügyes volt és nagyon tetszett neki. Ahogy jött a középiskola, elhatározta, hogy motorozni szeretne. Tizennyolc évesen megvette élete első motorját, és csúnyán el is esett vele. Egyszer tőrt a lába, és egy műtétje is volt a motorozás miatt. Őt ez nem tartotta vissza, a sérülések után is tovább folytatta. Szerette az extrém sportokat és nem ijedt vissza a kihívásoktól. Aztán jött Hedi, és minden megváltozott az életében. Szerelmes lett a lányba, Hedi pedig viszonozta. Bemutatott minket egymásnak, utána minden a feje tetejére állt, a testvérekből pedig ellenségek lettünk.

Mikor Dante vissza sétált, kihúztam magam. Fekete pólót és nadrágot viselt. Megállt előttem. Karját összefonta, végül sóhajtva a kanapé felé mutatott. Nekem több sem kellett, megigazítottam az ingemet, majd a sárga kanapé felé sétáltam. Miután leültem, ő szemben található kanapéhoz sétált, de nem ült le. Megállt a kanapé mögött, és előre hajolva rátámasztotta az alkarját. - Légy rövid, mert nem látlak szívesen - magamnak sem vallottam be, de megnyugtató volt őt látni: a testvéremet, az öcsémet. Még akkor is, ha nem vagyunk beszélő viszonyban.

- Nem ellenségként jöttem el hozzád! Nem hoztam magammal rossz szándékot - Dante lehorgasztotta a fejét, majd a tarkóját piszkálta.

- A történtek után nehéz ezt elhinni. Elmondod végre, hogy miért jöttél? - oldalra pillantottam. Magam sem tudtam a választ. Azt hiszem, hogy békét akartam kötni. A szívem tudta, a testem pedig követte és ide vezette az utam. Túlságosan büszke voltam kimondani, ezért az időt húzta. Gondolkoztam, hogy mivel tarthatnám szóval. Ekkor felvontam a szemöldökömet.

- Miért nem ismerhetem meg az unokaöcsémet? - idétlen kérdés volt. Magam is tudtam a választ, de valamit beszélnem kellett. Képtelen voltam nyíltan kimondani, hogy békét akarok kötni. Valóban nem a rossz szándék vezérelt. Egyszerűen csak el akarom venni Leylat, és tiszta vizet önteni a pohárba. A haragom nem múlt el. Talán soha nem is fog. Mi ketten a múltban már elrontottuk. De nem akarom feleségül venni Leylat úgy, hogy nem zártam le ezt a harcot. Dante elnevette magát.

- Viccelsz?! Remélem nem gondoltad komolyan ezt a kérdést - ekkor kihúzta magát, majd a szoba felé mutatva, halkan folytatta. Szeme szikrákat szórt. Innen tudtam, hogy kellőképpen felhúztam. - Az a gyerek fél tőled! Elraboltattad és messze vitted az otthonától! Olyan dolgokat élt át, amit egy ilyen kicsi gyermeknek soha nem lenne szabad! A szeme előtt fogtál fegyvert a saját apjára - sziszegte dühösen. - Miattad ez a gyerek fél! És ha a fiamról van szó, akkor nem ismerek lehetetlent - feltette az ujját, majd folytatta. - Remélem mostmár érted, hogy miért tartom távol tőled!

- Nem akartam neki rosszat - mondtam őszintén.

- Kurvára nem érdekel, hogy mit akartál, és mit nem - csóválta a fejét. - Ennek a beszélgetésnek pedig így nincs értelme - biccentett az ajtó felé.

- Adj esélyt arra, hogy normálisan beszélhessek veled! - Karim felállt, de én nem akartam tovább a házamban látni. A történtek után ide tolja a képét és képes megkérdezni azt, hogy miért nem ismerheti meg az unokaöcsét? Nem tudom, hogy viccnek szánta e, vagy komolyan gondolta, de teljesen betelt a pohár. Éreztem, hogy halogat valamit. Láttam rajta, hogy valamiért jött. Van egy igazi ok, ami miatt ma eljött hozzám. Az időt húzta, idétlen kérdésekkel bombázott. Őszintén megvallva, az igazi ok sem érdekel. Tűnjön el az életemből! Nekem ez a legfontosabb!

