Két évvel később

- Évek óta nem láttalak! Remélem, hogy elmondod az okát, mert komolyan mondom, hogy betöröm az orrod - gyerekkori legjobb barátom magához ölelt, miközben tartottam a kezemben található poharat. Minden csepp számított, ezért figyeltem, hogy egy se menjen kárba. Az évek kicsit kuszák voltak, sok bajt hoztak a fejemre, ezért olyan embereket hagytam magam mögött, akik régen mindig mellettem voltak. - De komolyan! Ezer éve nem jártál erre, most hirtelen mi ez a felbukkanás? - barátságosan helyet mutatott nekem, ezért sóhajtva leültem az egyik kipárnázott fotelbe. Igaza volt. Eltűntem, ennek viszont van oka. Igazából minden okkal történik, bár néha jobb nem tudni az okokat. Az ember néha boldogabb, ha nem tud meg dolgokat. Jobb álomvilágban élni és abban hinni, amit lát. Mert a tudás hatalom. Olykor pedig lerombol mindent. Az egész életem tönkre ment. Az apám hibát követett el, ez pedig a hírnevébe került. - Volt a családod körül egy botrány. Én semmit nem tudok, csak azt, hogy a szüleid elváltak. Mi történt? - legjobb barátom kérdésekkel bombázott, de én nem akartam választ adni. Az igazság az volt, hogy nagyjából túltettem magam apám tettén, és próbáltam csak a jövőre koncentrálni. Az alkoholos poharat lassan emeltem ajkamhoz, az italba kortyoltam, de minden emlék mintha csak tegnap történt volna. Mégis eltelt két év. Ez alatt a két év alatt sok mélypontom volt, gyakran nem a munkámmal foglalkoztam. Anyámat pátyolgattam, vigyáztam rá, mert az apám ketté tépte a szívét. Beletaposott, majd húsz év házasságot döntött romjaivá. Ez alatt a két év alatt ketten nem találkoztunk vele, mindenki élte a saját életét. A válás kikészítette az anyámat. Napokon keresztül sírt, a házasságát szidta. Eltemette azt a sok hosszú évet amit együtt töltöttek. Megcsóváltam a fejem, majd a barátom szemébe néztem.

- Jól tudod. Volt egy válás - mondtam alig hallhatóan. Oldalra pillantottam, hiszen nagy felfordulást okozott. Kiszivárogtak a pletykák, rengetegen szidták apámat. Megérdemelte. Csődbe is mehetett volna. Mégis megúszta. Valahogy. - Nem volt botrányos, de sokan pletykáltak rólunk. Leginkább apám volt a fő téma, én csak a háttérből figyeltem a történéseket - pillantottam a szemébe, majd megcsóváltam a fejem. - Bocs, nem akartam eltűnni az életedből.

- Ugyan! Nem kell bocsánatot kérned - tette fel a kezét. - Minden családban vannak botrányok. Az én családomban is voltak. Minket is szétszedtek az újságírók, és minden kiszivárgott. Akkor én is mély ponton voltam.

- Az a baj a híres emberekkel, hogy bármit csinálnak, az nem marad titokban. Még akkor sem ha mindent elkövetnek, hogy úgy maradjon - fontam keresztbe a lábamat. - De már nem igazán érdekel a dolog. Jobban vagyunk. Apám pedig éli a saját életét. Pontosan azt az életet, amit teremtett magának - csúsztattam a poharat az asztalra. Legjobb haverom felvonta szemöldökét, majd kényelmesen hátra dőlt a kanapén.

- De jó látni, hogy te nem változtál - jegyezte meg. - Vagy valami talán mégis más - közelebb hajolt, majd szemügyre vette az arcomat. Próbáltam elfordulni, hogy ne lássa, hogy ne kérdezzen rá. Nem akartam emlékezni arra az estére, a nőre pedig végkép nem. A torkomat köszörültem, majd a hajamba túrtam. - Jól nézel ki haver, de ez a heg nem illik hozzád. Verekedtél? - majdnem elnevettem magam, hiszen hihetetlen, hogy ezt egy nő tette velem. Egy nő. Még csak nem is férfi. Megtámasztottam a fejemet, majd az ajkamba haraptam.

- Ha elmesélném nem hinnél nekem - tettem fel a kezem. Ő felvonta a szemöldökét, amolyan "akkor halljuk csak" stílusban, ezért megadtam magam, majd mindent részletesen elmeséltem. Ő gyakran elnevette magát, máskor pedig elismerően bólintott. A lényeg az volt, hogy valóban nem hitt nekem. - A lényeg az, hogy azóta sem tudom a nevét, de ezt örök emlékként az arcomon hagyta - mutattam az arcom felé.

- Életemben nem hallottam még ilyen történetet - tette fel az ujját, aztán közelebb hajolt hozzám. - A nagy rendíthetetlen Karimet megalázta egy nő!? - amint kimondta, nevetve hátra löktem, ő pedig tovább piszkált engem. - Azt hittem, hogy te vagy a méltóságos Karim úr! - jelentette ki. - Téged senki nem alázhat meg! Te egy ember előtt hajtasz fejet, az pedig az isten - jelentette ki, mire bólintottam. - És most merre van ez a titokzatos szépség?

- Remélem, hogy távol van tőlem - jegyeztem meg, miközben újra kezembe vettem a telefonomat. Ő csak összehúzta a szemét.

- Miért reméled? - ekkor a szemébe pillantottam, majd felálltam és zsebre helyeztem a kezem. Az üvegfal közelébe sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem a várost és a hozzá társuló pompás kilátást. Sötét volt, ezért ezer fényben csillogott a város. Az autók megállás nélkül száguldoztak, az emberek csoportokba vergődve sétáltak az étteremhez. Összehúztam a szemem, majd felsóhajtottam.

