Az üvegszilánkot görcsösen szorítottam, szinte éreztem, hogy felsérti a bőrömet és kínzó fájdalommal megvágja. Az ép eszem helyett a félelem és az adrenalin cselekedett. Mikor elindultam ide, tudhattam, hogy ez a két dolog nagyon rossz párosítás lesz. Szinte megfagyott a levegő. A luxus épület legmagasabb szintjén mindenki pislogás nélkül meredt rám, az arcomat fürkészték, gondolkodtak, hogy ki lehet ez a fékezhetetlen, bàtor nő? Számomra természetes dolog volt elmenni a húgomért, mert amit csinált, az törvénybe ütköző. Elfogadni nem akartam, hogy férfiak elé álljon és rövid ruhában pózoljon. Az én húgom nem ilyen nő, ez a viselkedés nem hozzá illik. Szerény családból származunk, édesanyánk egyszerűen nevelt minket, ezért elfogadhatatlan amit tenni akart. Ezek a fájdalmak miatt szorítottam rá a kezemben maradt üvegszilánkra, majd elejtettem amikor csillapodott a dühöm. Vér borította szilánk a padlóra hullott, én viszont csak előre néztem. Nem tudtam róla levenni a szemem. Nem tudom, hogy ki lehet, de testét öltönyös emberek álltàk körbe. Tekintetével engem nézett, de a pillantása kifürkészhetetlen volt. Nem illett hozzá az arcán található seb, amit én okoztam. Tengerkék szemét és szimmetrikus arcát eltorzította és más kisugárzást adott neki. És csak ekkor fogtam fel, hogy mekkora őrültséget is követtem el. Pillantás nélkül figyeltem, hogy a kék szemű férfi letörli az arcán található vért, ez azonban nem volt elég. Mély volt a vágás, ezért újra szivárogni kezdett. - Megvágta Karim úr arcát! Eltudja képzelni, hogy mekkora nagy bajban van? - a szívem kalapált, majdnem kiugrott a helyéről. Sokan azt mondják, hogy minden találkozás okkal történik. Néhol pedig azt hallottam, hogy néhány ember csak akkor találkozik egymással, amikor megértek a találkozásra. Most szemtől szemben álltam az idegennel, akinek a szemébe néztem és éreztem, hogy elkezdődött a mi közös történetünk, hogy mindketten okkal állunk itt. Tennem kellett valamit. Éreztem, hogy bajban vagyok, de nekem csak a húgom kellett.

- Én csak a húgomért jöttem! - felemeltem a hangomat, miközben a kifutó felé pillantottam. Az én gyönyörű kishúgom könnyes szemmel, egy rövid ruhában állt és engem figyelt. Megfagyott, szinte mozdulni sem mert. Miatta és a kialakuló helyzet miatt hátra léptem egyet. - Gyere ide! Most! - nem kellet kétszer kérnem. A húgom azonnal leugrott a színpadról, majd felém futott. Fél szemmel figyeltem, hogy krokodil könnyeit törölgeti, de a düh, a félelem teljesen elvakított. Számomra ez is rossz párosítás volt, mert olyan dolgokra kényszerít, amiket általában nem tennék meg. - Tünés! - a szilánkokra tőrt ajtó felé mutattam, viszont váratlan dolog történt. A húgom kétségbeesve felém futott, de nem ért el hozzám. Szinte lassított felvételben láttam, hogy a kék szemű férfi oldalra nyúl, visszarántja az én húgomat és csuklójánál szorítva magánàl tartja. A húgom félt, nem tudta, hogy mi történik. A védelmező ösztön felül kerekedett rajtam, a harag pedig elhomályosított. - Mit képzel? Azt hiszi, hogy itt tarthatja a húgomat?! - mérgesen lehajoltam, a kezembe vettem az előbb eldobott üvegszilánkot, majd megindultam a férfi felé. Megfogalmazni nem tudtam, hogy mi történt. A közelébe érve ő elengedte a húgomat, majd megragadta az én kezemet. Minden gyorsan történt, minden az ő kívánsága szerint történt. A testőrök vigyáz állásban figyeltek, hátra helyezték a kezüket, ezzel szabad kezet adtak ennek a férfinak. - Engedjen el! Ha nem teszi, az arca másik felét is megvágom - hajthatatlan voltam. Gyűlöltem azokat a férfiakat, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Ő pontosan ilyen volt. Csuklómat szorította, nem engedett el. Tekintete lyukat égetett belém. Egyszerre volt gyilkos, és szelíd a pillantása. Volt benne egy tartás, egy visszafogottság ami úriemberré teszi őt. De ràjöttem arra, hogy az ő köreiben nem létezik udvariasság, vagy tisztelet. A másodpercek teltek, ő még mindig nem szólalt meg. Nem tudtam, hogy milyen lehet a hangja. Mély és nyugtató? Talán tekintélyt parancsoló? Nem számít! Bőrömre rászorított, ezért sziszegve hátrálni próbáltam. Végig nézett rajtam, majd szeme felcsillant. Eljött a pillanat. Valamit mondani fog. Méghozzá nekem.