- Karim! - fújtam ki magam. - Fogd fel, hogy nem akarlak a házamban látni! Sok rossz dolog történt a múltban. Elfelejtettünk testvérek lenni, és idegenek lettünk. Az én életem nyugodtabb, amióta te nem vagy benne. Kérlek, menj el és hagyj élni a picsába - kezemet széttártam, ő pedig oldalra biccentette a fejét. - Sok a munkám, sok a dolgom. Nemrég értem haza Francia országból és...nyugodtságot szeretnék és a fiammal lenni - őszinte szavak jöttek ki belőlem. Annyira Karimre fókuszáltam, hogy észre sem vettem a zsebemben rezgő telefont. Ebben a pillanatban semmi nem érdekelt. Most jött el a pillanat, hogy késő este a saját házamban eltudom mondani azt, ami engem a legjobban fájt és a legjobban zavart. - És ha már itt vagy, tudod mi volt tőled a legnagyobb pofán verés? Tudod, hogy mi volt az, amivel megsemmisítettél? - kicsit közelebb léptem hozzá, ő pedig rezzenéstelen arccal hallhatott engem.

- Nem az, hogy elvetted a mennyasszonyomat! Nem az, hogy hátba szúrtatok! Az fájt a legjobban, hogy utána bocsánatot sem kértél. Mert ha bocsánatot kértél volna, azt jelentette volna, hogy sajnálod és bánod, hogy széttörtél. De semmi megbánást nem láttam rajtad azon a napon. És ez fájt nekem a legjobban - láttam, hogy tekintete könnyekben úszik. Bármennyire is nehéz volt elhinnem, de fájt a mellkasom. Fájt elhinnem és elfogadnom azt, hogy egy birtokló, egy hatalomra vágyó idétlen faszfej voltam, aki nem foglalkozott a testvére boldogságával. És soha nem gondoltam volna, de ez a felismerés most mindennél jobban fájt. Közelebb léptem, ő pedig megkerülte a kanapét. Felém igyekezett, én a karja után nyúltam. Minden gyorsan történt, minden egy szempillantás volt az egész. Ha létezik gonosz és létezik jó, akkor ebben a pillanatban a gonosz örömtáncot járt. Nem tudtam, hogy mi történik, egy szempillantás volt az egész. Arra lettem figyelmes, hogy Dante előre pillant. Az üveges ablakon keresztül piros színű fény csík világított egyenesen felém. A csíkot követtem, a vége a mellkasomra szegeződött. Egy pillantás alatt tudatosult bennem, hogy kint mesterlövész van. Nem volt időm felfogni a dolgokat. Dante kiabált, egy szempillantás alatt indult meg felém. Az ablak berobbant, hangos csattanással a szilánkok a padlóra zuhantak. Miközben a szilánkok hangzavart csaptak, Dante egy erős mozdulattal oldalra taszított engem, és bumm. A fegyver szélsebesen lőtte ki a golyót, az arcom pedig nedves lett. A második és a harmadik golyó miatt vércseppek zuhantak a sárga kanapéra. Nem fogtam fel. A padlón feküdtem, amikor Dante teste mellém zuhant. Vér. Irdatlan mennyiségű vér. Amikor megpillantottam az öcsém mellkasából ömlő vért, elkerekedtek a szemeim. Azonnal telefon után kaptam, de ekkor nyílt az ajtó. Demis futott felénk.

- Demis! Demis, ne...ne gyere ide! - a padlóra folyt vértócsát átléptem, és remegő kezekkel magamhoz vettem a kisfiút. A szemét takartam, a kezem és a testem is remegett. Nem voltam ura önmagamnak, nem tudtam, hogy mi történt. Tárcsáztam, a vonal fogadta a hívást. Minden információt elmondtam amit kellett.

Vér.
Vér.
Túl sok vér.

Nagyot nyeltem, magamhoz öleltem a fiút, aki ordítva sírt az apja után. Letöröltem az arcomon található vércseppeket és próbáltam a kisfiút nyugtatni. - Apa! Mi a baja apának?! - minden eltelt percben imádkoztam az istenhez, hogy az öcsém élje túl. Másra sem vágytam, csak arra, hogy később magamhoz ölelve azt mondhassam, hogy "szeretlek".

- Minden rendben lesz, kicsim - nyomtam egy puszit a fejére. - Rám figyelj, hallod? - eltakartam a szemét, a szobába vittem, majd vissza futottam az öcsémhez. Dante magánál volt, de nem nézett ki jól. - Mond, hogy mit csináljak! Istenem...mit kell most tennem?! Baszki, nagyon vérzel... - kezemet a sebekre szorítottam, de szivárgott belőle a vér. Dante lehunyta a szemét, ajkát elhúzta, majd kicsit feltolta magát a kanapé széléhez. - Beszélj hozzám! Beszélj hozzám, Dante! - arcára ütöttem, de ő már nem volt magánál.

- Te nem vigyázhatsz a fiamra - suttogta a szemembe pillantva. Tudtam, hogy miért mondta, ezért sírva a fejemet ráztam.

- Nem fogsz meghalni! Jön a mentő, mindjárt itt lesz!

- Mond meg Leylanak, hogy sajnálom....- szemét lehunyta, én pedig a nevét üvöltöttem.