A várfalakon belül egyre melegebb volt. A tenger langyos levegőt sodort magával, Iduna pedig olyan hőséget tapasztalt meg, mind eddig még sosem.

Ha nem olvasott, kint volt. A kastélykert emlékeztette leginkább az otthonára, és jóérzés volt fára mászni, leveleket és tollakat gyűjteni, gyümölcsöt szedni, vagy csak ülni, és élvezni a lágy szellő simogatását – még ha ez a szellő olyan élettelen is volt.

Így történ, hogy egy nap, amikor a fűben fekve nézte a felhőket, észrevette, hogy a király távozni készül. Az utóbbi időben egészen kevés időt tudtak együtt tölteni, mivel a fiúnak minden nap tanulnia kellett, ezen kívül pedig több hivatalos eseményt tartottak a napokban, amin meg kellett jelennie.

Iduna felült, nézte ahogy a szolgálók élelmet pakolnak egy kocsira. Felpattant, és odasietett Agnarr háta mögé.

- Hová mész, felség?

A fiú megpördült, és felcsillant a tekintete, amikor megpillantotta a lányt.

- Északra. Megnézni a ködöt, ami körülveszi az Elvarázsolt Erdőt.

- Mehetek én is? – kérdezte Iduna reménykedve. Hátha már eltűnt! Hátha most találnak valami megoldást, hogy be lehessen jutni!

- Igen – bólintott a fiú lelkesen.

- Nem – szólalt meg vele egyidőben valaki Iduna háta mögött.

A lány megfordult, és szembe találta magát egy egyenruhás katonával. A férfinak széles válla, bozontos szemöldöke és nem túl bizalomgerjesztő tekintete volt.

- Miért nem? – értetlenkedett Agnarr.

- Ez birodalmi ügy. Nem tartozik rá – érkezett a felelet.

Agnarr keresztbe fonta a karját és felvonta a szemöldökét.

- Talán nem ebben a birodalomban lakik ő is? – Erre már nem kapott választ, csak egy sötét pillantást. – Mattias hadnagy sokkal jobb testőr volt – morogta a fiú maga elé.

Egy pocakos, alacsony öregember sietett le a lépcsőn, és míg bedobta a csomagját a kocsiba, vigasztalóan így szólt.

- Ne is bánja, felség. Nem kislányoknak való helyre megyünk. Hosszú kocsiút, fel Északra, a hidegbe. Aztán ott az a köd, meg ki tudja még mi.

Iduna, ha lehet, ezt az illetőt még ellenszenvesebbnek találta. Ő ezt az utat már megtette egyedül, lóháton, egy fél zsömlével és három, kézzel fogott hallal. Az meg, hogy Északon hidegebb van, nem meglepő tény, már csak azért sem, mert eddig is ott lakott, és feltűnt neki. És pont a köd miatt akarna menni.

- Tettem már meg hosszú utakat – szólt, kissé ingerültebben, mint szándékozott. – A hideg pedig sosem zavart, és némi ködtől sem ijedek meg.

Agnarr szaporán bólogatott.

- Jönnie kéne.

- Nézze, felség – vakargatta az öreg a fejét. – Öt főre pakolták az élelmet. Teljes átszervezést igényelne, ha őt is magunkkal vinnénk.

- Akkor ne vigyük a testőrömet – pillantott a fiú az illető felé, aki nem túl bizalomgerjesztő arcot vágott.

- Ön is tudja, hogy muszáj – legyintett a pocakos férfi. – Mint királynak, önnek ott a helye, ahogyan a kinevezett régensnek is. Mint szakértőnek, nekem is mennem kell. Ezen kívül van egy kocsis, aki csak nem maradhat, hiszen nélküle mi sem tudunk menni.

Agnarr türelmesen végig hallgatta az öreget, de végül így szólt.

- Rendben. Ez esetben az én ennivalóm felét átadom neki.

A kisöreg a halántékát dörzsölgette.

- Nos, meglátjuk, Lord Gelias mit szól az ötlethez. – Azzal bepattant a kocsiba.

Ők meg várták, hogy megérkezzen Lord Gelias. A lépcsősor előtt álltak kettesben, pontosabban hármasban, mert a testőr szinte egynek érezte magát a fiúval, és ha az tett egy lépést balra, akkor ő is.

