Szeptember. Az ősz beköszöntével úgy éreztem, hogy a virágoknak új helyet kell találnom. Ahogy sárgultak a falevelek és elszíneződtek, úgy magamnak is bevallottam azt, hogy repül az idő. Karim Yilmaz új életet adott a kezembe, azt pedig észre sem vettem, hogy az idő rohamosan telik. Ahogy a virágokat átrendeztem, elmosolyodtam. Lopva az emelet felé pillantottam, izgatottan vártam, hogy lejöjjön. Elkapott egy furcsa remegés, egy érdekes érzés, melyet én még nem éreztem. Mosolyogtam, ahogy rá gondoltam. Gyomorgörcsöm lesz, ahogy megpillantom. Azt mondják, hogy az érintetlen szerelem a legveszélyesebb; amikor úgy szeretsz bele valakibe, hogy nem érsz hozzá. Amikor intim, teszi kontaktus nélkül ismered meg a lelkét, a szívét és minden tulajdonságát. Karim Yilmaz egykor az az ember volt, akire haragudtam. Utáltam, mert gazdag és öntelt férfinak tartottam. Most jövök rá arra, hogy amit hittem, az téves. Karim Yilmaz érdekes férfi. Ijesztő, de nagy lelkű és odafigyelő. És azt hiszem, hogy kezdek beleszeretni.

Gondolataimból az ajtó nyitódása zökkentett ki. Azonban nem Karim úr szobájának az ajtaja, hanem a bejárati ajtó nyílt. Salim egy dobozzal a kezében lépett be, majd csukta be maga után az ajtót. Nem számítottam az érkezésére, ezért kíváncsian letettem az egyik virágot. - Salim? Mi járatban? - érdeklődtem. Ő felém nyújtotta a kezében tartott dobozt.

- Karim úr vásárolta magának! Azt kérte, hogy hozzam el ide - alig tudta befejezni, mert ebben a pillanatban az említett személy is megjelent. Salim illedelmesen köszönt neki, én pedig elmosolyodtam.

- Mi ez? - Karim úr felé pillantottam, aki összefonta maga előtt a karját, és halvány mosolyra húzta az ajkàt.

- Ajándék neked. Nézd meg - nem kellett kétszer kérnie, hiszen kimondottan izgatott lettem. Leültem a kanapéra, ölembe helyeztem a dobozt és felnyitottam a tetejét. A szemem elkerekedett, amikor megpillantottam, hogy mit tartalmaz a doboz. Amikor tudatosult bennem, hogy ez mennyibe kerülhetett, a fejemet csóválva lecsuktam.

- Ó, nem! Ez nekem túl drága! - remegő kezekkel nyújtottam felé a dobozt, ami a legújabb Apple szériákat tartalmazta. Volt benne egy telefont, note book és Ipad is. - Nem fogadhatom el.

- Szükséged van egy rendes telefonra, Leyla - mondta Karim úr. - Mondtam, hogy ne foglalkozz azzal, hogy mi mennyibe kerül! - mondta szigorúan. - Az legyen az én problémán. Használd, kérlek!

- Nem is tudom... - elkerekedett szemekkel újra felnyitottam, de utána gyorsan lecsuktam. Valóban szükségem volt egy telefonra. De ez nem jelentette azt, hogy ilyen drágát használjak. - Még gondolkozom rajta. Felviszem a szobába. És hálásan köszönöm - sóhajtva a lépcső felé igyekeztem, majd felsétáltam rajta. Nem az én szobámba, hanem Karim úr szobájába tettem. Miközben a barna dobozt az asztalra helyeztem, megpillantottam egy borítékot. A boríték félig nyitva volt. Tudtam, hogy semmi közöm nincs hozzá, de akaratlanul is közelebb hajoltam. A borítékban fényképek voltak, de egy belső hang azt súgta, hogy ne nézzem meg őket. - Karim úr nem ezt érdemli! - lesütöttem a szemem és kiléptem a szobából. Biztos voltam abban, hogy munkával kapcsolatos dolog lehet. Végig sétáltam a szobámon, majd a lépcső felé vettem az irányt.

