Csak percek maradtak a ceremónia kezdéséig. Sokan helyet foglaltak a fehér selymekkel díszített székeken, és szabadon hagyták a vörös színű kifutót. Karim megsimította a lapockámat, majd udvariasan előre engedett. Pirulva és boldogan pillantottam le. A nyakamban található nyakék káprázatosan csillogott. A kék árnyalat legszebb ötvözete csillant meg benne. Eszembe jutott, hogy nem öleltem meg. Ha nem pótolom be, talán bánni fogom? Bánni fogom, hogy ott kint a csillagos égbolt alatt nem öleltem meg? - Gondolataidba merültél. Minden rendben?

- Minden rendben, csak... - hevesen süllyedő mellkassal a szemébe pillantottam. A nyakamban csillogó ékszer jutott róla eszembe. Az ő szeme mégis jobban tetszett. Gondolataimat nehéz volt összeszedni. Karim úr eddig soha nem ért hozzám. Voltak röpke, apró érintései, de ezek nem érnek fel egy igazi, valódi tapintással. Vágytam már rá. Az ölelésébe kívántam magam. De ezt mégis hogy mondjam el neki?

Mély gondolataimból egy férfi zökkentett ki.

Akkor lepődtünk meg, amikor számomra ismeretlen férfi megállt előttünk. Én nem ismertem, de Karim igen, azonnal beszélgetésbe kezdtek. Személyes dologról lehetett szó, mert kicsit közelebb hajoltak egymáshoz. Én nem tudtam levenni a szemem róla. Leírhatatlanul drága ékszert kaptam tőle. Mármint...drágább mint amit az ember eltud képzelni róla. Ennyire értékes lennék a számára?  Akkor kaptam fel a fejem, amikor megcsóválta a fejét. - Szóval a vőlegénynek szüksége lenne rád. Azt hiszem, hogy totálisan kiborult. A mennyasszony pedig nagyon nyugtalan - tudtam, hogy a vőlegény, Karim egyik legjobb barátja, ezért mosolyogva bólintottam.

- Menjen, ha szüksége van magára! Beszéljen a vőlegénnyel - láttam rajta, hogy habozik. Azt is tudtam, hogy miért. Szinte lassított felvételben láttam, hogy arcomhoz hajol, majd nyom rá egy puszit.

- Sietek vissza hozzád. Salim a bejárati ajtónál áll! Menj oda hozzá!

- Rendben! - hátat fordítottunk egymásnak, majd megindultunk két irányba. Ő a vőlegény szobája felé tartott, én pedig a vendégek közé. Ruhám szélét megemeltem, hogy a lépcsőn ne lépjek rá. Karim úr szavait követtem, de tervem gyorsan megváltozott. Az első lépcsőfok előtt megtorpantam, mert a mellettem található folyosón az egyik ajtó nyitva volt. Annyira meglepődtem, hogy a szemöldökömet ráncoltam. Nem ez rabolta el a figyelmemet, hanem a sírás, amely kihallatszódott onnan. Kíváncsian a szemöldökömet ráncoltam, majd szapora léptekkel megindultam a szoba felé. A jacht hatalmas volt. Egy kisebb labirintus, millió folyosóval. Minden folyosó egyforma és az arany, illetve a bordó szín jellemezte őket. Tudtam, hogy ez kinek a szobája, ezért bátortalanul beléptem rajta. Mikor megpillantottam egy teljes alakos tükör előtt sírni a mennyasszonyt, felsóhajtottam. A gyönyörű sminkjét törölte. Annyira a gondolataiba volt merülve, hogy észre sem vett engem. Gyönyörű volt. A ruhája csillogó, hatalmas és hosszított a vége. A világ legszebb ruháját viselte, ő valamiért mégis sírt. Mikor a tükörbe pillantott, megijedt. Nem számított rám, ezért gyorsan megfordult. Magam elé tettem a kezem és intettem felé.

- Ó, istenem! - nevetés és a sírás ötvözete jött ki belőle, ezért szomorúan behajtottam az ajtót. - Hát nem ciki? Életem legszebb napján sírok! - tekintetemmel egy nedves zsebkendőt kerestem, majd a kezébe nyújtottam. - Ez kedves! Bár nem tudom, hogy ki vagy! - fogadta el.