- Nem menne kicsit távolabb? – nézett rá Agnarr.

- Ez a munkám.

- A kastély falain kívül. Itt mitől véd?

A hadnagy tekintete Idunára tévedt, mire Agnarr bosszús megjegyzést akart tenni, de ő csak legyintett.

- Hagyjad, kezdem megszokni. A teremőr szerint is közveszélyes vagyok.

A király, a testőr és a közveszélyes lány nem sokáig volt már hármasban, mert megérkezett Lord Gelias.

- Ugye Iduna is jöhet? – kérdezte tőle Agnarr rögvest.

A férfi végigsimított deres haján, és szemügyre vette a lányt. Iduna egészen biztos volt, hogy nemet fog mondani, de nagy meglepettségére, így szólt:

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

- Teljes mértékben – bólintott a fiú.

- Akkor igen.

Az öreg kihajolt a kocsiból.

- Tessék? Mégis miért engedi meg neki?

Lord Gelias beljebb lökte, hogy ő is fel tudjon szállni, és csak akkor adta meg a választ, amikor kényelmesen elhelyezkedett.

- Ő a király, nem?

- De ön kormányoz helyette.

- Igen, én. Egész nap ott fogtok állni, vagy indulhatunk? – fordult a két gyerekhez, akik gyorsan beszálltak a kocsiba. A testőr is utánuk mászott, majd elindult a fogat.

Az öreg magában puffogott, Lord Gelias kényelmesen hátradőlt, élvezte a kellemes időjárást. Iduna alig mert mozdulni, mert a mögöttük ülő őr úgy figyelte, mintha bármikor kést rántana, és mindenkit legyilkolna, aki csak a szekéren tartózkodik.

Inkább csendben nézelődött, amikor áthaladtak a városon, és szemügyre vette a nyüzsgő embereket. Nagyot sóhajtott, amikor a harmadik cégér mellett haladtak el, ami olyan helyhez tartozott, amiről ő még sosem hallott.

Úgy érezte, Arendelle szinte egy teljesen másik világ, más szabályokkal, más emberekkel, más szokásokkal, amiket ő sosem fog megérteni. Haza akart menni, és remélte, hogy ennek az utazásnak a végén hazajut. Nem csak a ködig. Tovább.

Kiértek a városból, felfelé tartottak a hegyeken. Most, hogy sütött a nap, jobban szemügyre tudta venni a tájat. Szép volt, de nem annyira, mint az otthona.

Útközben egyser sem álltak meg. Amikor unatkozni kezdtek, játszottak piros pacsit, barkohbáztak – ez nem tetszett Idunának, mert a fiú mindig képes volt olyan dolgokra gondolni, amiről ő még csak nem is hallott; az ingaóránál már véget akart vetni a játéknak, de a puskánál adta fel végleg –, szóláncoztak és olyat is játszottak, hogy beszélgetés közben mindennek az ellenkezőjét mondták.

Éjszaka rájuk szóltak, hogy maradjanak csöndben és aludjanak, de azért pusmogtak még egy darabig. Aztán Agnarr tényleg elaludt, Idunának meg az jutott eszébe, hogy legelőször is így utaztak egymás mellett.

Hamarosan ő is álomba szenderült, és csak másnap ébredt fel, amikor a fiú ébresztgetni kezdte.

- Mindjárt ott vagyunk.

- Hol? – kérdezte a lány, mert hirtelen azt sem tudta, jelenleg hol van, nemhogy hol lesz. – A ködnél? – motyogta, amikor eszébe jutott az előző nap. Kipattantak a szemei. Körülnézett, és ő is úgy ítélte meg, hogy már csak pár perc van hátra az útjukból.

A kocsi hamarosan elkanyarodott, ő pedig ismét szembe találta magát az undok köddel. Annyira remélte, hogy mostanra eltűnik.

Agnarr tátott szájjal nézte a furcsa képződményt, éppúgy, mint az előttük ülők. A testőr arca meg se rezzent.

A kocsi lassan megállt, ők pedig kiszálltak. Egy kisebb fogadóbizottság várt rájuk.

- Nagy megtiszteltetés önöket itt látni – üdvözölte őket egy egyenruhás, hetyke bajszos alak.

