A következő években egyszer sem kereste fel a titkos szobát. 

Elza tüneményes kislány volt. Hat hónaposan egyszer kisebb hókupac alá temette magát, annyira elbűvölte saját képessége. Nyolc hónaposan jeges csíkot hagyva maga után mászott körbe a szobában, és vigyorogva nézte, mit csinált. Egyévesen járni kezdett, hamarosan pedig ugrálni, mert tetszett neki, hogy akkor mindig újabb jégréteg keletkezik a talpa alatt.

A legnehezebb időszak talán másfél éves kora körül volt. Ekkor többnyire megfagyasztotta az elé tett ételt, amit a szájába vett, majd kiborult, amiért az fagyott. Hamar rájött, hogy ő fagyasztja meg, így megtanulta, hogy akkor ügyelnie kell, ne varázsoljon.

Kétévesen nem túl szép formájú, de bűbájos módon hósüteményeket csinált, és úgy kellett tenni, mintha megennék. Ő maga ekkoriban úgy tömte a szájába a havat, mint más gyerekek a homokot.

Értelmes gyerek volt, háromévesen meg lehetett vele beszélni, hogy a varázslás magánügy. Ugyanúgy, ahogy nem lehet az utca közepén pisilni, varázsolni sem.

Aztán megszületett a húga. (És ekkor Iduna megtapasztalta, milyen az, ha nem mágikus bébit szül ultra könnyű módon. Az első verzió jobban tetszett.)

Anna sokkal lármásabb kisbaba volt, mint Elza valaha is. Ő azonban minden bizonnyal elhatározhatta, hogy világ legjobb nővére lesz, mert csak ritkán panaszkodott, és inkább apró hópihéket varázsolt Annának, akit lenyűgöztek a csillogó pelyhek.

Anna mindenben utánozta Elzát. Imádta a testvérét, és bár sokkal szeleburdibb volt nála, energikusabb és merészebb, a két lány nagyon jól kijött egymással.

Iduna úgy érezte, értük megérte itt ragadni. Minden ölelés, minden „szeretlek", minden kacaj kincset ért. Voltak persze nehéz napok, de voltak könnyebbek is. És aztán – aztán már csak nehezek.

A nő belépett a lányok szobájába. Elza a földön ült, hátát az ágya támlájának vetve egy mesekönyvet lapozgatott. Anna az ablakban állt, a függönyt magához ölelve, dúdolt és táncikált. A koszorúslány ruhája volt rajta, amit nem olyan rég viselt Lord Pedersenék esküvőjén.

- Anna, szállj le ablakból, és légy oly' kedves, vedd le azt a ruhát – szólt rá Iduna. Felvette a földre szórt babákat, és feltette őket az asztalon álló babaházba.

Anna megfordult, leugrott, és odapörgött hozzá. Közben megemelte fehér, zöld szalaggal átkötött ruhakölteményét.

- De anya! Ebben a ruhában olyan vagyok, mint egy igazi hercegnő! – mondta, és ismét pörgött egyet.

- Te minden ruhában olyan vagy – nevetett fel Elza. Letette maga mellé a könyvet, felállt és odasétált hozzájuk.

- Akkor meg mint egy mennyasszony! Játszunk esküvőset? – lelkesedett fel Anna. Elza elhúzta a száját, Anna pedig csücsörített. Iduna elkapta a derekát, és felemelte.

- Szegény Elzának hetek óta esküvőst kell játszania veled – bökte meg az orrát. Amióta ott voltak Lord Pedersenék szertartásán, Anna éjjel-nappal mennyasszony volt.

Az esküvő estéjén, már miután hazaértek, a szalonban Anna a szívére szorított kézzel nagyot sóhajtott, és Idunára nézett.

- A te kezedet hogy kérték meg? – A nő elmesélte – kihagyva azt, hogy nem mondott rögtön igent, és sírt közben, tehát az igencsak szépített verziót adta elő –, Anna arcáról pedig leolvadt az ábrándos mosoly.

- Várj, mi? Apa! – mordult rá a férfira, aki összeráncolta a homlokát. – Nálad nem volt gyűrű és még csak le sem térdeltél?

- Nem. Mert ültem – érkezett a kiábrándító felelet.

Anna csalódottan megrázta a fejét.

- Ez nem túl szívderítő. Legalább az esküvőn úgy viselkedtél, mint a normális emberek? – kérdezte széttárt karokkal. Aztán az apja arcát látva sikítva futásnak eredt.

A kislány egyébként remekül értett hozzá, hogy beégesse az apját. Május elején, egyik nap, mind a könyvtárban ültek és beszélgettek. Anna egyszer csak elgondolkodott, és felsóhajtott.

- Én alig várom, hogy Elza legyen végre a királynő!

Agnarr elhúzta a száját.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte, Iduna pedig Anna háta mögött biccentett, és elhúzta a torka előtt az ujját.

- Nem – felelete a kislány. – De neki biztos sokkal jobb koronája lesz. A tiéd mindig leesik a fejemről – panaszkodott.

- Egyáltalán hogy kerül a koronám a fejedre? – vonta fel a férfi a szemöldökét. Anna felnyögött, amikor rájött, hogy elszólta magát, aztán vállat vont.

- Csak játszottam. És elárulom, nekem sokkal jobban állt, mint neked valaha is!

Vagy amikor egy februári vacsora alkalmával csöndben üldögélt, a lábát lóbálva falatozott, aztán hirtelen felkapta a fejét, és Agnarr-ra meredt.

- Apa. Neked meg minek van ilyen hülye bajszod?

Iduna és Elza egyszerre szorították a szájukra a kezüket, hogy elfojtsák a kitörni készülő nevetésüket, a férfinak pedig megállt a falat a szájában, aztán hitetlenkedve elnevette magát.

- Hogy legyen mit kérdezned, Anna. Azért.

- Egyébként meg honnan tanultál ilyen csúnya szavakat? – pillantott rá Iduna. – Nem mondunk olyat, hogy hülye.

- Elzától hallottam – bökött a kislány a testvérére, aki csak tanácstalanul széttárta karjait, és angyalian ártatlan arcot vágott.

De ott volt az az eset is, amikor egy igencsak fontos tárgyalás közepén Anna berontott, végignézett a bent lévőkön, majd az egyik férfira pillantva, feledve eredeti kérdését, felcsillant a szeme.

- Ez az a bácsi, akiről meséltél, apa? Tényleg olyan ronda feje van, mint egy rusnya majomnak.

És az sem volt semmi, amikor előző nyáron mind részt vettek az újonnan épült árvaház átadóján. Anna kínos megszólalásának fő előzménye az apjával szemben elvesztett jó pár sakkparti volt. A kislány ugyanis kifigyelte, hogy Agnarr egyszer hagyta nyerni Elzát, és megmondta neki, hogy ne csináljon ilyet, játszon rendesen – így viszont minden játékot a férfi nyert meg.

Ezen a szép, verőfényes napon az árvaház lépcsőjén álltak a tömeggel szemben, Agnarr pedig beszédet mondott. Elmondta, együtt érez az épület kis lakóival, mivel ő maga is megtapasztalta az árvaságot, de fontosnak tartja, hogy az emberek higgyenek és reméljenek. Sosem gondolta volna, hogy ilyen csodálatos családja lesz majd, és köszöni szépen nekik, hogy vannak és szeretik őt. A beszéd végeztével az emberek tapsra emelték a kezüket, de csak pár tenyér csattant össze, mert Anna, aki addig csillogó szemmel és tátott szájjal figyelte az apját, gyorsan megszólalt.