- A nevem Leyla - nyújtottam a kezem, ő pedig remegő kezekkel elfogadta. - Szerintem természetes, hogy sírsz. Fordított esetben én is sírnék. Ez mindig egy stresszes nap szokott lenni - mosolyt erőltetett magára, de nem volt őszinte.

- Félek - jegyezte meg. - Tudtam, hogy ez a nap ilyen lesz, de átélve sokkal ijesztőbb! Percek választanak el attól, hogy összekössem az életem álmaim férfijával! - felmutatta a gyönyörű gyűrűt mely az ujján csillogott.

- És ez gyönyörű! Ez az élet rendje - vállára helyeztem a kezem, hogy megnyugtassam őt. - Nagy teher van a válladon, de gondolj arra, hogy boldog évek várnak rátok - az arcomat fürkészte. Láttam rajta, hogy sikerült kicsit megnyugodnia. Mélyen kifújta magát, vállát megemelte és felsóhajtott. - Ne félj! És gondolj arra, hogy percek múlva férj és feleség lesztek!

- Soha nem szoktam idegenekre hallgatni. De rád hallgatok - megfordult, nehezen kifújta magát, majd leült a székre. - Nagyon elkenődött a sminkem?

- Nem! Szerintem még mindig nagyon szép - láttam, hogy tekintete a nyakamon található ékszer felé siklott. Egy darabig figyelte, majd elnevette magát.

- Az egész esküvőm, és a ruhám sem kerül annyiba, mint ez a medál! - hüledezett elkerekedett szemekkel. Válaszolni akartam, de felcsendült a zongora hangja. - Itt az idő? - sziszegte, majd nyílt az ajtó és belépett rajta egy férfi. - Apa! - köszöntötte őt a nő.

Nekem itt nem volt több dolgom, ezért az ajtó felé igyekeztem. Karim úr már minden bizonnyal keres engem, ezért nem húzhatom ki nála a gyufát. - Egyszer igyunk meg egy teát! - a mennyasszony mosolyogva utánam szólt, én pedig bólintottam.

- Karim úr meg fog ölni! - az emberek felállva várták a mennyasszony érkezését. Hevesen süllyedő mellkassal próbáltam elveszni az emberek közt, de nem volt könnyű. Minden második szempár a nyakamban található ékszert figyelte, vagy inkább az arcomat. Sokan suttogtak a hátam mögött, hogy "ki ez a nő?","vajon kivel érkezett?". Hasonló kérdések csapták meg a fülemet, de nem tudtam odafigyelni. Valaki megfogta a kezem, majd oldalra húzott. Amikor megpillantottam Karim úr arcát, erőltettem magamra egy mosolyt.

- Beszélgettem a mennyasszonnyal.

- Máskor csináld azt, amit mondok - válaszolta alig hallhatóan. Tekintetem a vőlegény felé siklott, aki türelmesen és viszonylag elpirult arccal állt egy hófehér kapu alatt. A boltívet virágokból és rózsaszín masnikból állt.

- Ő lenne a vőlegény? Jóképű! - mikor Karim úr felé pillantottam, elnevettem magam, hiszen a mosoly lefagyott az arcáról, majd megdörzsölte a borostáját. - Vicc volt - húztam be a nyakam.

- Ajánlottam is! Bár én is tudnék mondani egy - két nőt aki gyönyörű - kicsit távol léptem tőle, mert ezzel a kijelentésével megbántott. A vendégek közt ácsorogva láttam, hogy több női szempár is Karim Yilmaz felé siklot, ezért keserűen mosolyogtam. - Nekem pontosan ilyen érzés volt az, amit az előbb mondtál!

- Sajnálom, rendben? - suttogtam az orrom alatt.

- Rendben - pillantott le rám.

Az este végén nagyon nehezen szabadultunk. Ez azt jelentette, hogy nem mentünk haza. A fontosabb vendégeknek lakosztályt kaptak, ebbe a körbe mi is bele tartoztunk. Pontosan éjfélig tartott a mulatság és a tánc. Karim úr válla tökéletes volt ahhoz, hogy kipihenjem magam. Jobbra és ballra lépkedtünk. Tartott engem, én pedig élveztem, hogy életemben most először a karjai közt lehetek. A tánctéren még sokan voltak, de ez inkább a pároknak kedvezett. A jacht ezen részén sötét volt, csak a lila színű fények cikáztak. Kicsiket pislogtam, miközben Karim vezetett engem. - Nem tudtam, hogy ilyen jól táncol. Nagyon kellemes - erőt vettem magamon, majd felemeltem fejem a válláról. Mikor le pillantott rám, megtámasztotta az arcomat.