- Nem szeretném, hogy Leyla megtudja! - megtorpantam, amikor fél füllel a nevemet hallottam. A lépcső tetején állva gyorsan hátrálni kezdtem, hogy Karim úr ne lásson meg. Csúnya dolog hallgatózni, de úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Kicsit lehajoltam, hogy a konyhára lássak. Karim úr háttal volt nekem, csupán Salim arcát láttam, aki Karim úr szavaira figyelt. - Nem szeretném, hogy Leyla is belekeveredjen!

- Én ezt értem uram, de valamilyen szinten őt is érinti ez a dolog. Szerintem nem lenne boldog, ha megtudná, hogy titkol előle valamit - a szám elé tettem a kezem. Nem értettem, hogy miről beszélnek, ezért figyelmesen füleltem. - Egyébként vannak új hírek - Salim sóhajtva csípőre helyezte a kezét, majd átnyújtott Karim felé egy újabb borítékot. Összehúztam a szemem, hogy jobban lássak. Az átnyújtott boríték pontosan olyan volt, mint az asztalán heverő. Hátra pillantottam. A két borítékban talán ugyan az szerepelt? De engem ez miért érint? Egyre jobban érdekelt ez a dolog. Hevesen süllyedő mellkassal figyeltem, hogy elveszi, majd bólint egyet.

- Akkor este találkozunk a szokásos helyen! - borítékot a farzsebébe csúsztatta, én pedig megfordultam, majd beléptem a szobájába.

Kezdek egyre közelebb kerülni anyám gyilkosához. Olyan források birtokosa lettem, amely újra börtönbe zárhatja a rohadék Makhmutot. Azonban nem akartam, hogy Leyla tudomást szerezzen erről. Próbáltam mindent úgy intézni, hogy ő ne tudjon róla. Védeni és óvni akartam őt. Csak arra tudtam gondolni, hogy sokkal jobb neki, ha nem tud a nevelőapja gaztettéről. - Akkor este találkozunk! - Salim kilépett az ajtón, én pedig megindultam a lépcső felé. Mindennél jobban vágytam arra, hogy szemügyre vegyem a képeket, ezért lépteim szaporák voltak. Kezemmel megkapaszkodtam a lépcsőn, és megindultam a szobám felé. Minden lépéssel közelebb voltam az ajtóhoz, ujjaimmal pedig a borítékot szorítottam. Amikor beléptem a szobába, meglepődtem. Leyla az íróasztalom felett állt, kezével pedig a dobozt tartotta.

- Mondtam, hogy a tiéd. Nem kell vissza adnod - megijedt, amikor megszólaltam. Elkerekedett szemekkel felém kapta tekintetét, majd zavartan a hajába túrt. - Nem így van? - félre toltam a széket, helyet foglaltam benne és az asztalra tettem a fényképekkel teli borítékot. Leyla nagyot nyelve végig nézte a mozdulatot, majd zavartan a hajába túrt.

- Igen! Akkor én nem is zavarnék tovább, Karim úr - mielőtt megfordult volna, a keze után nyúltam. Annyira meglepődött, hogy felvont szemöldökkel pillantott hátra. Összehúzott szemekkel a tekintetet figyeltem. Könnyű volt elveszni benne. Káprázatosan gyönyörű és törékeny volt.

- Miért menekülsz előlem? - hangom halk és visszafogott volt. Már nem lepődtem meg rajta, mert hozzászoktam. Leyla megváltoztatott engem. A szó szoros értelmében mindent megváltoztatott. - Ma este van kedved vacsorázni velem?

- Azt hittem, hogy programja lesz az este - mintha megbánta volna, hogy ezt kimondta. Hajába túrt, szorosan lehunyta a szemét, aztán felsóhajtott. - Elnézést! Persze, hogy van kedvem önnek vacsorázni - erőltetett magára egy mosolyt.