- Én is mondhatok valamit? – kérdezte a férfitől.

Mivel mindenki elhallgatott, és kíváncsi tekintettel figyelte a kislányt, Agnarr bólintott, aztán rögtön egy riadt pillantást vetett a feleségére, aki osztozott az érzésben.

Anna elengedte az anyja kezét, szégyenlősen előrébb lépett, és rámosolygott az emberekre.

- Csak azt akarom mondani, hogy én is nagyon szeretem a családom. Elzát azért, mert mindig együtt hókozunk – ez utóbbi szóra az emberek mindig azt hitték, édes kis beszédhiba, és így mondja a homokozást, de nem; Anna hókozónak hívta a nővére által kreált hóbirodalmat –, és mert mindig megengedi, hogy megnézzem a könyveit, pedig én még nem is tudok olvasni. Ráadásul, amikor kicsi voltam – folytatta egy ötéves minden élettapasztalatával –, megrágtam a kedvenc könyvét, szóval ez duplán kedves tőle. Anyát azért szeretem, mert esténként mindig mesél és tegnap felrakott a fára, hogy tudjak én is cseresznyét szedni. Apa ugyan sokszor megver minket – magyarázta egy megfáradt sóhaj kíséretében, közben pedig végigmutatott magán, a testvérén és az anyján –, de én azért őt is nagyon szeretem, mert titokban mindig leviszi Elzát és engem a konyhába és csokit csempész a zsebünkbe.

Az emberek, akik eleinte olvadozva hallgatták a kislány vallomását, most elhűlve, tátott szájjal bámultak hőn szeretett királyukra, aki a maga elé meredve, dermedten állt.

- Na ez elég ciki – jegyezte meg Iduna a beálló csendben. Semmi értelme magyarázkodni, hogy Anna a sakkról beszél, a tagadástól csak még rosszabb lesz.

(Az egyetlen, aki a helyzetet megmenthette volna, az Elza volt. De ő összeráncolta a homlokát és a húgára pillantva így szólt:

- Szerintem nem csempész, hanem csempészik.)

Agnarr azóta nem vett részt társasjátékokban.

Anna most töprengő arcot vágott.

- Jó. Akkor ha nincs esküvő, építsünk hóembert.

- Még nem is esett a hó – közölte vele Iduna.

- A hó akkor esik, ha Elza akarja – nézett Anna a nővérére. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és az anyjára pillantott. – Én miért nem tudok havat csinálni?

Elza is érdeklődve várta a választ.

Iduna letelepedett az ágyára, Anna továbbra is az ölében maradt, Elza pedig felmászott melléjük.

- Ezt a kérdést feltettétek már – pillantott rájuk Iduna. – És sajnos a választ azóta sem tudom.

- Én tudom – mondta Anna, mintha nem éppen ő kérdezte volna. – Elza annyira csodálatos, hogy jutalomként tud varázsolni. – Az említett elmosolyodott, és egy kis havat pöckölt az orra alá. Anna nevetve elkapta, és nézte, ahogy szétolvad a tenyerében. Utána még hozzá tette: – De szerintem azért én is vagyok elég csodálatos. Nem igazságos, hogy én nem tudok.

Iduna rámosolygott.

- Tényleg nem túl igazságos. De gondolj arra, hogy másoknak nincsen ilyen szuper nővére, csak neked.

- És én őt imádom – értett egyet Anna, és rávetette magát Elzára. Nevetve eldőltek az ágyon, Iduna pedig mosolyogva figyelte őket. Hemperegtek kicsit, Elza megcsiklandozta a húgát, Anna meg úgy megszorongatta a nővérét, hogy az alig kapott levegőt. A kislány végül lekászálódott Elzáról, de csakhogy átölelje az anyját. – És téged is imádlak. Meg apát is. És a jövendőbeli férjemet is. – Idunából kitört a nevetés. Ha Agnarr hallaná, örökre bezárná szegény Annát. Pedersenék esküvőjén odasúgta neki, hogy ő ugyan el nem tudja képzelni, hogy valaha is engedné férjhez menni a lányait. Anna lelógatta lábát az ágyon, és a ruháját igazgatva tett még egy próbát. – Biztos nem akarsz esküvőset játszani?

- Egészen biztos – bólintott Elza. – De van más ötletem.

- Halaszd későbbre – kérte Iduna. – Most pedig irány fürdeni.

- Ne már! – jajdult fel Anna. – Az a világ legrosszabb dolga.

- Pedig aki végzett a fürdéssel, annak jár forrócsoki – szólt Iduna mintegy mellékesen.

- Ó! Jó – azzal Anna már futott is ki a szobából.

Elza fejcsóválva, de mosolyogva nézett utána. Iduna felvonta a szemöldökét.

- Azt ne mondd, hogy te nem akarsz forrócsokit.

- Én anélkül is hajlandó vagyok fürdeni.

Iduna átkarolta Elzát, és homlokon csókolta.

- Örülök, hogy téged nem kell lefizetni.

Ők is Anna után mentek, aki már kiabált nekik – minél hamarabb túl akart lenni a fürdésen.

A nő karba font kézzel figyelte a kislányt, aki még mindig a dézsába öntött vízben lubickolt.

- Kiszállsz onnan valaha is, Annácska?

- Soha – felelte Anna, és belehajolt a vízbe, hogy buborékokat fújjon. Elza, aki már végzett, nevetett rajta.

- Gyere, Anna. A testvéred már rég felöltözött és a haját is befontam. Így nem lesz időtök játszani lefekvés előtt – figyelmeztette a kislányt, akinek erre elkerekedett a szeme. – És forrócsokit inni sem – vitte be a végső csapást.

Pár perccel később már Anna is ott állt előtte. Iduna egy hokedlin ült, úgy fésülte a kislány vörös tincseit. Egészen Anna születésig nem is látott vörös hajú embert, csak festményen. Habár Agnarr haján is vörösesen csillant meg néha a napfény, de ő alapjáraton inkább is sötétszőke volt. Na mondjuk, Agnarr előtt meg szőke embert nem látott.

- Ma este melyik mesét olvasod nekünk? – kérdezte a kislány. – A borsósat, ugye?

- Igen! – csillant fel Elza szeme is. – Kérlek anya, azt.

- Melyiket? – vonta fel a nő a szemöldökét. – Kettő is van.

Elza melléjük lépett.

- Amelyikben a beteg kislány ablakában szép nagyra nő a borsó.

- Ne! – kiáltott fel Anna. Úgy megrázta a fejét, hogy Iduna véletlenül kitépett egy maréknyi hajat. A kislány nem tette szóvá, csak oda kapta a kezét, de fontosabb volt neki az ellenkezés. – Azt mondd, amelyikben a herceg beleszeret a lányba, miután reggel fáj mindene, mert nyomta éjjel a borsó, amit azért tettek az ágyába, hogy kiderítsék, mennyire igazi hercegnő.

Elza fintorogva a fejét rázta, és elsétált mellőlük. A fésülködőasztalnál matatott egy darabig, aztán felkapta a fejét.

- Használhatom a parfümöd? – kérdezte az anyjához fordulva.

Iduna hátrapillantott rá a válla fölött. Elza kérlelő tekintettel nézett rá.

- Legyen – felelte végül. – De csak keveset nyomj.

- Én is hadd! – lelkesült fel Anna, és már ugrott is volna Elza mellé. Iduna elkapta a derekát.

- Még becopfozom a hajad, utána mehetsz.

Anna alig bírta kivárni, hogy készen legyenek. Amint elkészült a frizurája, Elza mellé szökkent.