- Tudta, hogy a látszat csak egy felszín, mely alatt meglelhetjük az emberek valódi arcát? - nem értettem, hogy mire céloz, hogy ebből mit szeretne kihozni. Nem érdekelt, a lehető leggyorsabban szabadulni akartam tőle. - Mit gondol, az arcomon található vágás, melyet maga okozott, milyen felszínről fog ezentúl árulkodni?

- Nem tudom. És nem is maradok itt, hogy megtudjam - egy határozott mozdulattal kirántottam kezemet a szorításából, ezzel elszakítottam magam tőle. - Tökéletes helyen van. Tükrözi a személyiségét és a lelkét, amely erejéig romlott! - végig néztem rajta a szememmel, ezzel eltapostam a maradék becsületét is. - Ne aggódjon, hogy a heg megmarad! A lehető legjobb helyen van! - egy utolsó pillantást vetettem a szemére és az arcára, majd lehajoltam a földre dobott táskámért és megindultam a húgom felé. - Kifelé! - megragadtam a húgom alkarját és kihúztam őt az épület ezen szintjéről. Olyan gyorsan sétáltam, amilyen gyorsan csak tudtam. Azonnal a lift felé haladtam, egy percet sem akartam tovább ilyen emberek között maradni. Minden egyes lépésem mázsás súlyként hatott, egyre nehezebben haladtam, de próbáltam a maradék erőmet megőrizni. A húgom panaszkodott, alig tudott járni a magas sarkúban, amit a lábára húzott. - Vedd már le azt! Szégyentelen! - megvártam amíg a falnak támaszkodott és levette magáról a cipőket. Eldobta, majd vörös szemekkel rám pillantott. Ebben a pillanatban nem voltam tudatomnál, a lift gombját is remegő kezemmel nyomtam meg.

- Annyira sajnálom. Nem tudtam, hogy ekkora problémát hozok a fejedre - kishúgom hirtelen engedte el magát és adott utat a sírásnak. Beléptünk a lift ajtaján, ott pedig szembe találtam magamat a kínzó valósággal. A makulátlan tükör ezen az estén egy olyat nőt mutatott nekem, akire rá sem ismertem. A sötét hajú, ártalmatlan nőnek nyomát sem láttam. Egy vad, akadályokat nem ismerő, bátor nő nézett velem farkasszemet. Ám a látszat néha csal. A nő szemében könnyek csillogtak, a keze remegett a történtek miatt. Nem tudta eldönteni, hogy amit csinált az jó, vagy inkább rossz. Annyit érzett, hogy számára a család az első. A családért bármire képes, mert ezen a világon csak ők vannak neki. Nem tudná elviselni, ha édesanyját vagy a húgát elveszítené. Azt nem élné túl.

- Most ne beszéljünk - fejemet rázva kizökkentem, majd megfordultam és figyeltem, hogy a lift ajtaja lassan becsukódik előttünk. Ekkor éreztem először azt, hogy megkönnyebbülten. A falnak támaszkodva kifújtam a levegőt, nem törődtem azzal, hogy még az épületben voltunk. Nekem csak az számított, hogy elhoztam onnan a kishúgomat. - Mégis hogy képzelted? Mit gondoltàl, mikor eljöttél ide!? - a lift a földszint felé tartott, miközben megragadtam a húgom kezét. Magyarázatot vártam, azt akartam, hogy mindent mondjon el őszintén. - Hogy jutottál be? Még csak kiskorú vagy!

- A te személyi igazolványodat használtam fel. Tudom, hogy mennyire hasonlítunk, ezért tegnap este kivettem a táskádból az igazolványodat. De nem tudtam, hogy ekkora bajt csinálok belőle - a lift ajtaja kinyílt, mi pedig kiszálltunk belőle. Nyíl egyenesen megindultunk a kijárati ajtó felé, ami oldalra nyílt. - Nem tudtam, hogy bajt csinálok! - a csillagos égbolt elképesztő tud lenni Dubajban. Mintha egy mesebeli helyen lennénk. Pontosan olyan, mintha ezer fény nézne le ránk. Gyerekként mindig csodáltam. Apával sokat ültünk a kertbe és néztük a csillagokat. Mesélte, hogy egyszer lezuhannak, hogy nem maradnak örökké az égen. Régen azt is mondta, hogy minden egyes csillag egy emberhez vezet. Megfordultam, megkerestem a legfényesebbet, mely most az égen ragyogott. Felvont szemöldökkel megtaláltam, vonalát pedig összekötöttem az épülettel és az emelettel, amelyről szabadultunk. Összehúztam a szemem, ekkor láttam, hogy a hatalmas ablak előtt áll valaki, és pontosan minket figyel. Szinte farkasszemet néztünk egymással, miközben rájöttem arra, hogy az én csillagom biztos, hogy nem őhozzá vezet.

- Ezt majd otthon megbeszéljük - kizökkentem a bambulásból, majd megindultunk egy szabad taxi felé. - Remélem, hogy van nálad pénz, mert nekem semmi nem maradt! - betuszkoltam őt az autóba és elhajtottunk az épület elől. Nem pillantottam hátra. Azt akartam, hogy ez a nap csak egy rossz emlék legyen. Arra vágytam, hogy napokkal, hetekkel és hónapokkal később ez az egész csak egy rossz emlék legyen.

Erre vágytam.