- Bíztam benne, hogy lesz! - suttogtam a szemébe pillantva. - Vidd a dobozt, kérlek. Ajándék, tőlem.

- Az utóbbi időben kicsit sok ajándékot kaptam magától - összehúzott szemekkel figyeltem, hogy elpirulva lesüti tekintetét és zavartan ujjait kezdte piszkálni. - És nem tudom, hogy tudnám megköszönni őket - jegyezte meg nevetve.

- Nincs szükség köszönömre. Beérem azzal is, hogy mellettem vagy.

Késő este Leyla és én vacsorát készítettünk. Ez nem volt szokványos nekem, ezért kifejezetten tetszett a dolog, hogy ketten főztünk. Főzés miatt kényelmesebb ruhát választottam magamnak. Feltűrtem a szürke felsőmet a könyökömig, majd Leyla felé pillantottam, aki cukkinit szeletelt. - Ide adod nekem a sót, kérlek? - az említett tárgy közelebb volt hozzá, ezért felvont szemöldökkel elvettem a kezéből.

- Tényleg ez az első alkalom, hogy nem egyedül főz? - keskeny csípőjét a pult szélének támasztotta és így nézett rám. Miután megsóztam a tejszínes krémet, félre csúsztattam és vetettem egy pillantást a gáztűz felé.

- Ez az első - vallottam be. - De örömömet lelem benne.

- Ahogy én is - fordult teljes testtel felém. - Jól érzem magam! - csillogott a szeme. - És azt hiszem, hogy...az oda égett! - Leyla elkerekedett szemekkel pillantott a gáztűzhely felé. Annyira a gondolataimba merültem, hogy közben észre sem vettem a szagot, mely az ételből fakadt. Nem szokásom figyelmetlen lenni, ezért mérgesen kezembe vettem egy konyharuhát.

- A rohadt életbe! Mégis, hogy éghetett le?! - próbáltam megmenteni a zöldségeket, de az volt a baj, hogy már nem lehetett. - Teljesen oda égtek! - húztam le a gázról. Leyla csak nevetett, de vele ellentétben én nem voltam vicces vagy jó kedvemben. - Örülök, hogy viccesnek találod - dobtam le a konyharuhát. - Büdös van!

- Ez nem olyan nagy probléma! - mosolyodott el. - Mindent meglehet menteni.

- Ha nem haragszol, én nem ennék égett zöldséget - sandítottam rá. - Rendelünk! - döntöttem el.

Az este további része viszonylag nyugodtan telt. Helyet foglaltunk a kanapén és két hatalmas pizza társaságában néztük a sorozatokat. Leyla mellett egy olyan dolgot tanultam meg, amit eddig nem tartottam szem előtt. Megtanultam egyszerű kajákat enni, hétköznapi filmeket nézni és unalmas dolgokat csinálni. És azt hiszem, hogy ez teljesen kielégített. Bár ahogy az lenni szokott, egyszer minden jónak vége szakad. Mikor az órámra pillantottam, azonnal eszembe jutott, hogy ma találkozóm van. Ha minden jól megy, akkor megtudom, hogy mire szolgál Makhmut munkahelye. Mert biztos vagyok abban, hogy az nem átlagos munkahely. - Leyla - óvatosan megsimogattam a haját, ő pedig felemelte fejét a mellkasomról. Időközben észre sem vettem azt, hogy elaludt. - Menj fel a szobámba aludni. Nekem van egy kis dolgom. El kell mennem - kicsiket pislogva oldalra pillantott, szemöldökét ráncolta és felsóhajtott.

- Kötelező mennie? - kezével megsimította a hasamat, miközben határozottan bólintottam.

- Igen. Menj fel, kérlek. Nemsokára jövök - és ekkor még nem tudtam, hogy az este mit tartogat a számunkra.