- Én is akarom nyomni! – Kivette Elza kezéből a parfümöt, és nyomott belőle magára. Felmászott a fésülködőasztalra, és a tükrön keresztül nézett az anyjára. – Nagyon jó illata van.

Iduna bólintott. Agnarr vette neki először ezt a fajta parfümöt a tizennyolcadik születésnapjára. Azóta ezt használta. (Előtte mondjuk semmilyent.)

Anna a tükörben bohóckodott, aztán Elzához fordult, kezében a parfümmel.

- Nyomok belőle, és fagyaszd meg! – mielőtt Elza bármit mondhatott volna, a levegőbe nyomott egy adagot a különleges illatból. Elza gyorsan felemelte a kezét, és nagy hópihévé fagyasztotta a cseppeket. A húga hajába irányította, aki megörült díszének, és átölelte őt. – Illatos hajdísz – nevetett Anna. – Nézd, anya – mutatott az új szerzeményére.

- Nagyon szép – mosolygott rá Iduna.

Anna leugrott az asztalról.

- Megmutatom apának is.

Feltépte az ajtót, és már rohant is, meztelen talpai csak úgy dübörögtek a padlón.

Iduna megfogta Elza kezét – a mai napig csodálta, milyen gyönyörűségeket képes létrehozni egyetlen mozdulattal – és követték Annát.

Agnarr feltűnt a folyosó végén, mire Anna megszaporázta lépteit.

- Apa! Kapj el! – kiáltotta, és már ugrott is. Agnarr felkapta, a magasba lendítette és megpörgette.

- Valakinek nagyon jó illata van – jegyezte meg.

- Nekem is – futott oda hozzá Elza. – Anya megengedte, hogy fújjunk a parfüméből.

- Hihetetlen. Nem mindenkinek van ám ilyen tüneményes édesanyja – pillantott Agnarr Idunára, aki csak mosolyogva a szemét forgatta, miközben a férfi letette Annát. – Megköszöntétek?

- Köszi, anya – hangzott a kánon. – És nézd, mit csinált nekem Elza – folytatta Anna a hajába mutatva.

- Igazán elbűvölő – mosolygott Agnarr a két lányra.

- És anya azt mondta – magyarázta Anna, észre sem véve a közbeszólást –, hogy ihatunk forrócsokit.

Agnarr összeráncolta a szemöldökét.

- Valóban? Ezt mondta?

- Igen – állították egyszerre.

- Nem hiszem.

- De, apa, tényleg – bólogatott Elza.

- Teljesen tuti – helyeselt Anna.

- Akkor futás lefele.

A lányok nevetve lódultak a lépcső irányába. Iduna mosolyogva nézett utánuk.

- Nekem esetleg nem jár forrócsoki? – érdeklődött Agnarr, és közelebb lépett hozzá.

Iduna sajnálkozva megrázta a fejét.

- Nem. Sajnos csak annak jár, aki már fürdött.

- Akkor most kénytelen leszek romantikus fürdőt venni a feleségemmel – karolta át a férfi. Elindultak visszafele a fürdő irányába.

- És a feleséged mit kap érte? – érdeklődött Iduna.

- Amit csak akar.

Iduna szívesen megmondta volna neki, hogy mi akar, de akkor lentről kiabálás hangzott fel.

- Anya! Szólj rá Elzára!

A nő az égre pillantott, aztán a férjére.

- Gyere. Rá kell szólni Elzára – húzta maga után Agnarrt.

A lányok az étkezőben ültek, a hosszú asztal végénél, Anna durcásan, Elza somolyogva.

- Elza! – mondta neki Iduna, amikor beléptek az ajtón.

- De ne így – háborodott fel Anna. – Nagyon szólj rá! Lehűtötte a forrócsokimat. Az akkor már nem is forrócsoki – sopánkodott.

- Nem hűtjük le mások forrócsokoládéját – nézett Iduna Elzára.

- Le akarta nyalni a habot az enyémről – mutatott Elza vádlón Annára.

- Nem nyaljuk le a habot mások forrócsokoládéjáról – fordult ezúttal Annához. Kész őrület. A kezét nyújtotta, a kislány átadta neki a bögréjét, ő pedig elment megmelegíteni az italt.

A lányok felmentek a szobájukba, miután megitták, még játszani akartak – Elza mesekönyvekben olvasott zsiráfokról és tudományos könyvekben olvasott tündérekről magyarázott – ők pedig az étkezőben maradtak. A forrócsoki illatát megérezve nem bírták ki, hogy ne igyanak ők is.

Agnarr elmosolyodott a bögréje felett.

- Emlékszel, amikor először kínáltalak meg csokival?

Iduna elnevette magát, de még az emlékbe is beleborzongott.

- Én valami nagyon finomra számítottam – fintorgott. – Egyébként nem rossz a csoki, de én soha életemben nem ettem még semmit, ami ennyire édes lett volna. Most sem megy le több két kis kockánál. Vagy egy fél bögrénél, ha forrócsokiról van szó – emelte meg a poharat.

- Nekem adhatod, ami marad – ajánlotta fel Agnarr. – Nem pazarlunk.

Iduna körülnézett az étkezőben, és közben bólintott.

- Helyes. Ilyen egy bölcs király.

- Ebbe most éreznem kellene az iróniát? – vonta fel a férfi az egyik szemöldökét.

- Nem – mondta Iduna komolyan. – Dicséretre méltó hozzáállás. Még ha a hasad vezet, akkor is – nevetett.

Sokáig beszélgették még, csak az óra dallama zökkentette ki őket.

- A lányoknak már rég aludniuk kéne – húzta el Iduna a száját, és felállt.

A folyosón járva Agnarr már figyelmeztetően kiáltott is a lányoknak.

- Anna! Elza!

- Lefekvés – dalolta Iduna. Ezzel minden gyereket az őrületbe lehetett kergetni. Ő maga egyszer, négyéves kora körül, megharapta az anyját, amikor az ilyet merészelt mondani neki.

Agnarr belépett a szobába, felvette a mécsest a lányok asztaláról, Iduna pedig követte őt.

A lányok a földön játszottak a hóban – a parketta kezdett felhullámosodni, a szőnyeg pedig penészesedni a mindennapos hó és jégolvadás miatt. Utóbbit hetente cserélni kellett.

- Bleh, Anna, a csókok nem mentik meg az erdőt – fintorgott Elza játék közben. Egész hóerdőt varázsolt a földre.

Iduna jót mosolygott magában. Ezt már ő is megtapasztalta.

Na meg, amennyire Anna odavolt minden romantikáért, a nővére épp annyira találta undorítónak.

Amíg a lányok folytatták a játékot, felvette az asztalról a mesekönyvet, gyanítva, hogy nem lesz egyesség a borsós meséket illetően, mindkettőt fel kell olvasnia, és nekidőlt az asztalnak.

- Mit játszotok? – érdeklődött Agnarr.

- Elvarázsolt erdőt – érkezett a felelet. Iduna végignézett a hóerdőn. Vajon honnan szedhették az ötletet?

- Nem hasonlít arra az erdőre, amit én láttam – jegyezte meg Agnarr, mire a nő megdermedt. Agnarr lassan Elza ágyának a végébe sétált.

Elza felkapta a fejét.

- Te láttál elvarázsolt erdőt?

Anna is abbahagyta a játékot és rámeredt.

- Hogy mi?

- Láttam. Egyszer – felelte Agnarr.

Anna felállt, csípőre tette a kezét, és számonkérően nézett az apjára.

- És ezt még sosem mesélted el nekünk?

- Hát, most elmesélhetem, ha... – kezdett bele vállat vonva, de nem tudta befejezni.