- Azért Ferhat mert azon az estén megígértem magamnak, hogy bosszút állok és vissza veszem azt, amit elvett tőlem. És a szívem mégis reménykedik abban, hogy nem kerül többé az utamba.

- Miért is? - suttogta maga elé.

- Mert nem lennék túl barátságos vele - mondtam ki egyszerűen, majd téma váltásképpen az ajtó felé mutattam. - Van valami kaja?

- Szolgáld ki magad - sóhajtotta. - Tudod, hogy merre van a konyha - miközben az ajtó felé sétáltam felvontam a szemöldökömet, hiszen valami elrabolta a figyelmemet. Nem figyeltem rá amikor beléptem az ajtón, ezért a csokor rózsa felé mutattam.

- Kétlem, hogy ezt a csokor rózsát te kaptad -  vigyorogtam, mire ő mosolyogva lesütötte a tekintetét. Nem mentem ki, hanem a virág felé sétáltam, majd jobban szemügyre vettem. Hatalmas csokor. Piros masnival és hófehér borítással. - Valaki nagyon elrabolhatta a szívedet - jegyeztem meg.

- Nem hazudok! - kezét feltette, majd zsebre helyezett kezekkel felém igyekezett. Megállt mellettem, aztán lehajolt és megszagolta az egyik szál rózsát. - Gyönyörű és érintetlen. Akárcsak ő - itt màr tudtam, hogy egy nő van háttérben, ezért eszembe sem volt lemenni az étterem konyhájába. Összefontam magam előtt a kezemet, mert hallani akartam mindent erről a dologról. - Most miért nézel így rám? - hátra tántorodott, kék szemét összehúzta, miközben köztem és a csokor közt kapkodta tekintetét.

- Mindent hallani szeretnék! - jelentettem ki. - Mi férfiak nem adunk akármilyen nőnek ilyen szép ajándékot - mutattam a gyönyörű csokor felé. - Hallani szeretném, hogy ki rabolta el a szívedet - Ferhat elpirult, a hajába túrva a csokrokat figyelte, miközben felsóhajtott.

- Azt hiszen, hogy szerelmes vagyok - mondta alig hallhatóan, majd a torkát köszörülte. - De kettőnknek nincs jövője. Ez soha nem fog beteljesülni - fürkészte az arcomat. Én még soha nem voltam szerelmes. Nem tudom, hogy az milyen. Elképzelni nem tudom, hogy mit érez az ember, hogy mit vált ki belőle, vagy mivé változik a szerelem miatt. Gyerekként úgy gondoltam, hogy a szerelem gyengeség, hogy csak elgyengíti a férfiakat. Azonban felnőttként tanultam meg, hogy szükségünk van egy asszonyra. Szükségünk van egy nőre, akit arany tálcán hordozhatunk, akivel szerelmeskedhetünk, akire királynőként tekinthetünk. Mert mi arab férfiak ilyenek vagyunk. Udvariasak vagyunk, királyok a választott nő mellett.  Minden bizonnyal én is ilyen lennék. Védelmező. Olyan, aki mindent megtesz a nőért, akit szeret. Hűséges. Legalábbis hűségesebb mint az apám. Ferhat vállára tettem a kezem, majd felsóhajtottam.

- Nekem nincs asszonyom, csak az isten tudja, hogy mikor és, hogy ki lesz. Nem tudom, hogy milyen a szerelem. Azt viszont elmondhatom, hogy ha tényleg szereted, akkor együtt lesztek. Ha isten látja, hogy az érzéseid tiszták iránta, akkor hozzád fogja küldeni.

- És ha az isten más férfi karjai közé fogja rendelni? - kérdezte, mire a rózsákra pillantottam, majd tehetetlenül felsóhajtottam.

- Akkor a sors más férfinak szánta, és nem neked. És akkor ezzel együtt kell majd élned - néztem a szemébe. - Mert jól tudjuk, hogy isten akarata szent. Nem tehetünk ellene semmit! - figyelmeztettem.

- De én elképzelni nem tudom, hogy más férfié legyen! Leyla tiszta és becsületes. Gyönyörű, szinte egy istennő. Káprázatos, okos és van humora. Törékeny, mégis kiáll az igazáért. A kisugárzása egyedi, a hangja pedig kedves - a rózsákat fürkészte, láttam rajta, hogy elérzékenyült.

- Mióta szereted ezt a Leylat?

- Két éve - mondta alig hallhatóan. - Két éve zártam a szívem legmélyére. És innen senki nem szedheti ki. Még istennek sincs akkora hatalma, hogy kiszakítsa őt innen - mutatott a mellkasára. - Bolond vagyok, nem igaz?

- Csak szerelmes - adtam a tudtára. - Ilyen egy szerelmes férfi. Ez miatt nem kell aggódnod - veregettem meg a vállàt, majd körbe néztem. - Gyakrabban megfordulok nálad. Hátra tudok valamit tenni..kettőtökért - húztam vigyorra az ajkamat.

- Komolyan beszélsz?! - csillant fel a szeme. - Az nagyon jó lenne, mert én nem merek közeledni felé. Nem tudom eldönteni, hogy szabad e...

- Komolyan beszélek - pillantottam az órámra. - Be kell mennem a céghez, de holnap este eljövök hozzád - biccentettem neki. Ő csak elmosolyodott, majd így szólt:

- Oda adom neki a csokrot!

- Add is - csak ennyit mondtam.