- Fáradt vagy! Menj aludni!

- Szeretnék még maradni! Most először vagyok a karjaiban. Nem szeretnék innen kijönni - mosolyogva oldalra léptem, ő pedig követett. A tánc tökéletes volt vele. Lassú, romantikus, érzéki és igazi. - Soha nem éreztem még ilyet.

- A fáradság beszél belőled, Leyla! Éjfél van, aludnod kell! - megfogta a kezem, majd engedtem, hogy a lakosztály felé vezessen. A miénk a hajó másik oldalán volt, ezért viszonylag sokat sétáltunk. - Ki kell pihenned magad, holnap reggel haza megyünk! - arany színű kártyával kinyitotta az ajtót, majd felkapcsolt egy kicsi lámpát. A lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam a bársony francia ágyat, ami a szoba közepén volt. Láttam, hogy Karim úr a hajába túrt. Gondtalannak tűnt. Láttam rajta, hogy valami nem tetszik neki. - Feküdj le!

- És maga?! - lassan az ágy széléhez bicegtem, utána leültem. Sziszegve levettem a magas sarkúmat, de semmi erőm nem maradt. Az egésznapos ácsorgás és a tánc minden erőmet leszívta. - Befekszem melléd - elkerekedett szemekkel letérdelt elém, majd levette a cipőmet. - Feldagadt a bokád.

- Rá sem bírok nézni! - ásítottam, miközben tudatosult bennem az, hogy nem aludhatok ebben a vörös ruhában. Karim úr értette, hogy mi zavar engem. - Nem aludhatok ebben a ruhában.

- Sajnálom! Gondolnom kellett volna arra, hogy itt maradunk éjszakára. Leveszem az ingemet. Vedd fel! - mosolyogva figyeltem, hogy lehúzza magáról az öltönyt, lassan végig gombolja az inget, és mint a filmekben szokták, leveszi magáról. Fekete nadrágban ácsorogva átnyújtotta nekem, majd a fürdőszobába invitált. Ekkor már nagyon kevés energiám volt. Levettem a ruhámat, Karim úr ingjét pedig felvettem. Miután végig gomboltam, mélyen szívtam be a belőle áramló illatot. Jó illata volt.

- Eddig bírtam, aludnom kell - ásítva befeküdtem az ágyba, Karim úr pedig leült mellém. Az oldalamra feküdtem, és megfogtam a kezét. - Magába könnyű lenne beleszeretni. Persze ha nem lenne olyan, amilyen!

- Miért, milyen vagyok?

- Egy kész labirintus. Öntelt, néha nagylelkű. Alattomos, máskor pedig kedves. Ijesztő, néha barátságos. Rossz és jó. Maga mindig más. Egy labirintus.

- Érdekes véleménnyel rendelkezel rólam. Oké... - fogta meg a takaró szélét, hogy betakarjon vele. - Aludj!

- Komolyan mondtam! Befekszik mellém?

- Azt hiszem, hogy nincs más választásom.

- Nem úgy volt, hogy nem alszik senkivel? - a másik oldalra csúsztam, és hevesen süllyedő mellkassal figyeltem, hogy befekszik mellém. Közelebb hajolt hozzám, a takarót a vállamra húzta. Odafigyelő volt, alapos és még mindig érzéki. Mellette biztonságban éreztem magam. Mellette különlegesnek éreztem magam. Felé fordultam, ő pedig le pillantott rám.

- Kivételt kell tennem! Aludj, Leyla!

- Ezt jó hallani! Bár boldoggá tettt volna, ha magától döntött volna így - megfordultam, a párnát megigazítottam és elmosolyodtam. - Nyugodtan közelebb jöhet hozzám.

- Nem szeretnék! Nekem jó itt is - válaszolta az ágy széléről. - Vagy talán szeretnéd, hogy közelebb menjek? - huncut mosolyra húztam az ajkam. Minden vágyam az, hogy a teste érintése közben aludjak el. Az mindennel felérne. De nem adhatom meg neki ezt azt örömet.

- Végülis, ha magának jó ez így... - suttogtam. - Akkor nekem is - fejeztem be alig hallhatóan. Miután Karim úr lekapcsolta a villanyt, vártam egy kicsit. Addig vártam, amíg el nem aludtam.

Ő pedig nem jött közelebb.