A két lány felpattant, az ágyhoz rohant, és felugrott rá.

- Most!

- Mondd el most.

Iduna követte őket, az éjjeliszekrényre tette a könyvet és a férjére nézett.

- Biztos vagy benne?

Nem örült neki. Bőven elég volt neki hazudnia, nem akart a lányainak is. És maga a történet is... Újra emlékezni, felidézni, hogy mennyi mindent vesztett el aznap.

- Ideje, hogy megtudják – bólintott Agnarr, és leült az ágy szélére.

Iduna is letelepedett a lányok mellé, és hallgatta a férfi meséjét.

A mesét a szellemekről; a northuldráktól; arról, hogyan használták az erdő ajándékát; a békeajándékról és az ünnepségről. Aztán a harcról; az apja haláláról; a szellemek haragjáról; és végül a hangról. Arról, hogy valaki megmentette. Az eltűnt szellemekről, az erdőt lezáró ködről és arról, hogy így lett ő Arendelle új királya.

- Hűha, apa. Na ez óriási! - Iduna, bármennyire is kellemetlenül érezte magát a mese miatt, nem bírta kis mosolygás nélkül. Anna folytatta: - Bárki is mentett meg, imádom! – Azzal drámaian Iduna ölébe dőlt. Ő elnevette magát, és Anna fejére húzta a kendőjét. Ez elég... vicces volt.

- Bárcsak tudnám, ki volt– mondta Agnarr.

Elza aggódósabb típus volt.

- Mi történt a szellemekkel? Most mi van az erdőben?

- Nem tudom. A köd eltakarja. Senki nem juthat be, és azóta senki sem jött ki.

Ami, Iduna szerint, annak ellenére, hogy néha iszonyú volt bele gondolnia, mert fojtogatóan fájdalmas volt, egyben megnyugtató is. Amíg senki nem jön ki onnan, addig senki nincs, aki tudhat a származásáról. És így a két kislányéról sem.

- Biztonságban vagyunk – mondta neki Iduna, még ha a kislányt nem is egészen az aggasztotta, ami őt.

Ismerte annyira Elzát, hogy tudja, képes lenne hetekig rágódni a dolgon. Mint amikor a legutóbb a lányok hóembert építettek. Agnarr felajánlott nekik egy hóemberes mesét, amire persze rákaptak, de a végére mindketten szótlanul és dermedten ültek, mert a főszereplő szerelmes lett a kályhába és szerette volna megölelni – ami szerencsére nem sikerült neki – a mese végén viszont még így is elolvadt, és már senkit sem érdekelt. Anna szerint „oltárian észveszejtő" egy hóember, akit érdekel a meleg, a nővére meg még három hét múlva is megemlítette, hogy azért ha ő találkozna egy élő hóemberrel, nem hagyná, hogy elolvadjon szegény.

Agnarr bólintott.

- Igen. De az erdő felébredhet, és készen kell állnunk a veszélyre, amit ez jelenthet – fogta meg Elza kezét, aki riadtan bólogatott.

- És legyen ez a végszó, köszönjünk el szépen – szólt közbe Iduna, mielőtt Agnarr mégjobban ráijeszt a kislányra.

Anna nyögve felült az öléből, és csalódottan pislogott rájuk.

- De még rengeteg kérdésem lenne.

Agnarr meghúzkodta az apró lábujjait.

- Tartogasd máskorra, Anna.

Iduna is lemászott az ágyról, felvette a mécsest, és próbált nem hangosan nevetni, amikor Anna a nővérére nézve kijelentette:

- Ő is tudja, hogy nem vagyok túl türelmes. – Agnarr mosolyogva búcsút intett, de a kislány meg sem látta, mert az anyjára nézve széttárta a karját. – De mégis miért támadtak meg minket a northuldrák? Hiszen ajándékot is kaptak.

Iduna nem válaszolt. Nem tudta, kik támadtak, és miért. Néha az egyik verzió tűnt reálisnak, néha a másik. Többnyire egyik sem.

És Anna részéről a „minket" kifejezés sem volt helytálló.

Visszaült az ágy szélére, és próbálta átgondolni, mit is mondhatna. 

- Hiszel benne, hogy az erdő újra felébredhet? – kérdezte Elza.

Olyan aggodalmas arccal pislogtak rá, mintha bármikor betörhetnék az ajtót, és rájuk támadhatnának.

Most, hogy így szóba jött ez az egész, megrohamozták az emlékek, amiket évek óta próbált feledni. Ő legmélyen még mindig remélte, hogy felébred egyszer az erdő. De közben nem is akarta, szerette a mostani életét. És ő jelenleg két nép szemében volt áruló, nem feltétlenül lett volna örömteli a találkozás. De néha azért annyira vágyott volna rá. Egy békés, vidám egyesülés mindennél jobb lett volna.

Pár pillanatig vonakodott, hogy kimondja-e, de aztán végül így szólt:

- Csak Ahtohallan tudja.

- Ahtohal-mi? – meresztett Anna nagy szemeket.

- Kiskoromban anyukám énekelt nekem egy különleges folyóról, az Ahtohallanról. A múlt minden kérdésére tudja a választ, aminek a része vagyunk – magyarázta.

Anna ámulva Elza vállára dőlt, aki Idunára nézett.

- Elénekled nekünk? Kérlek.

Elmosolyodott, és bólintott.

- Rendben – mondta, és bemászott a párnák közé. – Bújjatok ide. Jó szorosan.

A lányok odabújtak hozzá, a mellkasára hajtották a fejüket. Felidézte magában a szöveget, amit már évek óta nem hallott, és énekelni kezdett.

Simogatta Elza haját, és egy darabig hagyta, hogy Anna vonalakat rajzoljon a tenyerébe, aztán finoman megnyomta a kislány orrát. A kisújját többször végighúzta az orrvonalán, mert valamilyen különös oknál fogva, ez volt az egyetlen módja annak, hogy Anna elaludjon. Még akkor jött rá, amikor kisbaba volt, és már szinte mindent kipróbált. Egyszer aztán simogatta az arcát, majd az aprócska orrát is, mire szinte rögtön elaludt. Onnantól kezdve nem volt gond az altatással.

Anna feje lassan lebukott, ő pedig nem hagyva abba az éneklést, elengedte Elzát, és a kisebbik lányt a karjaiba véve felállt, hogy átvigye a saját ágyába.

Betakarta, és egy mozdulattal letörölte a szájából kifolyó nyál egy részét, és becsukta a száját. Az ő anyukája aludt így gyakran, bár Annával ellentétben ő legalább nem horkolt. (Agnarr néha igen, olyankor kénytelen volt fejbe vágni a kispárnájával.)

Visszament az ágy végében üldögélő Elzához, és őt is felvette. Már csak neki énekelt, de nem bánta, mert a kislány mosolyogva hallgatta, közben az ingére tűzött brosst simogatta – imádott mindent, ami csillog – aztán az arcára tette a kezét és együtt nézték az sarki fényeket az ablakból.

Nyolcévesként, Elza már meglehetősen nehéz volt, Iduna viszont kitartó, és nem tette le addig, amíg a végére nem ért a dalnak.

Akkor viszont berakta őt is az ágyába.

- Nagyon szép dal – jegyezte meg Elza már az ágyban térdelve. – Máskor is elénekled majd?

- El, ha szeretnéd – felelte Iduna.

A kislány szaporán bólogatott, aztán kérdőn felpillantott rá.

- Mesélsz róla?

- Ahtohallanról?

- Az anyukádról.

Elza szavait hallva Iduna egy pillanatra megdermedt, de aztán elmosolyodott és leült mellé.

- Persze. – Eltűnődött, hogy mégis mit mondhatna, aztán lassan belekezdett a mesélésbe. – Amikor kicsi voltam, és nem pontosan értem haza, mindig megcsípte a fülemet – magyarázta, miközben játékosan elkapta Elza fülét – és azt kérdezte: Te meg merre császkáltál, édeslányom? Én meg ártatlanul széttártam a karomat, és azt feleltem, hogy épp ott, ahol tegnap. Ilyenkor nagyon szigorúan nézett, aztán elnevette magát, és átölelt... Egyszer fent ragadtam egy fán, ő meg feljött utánam, és mivel még így sem mertem elindulni lefele, egyszerűen lelökött, de csak mert tudta, hogy lesz, aki elkap – nevetett. Tényleg így volt, félóra könyörgés után nagyot lökött Idunán, de a Szél rögtön a segítségükre sietett, és óvatosan a földre röpítette őt. – Ha megkértem, hogy meséljen vagy énekeljen nekem, mindig a fejét rázta, azt mondta, túl idős vagyok én már az ilyenekhez. Aztán elég volt egy kérlelő pillantás, és már mesélt vagy éppen dalolt is. És az őrületbe kergetett, amikor kíváncsi voltam, mert hiába tudta a válaszokat, nem mondta meg, mert viccesnek találta, ha morcos vagyok.

A kislány mosolyogva hallgatta, néha kuncogott.

- Bár ismerhetném! – szólt, amikor Iduna a mondandója végére ért.

- Imádna titeket – bökte meg Elza orrocskáját. Tényleg olyan jó lett volna. Az anyja valószínűleg a végletekig elkényeztette volna a két kislányt.

- Mi történt vele?

Iduna lesütötte a szemét.

- Erre én is nagyon szeretném tudni a választ. – Elhallgatott pár pillanatra, aztán rámosolygott Elzára. – De hát ne legyek telhetetlen, ugye? – Ezt rengetegszer mondta magának. Amikor szebbnél szebb ruhatervekkel álltak elé, amikor finomabbnál finomabb fogásokat ajánlottak fel és amikor újabbnál újabb ékszereket hoztak neki. Egy darabig elfogadta őket – mert őszintén, imádta – aztán úgy döntött elég lesz. Nincs ezekre szüksége. Nem kellenek azért, mert valaki felajánlotta. Nem kell telhetetlennek lenni. Könnyű beleesni a csapdába, mindenből akarni egy jobbat, egy újabbat de valahol elég. Talán most is elég. Talán jobb, ha nem tudja, mi történt az anyjával. – Ha szeretnéd, csinálok nektek holnap olyan levest, amilyet ő csinált nekem.

A kislány szaporán bólogatott, aztán lassan elfelhősödött az arca. Aggasztotta valami, és lassan ki is bökte, hogy mi a baj.

- Miért van az, hogy a northuldrák használtak mágiát, de ők maguk nem tudtak varázsolni?

- Nem tudom. De Annának igaza van abban, hogy csodálatos vagy, és megérdemelsz egy ilyen remek képességet. Talán a northuldtrák nem elég csodálatosak – mosolygott rá, majd megfogta a két kezét, és csókot nyomott rájuk. Elza kuncogott, ő pedig felállt, és ráhúzta a takarót. – Jó éjt! – Adott egy csókot a homlokára is.

- Jó éjt!

Felvette a kendőjét az ágyról, és mielőtt kilépett volna az ajtón, visszapillantott a lányokra.

- Anya – szólalt meg Elza hirtelen. Felült, és összeráncolta a szemöldökét. – Ahothallan hol van? – kérdezte halkan, hogy ne ébresszék fel Annát.

- Nem tudom. – Valójában abban sem volt biztos, hogy létezik. De nem akarta tönkre tenni a mesét. Gyerekként ő is sokszor ment a barátaival „Ahtohallan kereső útra". Persze nem találtak semmit, de jó móka volt. – Csak annyit tudok, amennyit a dal is mond: Észak peremén.

A kislány tűnődve nézett maga elé, aztán elmosolyodott. Ásított, és visszadőlt a párnák közé.

- Valaki igazán megpróbálhatná megkeresni – mondta, és becsukta a szemét. Iduna biccentett, és rápillantott a másik gyerekre is.

Anna halkan horkolt. Remélte, ezen az estén nem szöknek ki. Mióta Anna kikerült a rácsoságyból, folyton felébresztette a nővérét, és magával rángatta éjszakai játszadozásra. Néha a képteremben találtak rájuk reggelente, vagy a könyvtár kanapéján eldőlve; máskor csak a bálteremben talált tócsák jelezték, hogy ott jártak az éjjel.

Az ajtón kilépve szembe találta magát Agnarr-ral.

- Hallom, énekeltél nekik.

- Igen.

- Ha én kérem, bezzeg sosem. Pedig olyan hangod, mint egy angyalnak.

Iduna elmosolyodott. Agnarr folyton azzal nyaggatta, hogy énekeljen.

De nem szeretett Agnarr előtt énekelni, mert mindig aggódott, hogy felismeri az énekhangjáról. De most már talán nem kell félnie. A hangja biztosan sokat változott az évek alatt, és már Agnarr sem emlékezhet pontosan a hangra, amit hallott.

- Hát, Elza mindennap szeretné hallani az altatót, úgyhogy ha nagyon szeretnéd meghallgathatod. Viszont nagyon ráijesztettél. – Agnarr értetlenül pislogott. – A dühös szellemekkel, meg a csatázó emberekkel.

Lassan elindultak a folyosó vége felé.

- De... egy nap királynő lesz belőle. Tudnia kell, ez is a történelmünk része, még ha nem is többszáz évvel ezelőtt történt.

- Igen. De kicsi még, egyelőre elég neki a tündérkirálynő meg a gonosz manók csatája – kuncogott Iduna. – Aztán jöhet a többi is.

- Legyen – mosolygott Agnarr is. – Hm, ha jól emlékszem, nem olyan rég fürdeni indultunk.

- Jól emlékszel – bólintott, aztán hirtelen felkiáltott. – A vesztes holnap magassarkút húz – csapott a férje vállára, és rohanni kezdett a folyosón.

Agnarr pár másodperc döbbenet után a nyomába eredt.

A következő napokban minden este altatót kellett énekelnie a lányoknak. Imádták a dalt, néha ők is bekapcsolódtak. Jó érzés volt valamit a saját hagyományaiból is átadni nekik.

Persze azért egyébként is megoldotta. Mesélt nekik népmeséket. Előző télen varrt egy Négy szél sapkát, amit Anna lenyúlt vikingsisaknak – és ő nem javította ki, hogy az nem teljesen az. Elza viszont, akit a vikingek annyira nem hoztak lázba, meghallgatta a sapkáról szóló – kissé cenzúrázott – legendát. Telenként pedig többnyire szerzett nekik olyan ruhát, amik épphogy csak különböztek a northuldra viselettől, és ha a térdig érő hóban erdei kirándulásra mentek, azt adta rájuk. Anna imádta a hegyes orrú bakancsát meg a derekára kötött övet. (Elza azt mondta, fölösleges ennyire beöltözni, nem is fázik.) Olyankor mögöttük lemaradva figyelte őket és egy kicsit olyanok voltak, mint két, teljesen átlagos northuldra kislány.

Egyik éjjel, amikor már a két kislány elaludt, az étkezőben ültek és fáradtan próbálták a napközben nem megoldott ügyeket elintézni, közben pedig aprósüteménnyel és forró teával igyekeztek tartani magukban a lelket.

- Holnap mit csinálsz? – kérdezte Agnarr. A szemét dörzsölte, a fáradtságtól alig látott. Már többszáz papírt átolvasott és aláírt, és még legalább ennyi várt rá.

- Jó napom lesz, az iskolába megyek. Segítek ebédet készíteni, aztán átadom a gyerekeknek az ajándékokat: a földgömböt és rengeteg érdekes könyvet. Ők állítólag műsorral készültek – mosolyodott el. – Mit gondolsz, nem lenne jó ötlet elvinni a lányokat is? Biztos jól éreznék magukat más gyerekekkel. Olyan ritkán találkoznak a kortársaikkal.

- Ha úgy gondolod, vidd őket – bólintott Agnarr.

- Jó. Te mit csinálsz holnap?

- Délelőtt tárgyalás a külügyminisztériummal, utána pedig...

Agnarr nem tudta befejezni a mondatot. A nyitott ajtón át beszűrődött Elza kiáltása.

- Anya! Apa!

Ijedtnek tűnt, és bár ötletük sem volt, mi történhetett, felpattantak az asztaltól.

- Hol vannak szerinted? – kérdezte Iduna, Agnarr pedig a bálterem felé mutatott.

Sietve az ajtóhoz mentek, de alig bírták kinyitni. Ráfagyott a jég.

Amint bejutottak, Iduna a szája elé kapta a kezét, látva, hogy az egész termet jég borítja, mindenhol halmokban áll a hó, a terem közepén pedig Elza gubbaszt, ölében az ájult Annával.

- Elza! Mit tettél? – kérdezte Agnarr, ahogy körbepillantott a jéggé fagyott bálteremben. Még a plafont is bevonta a dér. Aztán ő is észrevette a lányokat. A csúszós jégen átfutva odasiettek hozzájuk. – Ez így nem mehet tovább – mondta, amikor megpillantotta Annát.

Nem ez volt az első eset, amikor baj történt. Előfordult már, hogy Elza viccből váratlanul jeget varázsolt a húga lába alá, aki erre nem számított és elesett. És olyan is, hogy hatalmas hókupac alá temette Annát, aki viszont lenge, nyári ruhákban nem bírta jól a hideget, de a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a szórakozást, így pedig napokra belázasodott.

- Baleset volt – szipogta Elza. Magához szorította a húgát. – Sajnálom, Anna.

Iduna kivette a kezei közül a kislányt.

- Jéghideg az arca – mondta. Anna egész teste hideg volt, mintha eddig jeges vízben ült volna, az egyik hajtincse fehérré változott. Agnarr átkarolta Idunát, és a kislányra pillantott.

- Tudom, hova kell mennünk – jelentette ki. Iduna kérdőn ránézett.

- Az erdőben a trollok talán tudnak segíteni. Készülj össze, én megkeresem a térképet.

Iduna bólintott. Nem érdekelte, hogy sosem hallott még, csak meséket a trollokról. Csak azt akarta, hogy Annával minden rendben legyen.

Agnarr a terem másik ajtaja felé vette az irányt, arról hamarabb a könyvtárba lehetett jutni, Iduna pedig kinyújtotta a karját a földön kuporgó Elzának.

- Gyere!

Elza megfogta a kezét – szinte megfagyasztotta. A jégen csúszkálva jutottak el az ajtóig.

- Mit csináltatok, Elza? – kérdezte, amikor a lépcsőn rohantak felfele. Mögöttük jégcsík húzódott. Rápillantott az ájult Annára. Nem értette, mi történhetett, és hogyan.

- Én csak... nem tudom – Elza sírva fakadt. – Nem akartam bántani. De elestem, és nem akartam, hogy ő is. És meglőttem a fejét. De nem akartam!

- Nyugalom – mondta neki Iduna, bár ő maga sem bírt nyugodt lenni. – Rendbe fog jönni. – Legalább is nagyon remélte.

Benyitott a legközelebbi szobába, és letette Annát az ágyra, majd bebugyolálta egy meleg, kék pokrócba. A szobában megállás nélkül havazott.

- Hagyd abba, kérlek – szólt rá Elzára, aki csak megrázta a fejét.

- Nem tudom.

Iduna felvette Annát, aztán megfogta Elza csuklóját, és ezúttal lefelé siettek. Átvágtak az előcsarnokon, aztán kiléptek a szabadba, és az istállók felé vették az irányt.

Ott Iduna óvatosan letette Annát egy szalmabálára.

- Ülj le – mondta Elzának, aki a kezét tördelve, tanácstalanul álldogált. Leült, de csak távol a húgától, és úgy figyelte, ahogy az anyja felnyergeli a két lovat.

- Nem akartam – szólt halkan.

- Tudom, édesem.

Iduna rápillantott, és ugyanazt az aggodalmat látta a kislány arcán, mint amit a szívében érzett.

Agnarr futva érkezett meg a térképpel a kezében. A nő felszállt a lovára, Agnarr a kezébe adta Annát, aztán felrakta Elzát a saját lovára, majd ő is mögé ült.

Vágtázva száguldottak ki a kastély falai közül, végig a város szélén, be az erdőbe. Anna arca egyre csak hűlt, a kislány alig lélegzett, ajkai lilák voltak. Iduna rettegett attól, hogy bármi történik vele. Olyan kicsi volt és törékeny. Vajon meddig bírhatja így ki?

Egy köves részhez érve Agnarr lassított, végül megállította a lovát, és leugrott. Levette Elzát, majd lesegítette Idunát is, aki egy pillanatra sem akarta elengedni Annát.

A kövek közt leereszkedtek egy meredek domboldalon, így egy kis köralakú völgyben találták magukat.

- Kérlek, segítsetek! – kiáltott Agnarr. Iduna remélte, tudja mit csinál. – A kislányom...

A hangja elcsukott.

Remegni kezdett a föld. A kövek megmozdultak, és hangos morajlással legurultak a lejtőn. Iduna közelebb lépett a férfihoz, Agnarr pedig őt is és Elzát is magához húzta.

A gömbölyű kövek valójában trollok voltak. Nagy szemeket meresztve bámultak rájuk.

- A király az! – mondta az egyik. A többiek felhördültek. Iduna nem tudta, ez vajon jó jel, vagy épp ellenkezőleg.

Kivált közölük egy, még a többinél is kövérebb, zöld palástot viselő alak, és enyhén meghajolt előttük.

- Felség – szólt. Agnarr letérdelt vele szemben és Elza vállára tette a kezét. – Ez varázserő vagy átok? – kérdezte a kislány kezét megfogva.

- Varázserő – felelt Agnarr rövid habozás után. A mai napig nem tudták, miért tud Elza varázsolni. De mégis ki átkozta volna meg? Iduna aggódva figyelte, a trollt. Annát hozták ide a sebesülés miatt, nem Elzát. – És egyre erősebb – tette hozzá Agnarr.

Ez valóban így volt. Eleinte egy-egy hópihénél többet nem nagyon tudott csinálni. Mostanra, ha akarta, néhány mozdulattal játékfigurát gyártott magának hóból, vagy jéggel borított be egy egész termet.

A troll intett Idunának, hogy adja oda neki Annát. Leguggolt a kislánnyal a kezében, és figyelte, ahogy a troll a fejére rakja a kezét.

- Szerencse, hogy nem a szíve volt – magyarázta. – A szívet sajnos nagyon nehéz meggyógyítani. De a fejével nem lesz nehéz dolgunk – vont vállat. Iduna nem örült neki, hogy ennyire lazán áll a dologhoz, de kissé megnyugtatta, hogy van gyógyír.

- Tegye, amit kell – nézett Agnarr a trollra.

Az ismét Anna fejéhez nyúlt, és egyetlen mozdulatára a levegőbe emelkedett a kislány egyik emlékképe.

- El kell távolítani minden varázslatot, a biztonság kedvéért – mondta, és a kép, ahogy Elza és Anna hálóingben a bálteremben, hókupacok közt játszanak megváltozott. Ők ugyanolyanok maradtak, de már vastag téliruha volt rajtuk, kint a szabad ég alatt, szánkóval. A benti, cipőben és bakancsban csúszkálás jégen való korcsolyázássá lett, ahogyan a bent épült hóember is kintre került. – De ne aggódjon. A jó emlékeket meghagyom.

A módosított emlékeket visszarakta Anna fejébe, aki halványan elmosolyodott. Iduna magához öltelte a kicsi lányt.

- Nem fog emlékezni a varázserőmre? – kérdezte félénken Elza a trollt.

- Az ő érdekében – felelt neki Agnarr. A kislány a kezére nézett.

- Figyelj rám, Elza – szólt a troll. – Az erőd folyamatosan nőni fog. – Felemelte kezét, és egy női alak árnyékát vetítette a levegőbe. – Megvan a maga szépsége. Ugyanakkor nagyon veszélyes – mondta, és a bájos képet riasztó, vörös fények zavarták meg. – Meg kell tanulnod uralni. A félelem örök ellenséged lesz!

A vörös fények a karcsú alakra támadtak. A látomás szertefoszlott, Elza felsikított. Agnarr odahúzta magához, és átölelte.

- Nem! Nem. Majd mi megvédjük – szólt, és másik kezével bátorítóan átölelte Idunát is. Neki talán ez volt a legnagyobb félelme. Aggasztotta a saját származása is, az hogy, kiderülhet, de ez semmi sem volt ahhoz képest, mennyire féltette Elzát a varázsereje miatt. És ezek szerint a félelme nem volt alaptalan. Az itteniek hozzáállása a mágiához még mindig ellenséges volt és a troll látomása szerint akár tettlegességig is fajulhatott a dolog. Nem ismerték a varázslatot, ezért féltek tőle. Féltek volna Elzától is és a félelem csakhamar gyűlöletté változik. – Megtanulja uralni, tudom. De addig is: lezárjuk a palotát; leépítjük a személyzetet; nem találkozhat idegen emberekkel. Így rejtve marad az ereje mindenki előtt. Anna előtt is – fejezte be halkan.

- Így lesz a legjobb – bólintott a troll, majd meghajolt, jelezvén, hogy ideje lenne távozniuk. Ők pedig távoztak.

A kastélyba visszatérve Iduna összeszorult torokkal figyelte a továbbra is békésen alvó Anna arcát. Az, hogy békésen aludt, nyugtalanította. Anna sosem aludt békésen, csukott szájjal, összekuporodva. Ő tátott szájjal, lehetetlen testhelyzetekben, majd' kitörő végtagokkal szokott aludni.

Kihámozta a pokrócból, levette a lábáról a bakancsot, és betette az ágyába. Odaült mellé, és az arcát simogatta. Lassan kezdett visszatérni belé az élet.

Elza az ágy végében állt, könnyes szemekkel, a kezét tördelve figyelte őket.

- Gyere – nyújtotta felé Iduna a karját. A kislány megrázta a fejét. – Elza, gyere. – Lassan odalépkedett melléjük, ő pedig felhúzta maga mellé az ágyba. – Már jobban van, látod? – pillantott Annára. Valójában, még mindig nem tudta, mi lesz vele. Hogy mi lesz, ha felébred. (Mi lesz, ha nem.) Mire fog emlékezni. (Mire nem.)

Elza csak egy pillantást vetett a húgára, aztán odabújt az édesanyjához. Az volt az utolsó éjszaka, amit egy szobában töltött Annával.

Másnap reggelre lezárták az egész kastélyt. Agnarr egész éjjel azzal foglalkozott, hogy átgondolja: kit küld el a palotából, és ki az akiben bízik annyira, hogy maradhasson. Akit csak lehetett áthelyezett máshova, a többieknek segített új munkát találni.

De nem hagyhatták, hogy kiderüljön Elza varázsereje, és főként az, hogy bántotta vele a húgát. Az emberek ellenségnek gondolnák, de a kislány nem volt az. Féltették.

Reggel kopogtak az ajtón. Iduna egy szemhunyásnyit sem aludt, gyanította, hogy Elza sem, bár néha úgy tűnt.

- Szabad! – kiáltott ki.

Három férfi jött, ők vitték át Elza bútorait másik szobába.

- Nem kell örökké ott maradnod – simított végig Iduna a kislány arcán. Bánatos tekintettel figyelte, ahogy szétszedik az ágyát. – Pici gyakorlás, pár nap csupán, és már vissza is jöhetsz. Rendben?

Elza bólintott.

Már kilenc óra körül járhatott az idő. Anna még mindig nem ébredt fel. Agnarr belépett a szobába.

- Kalandos éjszakánk volt, nem igaz? – sóhajtott. Kinyújtotta a kezét Elza felé. – Gyere, nézd meg, az új szobádat, mondd meg, mit hova tegyenek. Aztán felöltözöl és megreggelizünk. Ida?

A nő megrázta a fejét. Nem akarta egyedül hagyni Annát.

Dél lehetett, mire a kislány ébredezni kezdett. Mozgolódott kicsit, aztán megdörzsölte a szemét, szorosan odabújt az anyjához és fél karral átölelte.

- Szia! – mosolygott fel Idunára.

- Szia!

Alig bírta ki sírás nélkül. Jó szorosan magához ölelte az apró lánykát. Egészen eddig nem volt biztos benne, hogy fel fog ébredni.

Anna ásított, aztán felült az ágyban.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte vidáman. – Elza azt mondta, épít nekem egy iglut a... – Nem fejezte be a mondatot. Lepillantott a kezére és összeráncolta a homlokát. Tűnődve meredt egy darabig az ölébe ejtett kezére, majd megrázta a fejét és ismét felpillantott. – Szerinted tudja, hogy kell iglut építeni? – kérdezte kétkedve, aztán a fejére szorította a tenyerét. – Fáj itt – mutatott a halántékára.

- Mire emlékszel, miért fáj?

Anna eltűnődött.

- Kint voltunk Elzával. Ó! Elestem a szánkóval. Biztos beütöttem a fejem – bosszankodott. Oda nézett, ahol eddig a nővére ágya állt. – Hol vannak Elza bútorai? – pislogott megszeppenten.

Iduna összeszorította a száját. Számított erre a kérdésre, de mindent megadott volna érte, ha nem kell rá válaszolnia.

- Elza elég nagylány már. Szeretett volna saját szobát. Ahol tud picit csöndben tanulni.

Tanulni azt, miként varázsoljon úgy, hogy azzal ne ártson másoknak. És egyáltalán is: hogy soha ne derüljön ki senki számára, hogy van neki olyan. Nem akarta, hogy bántsák emiatt.

Anna szája legörbült.

- Én hagyom tanulni. Én is elég nagy vagyok már.

- Tudom – mosolygott rá Iduna minden öröm nélkül. – És Elza valószínűleg hamar rájön majd, hogy unalmas nélküled, és vissza akar majd költözni. – Anna bólintott. – Gyere, mindjárt dél, és ma még nem ettél semmit.

Segített felöltözni Annának, aztán elindultak a folyosón, hogy lemenjenek az étkezőbe. A folyosón szembe jött velük Kai, aki sietősen melléjük lépett.

- Felség, az iskolában már várják önt – szólt, és sürgetően nézett Idunára.

Teljesen kiment a fejéből. Összeráncolta a szemöldökét és lepillantott a mellette álló Annára. A kislány a kezét szorongatta és érdeklődve pislogott fel rájuk.

- Nem megyek. Írj egy bocsánatkérő levelet a nevemben, aztán csomagold be az ajándékokat és, nem is tudom, hányan gyerek van? – kérdezte, Kai pedig tanácstalanul vállat vont. Anna közben unatkozni kezdett és mivel lépések tompa koppanása hallatszott a folyosó fordulójánál, elengedte Iduna kezét és elszaladt megnézni, ki az. – Száznál több csak nincs. Vitess nekik csokit a konyháról, száz kis bonbont, hogy jusson belőle mindenkinek. Sajnálom, tényleg – szabadkozott még, aztán ő is otthagyta Kait, aki bólintott és folytatta útját az ellenkező irányba.

A folyosón befordulva Iduna már csak a csalódott Annát találta. Leeresztett vállakkal állt, és a nővére csukott szobájának ajtaját figyelte.

- Miért nem enged be? – kérdezte.

Iduna felvette a karjai közé.

- Picit szeretne egyedül lenni – mondta, és inkább nem nézett a kislány szemébe. Elindultak lefele a csigalépcsőn.

- Nem igaz. Senki sem akar egyedül lenni – szólt Anna halkan, és átölelte a nyakát.

Iduna ezt tudta jól. Ő is utált egyedül lenni. Mint amikor ide került, és nem volt senkije.

- Talán igazad van – mondta, amikor leértek a lépcsőn. Letette Annát a földre, és megbökte a kislány orrát. – Verseny, a győztesnek dupla adag forrócsoki jár!

Futni kezdtek, Anna sikított, ő pedig hagyta, hogy beelőzze.

Elza előtte állt, és a kezét mutatta neki.

- Bármihez érek, megfagy – mondta szomorúan.

Iduna leült az ágy szélére, az ölébe húzta, és megfogta a kezét.

- Ez eddig nem volt így. Most is képes vagy, csak figyelni kell. – Elvette az éjjeliszekrényről a gyertyatartót, és Elza kezébe adta. – Fogd meg, ne gondolj semmire, és nem lesz semmi baj.

De sajnos lassan jégszilánkok fagytak a gyertyatartóra. Elza megijedt, és a földre ejtette.

- Azért van, mert rettegsz, hogy baj történik – nyugtatta Agnarr. Ő is leült az ágyra. – Képes vagy kordában tartani. Tudom, hogy megy, hiszen eddig is ment. Most az a cél, hogy ne legyenek véletlen balesetek sem.

Azonban úgy tűnt, Elzának az sem megy, ami eddig igen.

Iduna elaltatta Annát, és Elza szobája felé tartott, de szembe jött vele a férje.

- Már alszik – mosolygott rá.

Iduna felvonta a szemöldökét.

- Valóban? Ugye nem mondtál neki mesét?

Agnarr összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét. Átkarolta a feleségét, és a hálószobájuk felé kezdte húzni.

- Sírt, amikor bementem hozzá. A szoba közepén állt, azt mondta, ott is maradt, mert különben megfagyaszt mindent – magyarázta gondterhelten. – Úgyhogy szereztem neki egy pár szaténkesztyűt. Abban már nyugodtan befekhet az ágyba, nem fog megfagyni a sem párnája sem a takarója. Nyugodtabbnak tűnt, hamar el is aludt.

Iduna felhúzta az egyik szemöldökét.

- Édesem, aki képes átfagyasztani a cipőjét, azt nem fog vissza egy kesztyűt.

- Lehet. De ő azt hiszi. És úgy tűnik, ennyi épp elég.

Lassan haladtak a folyosón. Idunának eszébe jutott, hogy valamit már pár napja meg akar kérdezni Agnarrtól.

- Elolvashatom azt a könyvet? Ami a trollokról ír.

A férfi megvakarta a tartkóját.

- Nem hiszem, hogy el tudod. Ősi rúnákkal írták az egészet.

- Írnak benne más olyan emberekről is, akik varázserővel születtek?

Hogy lehet, hogy eddig még nem talált rá arra a könyvre?

- Nem – dörzsölte meg Agnarr a homlokát. – Csak olyanról, akit varázslat sebesített meg. Főként a trollok és a gyógyítás a téma.

- Honnan tudtad, hogy hozzájuk kell menni?

Agnarr megdörzsölte az arcát.

- A nagyanyám nagyon... Hmm, hogy is mondjam? Vágyott a szépségre – kezdte lassan. – Ő maga nem volt különösebben csinos, de bármit megadott volna érte, ha ő lehet a világon a legszebb. A trollok segítettek neki. Nem is a külsején, inkább a hozzáállásán, de ő nem bírt betelni a mágiájukkal. Újra meg újra visszajárt hozzájuk, és a végén annyiszor alkalmaztak rajta bűbájokat, hogy megbolondult. – Iduna szeme elkerekedett. És oda vitték Annát!? – De ő nem egyszer járt ott, legalább tizenöt alkalommal. Az apám emiatt száműzte a trollokat a királyság legtávolabbi sarkába. Nem kedvelte a mágiájukat.

Iduna ezt nem találta túl meggyőzőnek, de azzal nyugtatta magát, hogy Anna csak egyszer került a trollok varázslatának hatása alá. De olyan kicsi volt. Mi van, ha az az egy is sok neki? Viszont úgy nézett ki, nincsen semmi baja. Csak szomorú volt, végtelenül szomorú, amiért nem találkozhat a nővérével.

Iduna azért megpróbálta elolvasni a könyvet. Nem tudta. A rúnák közül három azonos volt az ő népének betűivel, kettő pedig más hangot jelölt, de ugyanúgy nézett ki. A többi ellenben semmi egyezést nem mutatott, és mivel Agnarr szerint főként a trollokról szólt, hanyagolta is. Neki más kellett.

És most... Most ez volt a helyzet.

Így kötött ki évek óta most először a könyvtár titkos szegletében.

Már lerajzolta Elzát, a kezét, azt, ahogyan varázsol, ahogyan a jég kiválik a tenyeréből; és az egész alakját is, jelölve, hogy a tenyere, az ujjai, és a talpa képes a hó és a jég előállítására

Felpillantott az édesanyjáról készült rajzra, nagy levegőt vett, és körmölni kezdett.

„Nem találok feljegyzést az övéhez hasonló varázserővel bíró emberekről, de..."

Megjegyzés:

Nos, eredetileg ez lett volna az utolsó fejezet, tök jól kitaláltam, hogy ilyen szép keretes sztori lesz, elvégre a rövid prológus a történet elején épp innen indul. Aztán valahol a sztori felénél rájöttem, hogy így viszont nem derült még ki Agnarr számára a származása, és csak néztem, mint Kristoff, amikor Anna megtiltja neki, hogy elmondja Olafnak, mivel is jár a nyár egy hóember számára, és magam elé meredve azt motyogtam „El kéne mondani neki!". Úgyhogy lesz még egy fejezet, valamint még utána szeretnék néhány fontos/érdekes megjegyzést írni, de azt külön fejezetben töltöm majd fel.

A rejtett mesékből mind bele került már a sztoriba, tehát megvan mind a tizenegy. És asszem még akartam valamit, de kihagy az agyam, úgyhogy fogalmam sincs, mit...