- Még mindig nem lehet bemenni? – kérdezte Agnarr a ködöt mustrálva.

- Nem, sajnálatos módon.

- És nem is jött ki senki? – kérdezte.

- Nem, felség.

Úgy tűnt, ő is van annyira csalódott, mint Iduna. A lány hamarosan otthagyta őket, és a köd közelébe merészkedett. Megpróbált átnyúlni rajta, de épp mint a múltkor, most is egy láthatatlan falba ütközött.

- Engedj be, kérlek – suttogta. Annyira közel volt. Pár méterre tőle várta az otthona. Legalábbis remélte. Ki tudja, mi történt azokkal, akik bent maradtak.

Agnarr mellé lépett, ő pedig gyorsan megtörölte a szemét.

- Elképesztő – szólt a fiú.

Lord Gelias és a bajszos vezér is követte őket – épp úgy, mint a testőr, aki a fiúval együtt érkezett meg a ködhöz.

- Először erővel próbáltunk áthatolni rajta – magyarázta a katona. – De semmi eredményt nem értünk el. Azóta pedig a legjobb tudósok dolgoznak a köd rejtélyének megfejtésén – biccentett egy csapat, fehér köpenyt viselő alak felé, akikhez az alacsony öregember is bekapcsolódott. Szaporán pakolta elő táskájából a műszereit.

Lord Gelias eltöprengve nézte őket, majd határozottan a bajszosra nézett.

- Rendben. Az ide vezényelt ötven katonából harminc térjen vissza, csupán a szakemberek védelmének biztosításáért maradjanak páran. Nekik hetente küldünk friss ellátmányt.

- Miért nem maradnak a katonák? Nem az a cél, hogy áttörjünk a ködön? – kérdezte Agnarr.

- Természetesen az. De úgy tűnik, nem erővel lehet ezt megtenni, így a katonákra nincsen szükség itt. A fő munkát a tudósok végzik majd – mutatott a számításokat végző emberek felé.

Iduna is oda pillantott, és nem nagyon győzték meg az egymás elképesztő ötleteit überelni vágyó, kémcsövekkel hadonászó tudósok.

- De itt mágiáról van szó. Azt lehet tudományos szemszögből vizsgálni? – kérdezte. – A szellemek nem tudományos alapon működnek. Nem? – pillantott végig a társaságon.

- Ez egy nagyon okos kérdés – bólintott Lord Gelias. – De mi sem tudjuk a választ. Az utolsó ember, aki kijutott, azt mondta, a szellemek eltűntek, de még azelőtt ők zárták le az erdőt. Na mármost, a szellemekről csak kevés információ áll a rendelkezésünkre. Mivel őket nem teljesen értjük, ezért a ködöt sem értjük. Varázslat... Igen, azt hiszem, a szellemeknek mindenképpen köze van a mágiához. De hogy az erdőt mágikus úton zárták-e le... Nos, épp ezt próbálják a hozzá értők először megtudni.

Iduna ismét a ködre pillantott. A szellemek zárták el őt az erdőtől. Azok a szellemek, akiket korábban a barátainak tekintett. A mindennapi életének a részei voltak, segítették őt, még a meneküléskor is... Aztán eltűntek, és egy ködfalat hagytak maguk után, amin nem engedik át.

Az ideiglenesen levert táborban megebédeltek, utána pedig elindultak vissza. Agnarr is kedvtelennek tűnt, ezért nem sokat beszéltek útközben.

Iduna fáradt volt, és mindennél jobban haza szeretett volna menni. De nem tudott.

A napok múlásával ismét picit jobban érezte magát a kastélyban. Gyakran lejárt varrni, még ha mondták is neki, hogy nem kell. De ez kikapcsolta, és szeretett a varrónőkkel viccelődni, tényleg remek társaság voltak.

Gerda, amikor csak tudott, esténként vitt neki teát. Ilyenkor hosszasan beszélgettek, akár órákon keresztül.

Amikor csak tehette, kint töltötte az idejét.

Talált labdát, amit szívesen dobált a falnak – aztán rászóltak, hogy azt nem lehet, úgyhogy utána már csak a földön pattogtatta – sétált a kertben, vagy feküdt a földön, és nézte a felhőket.

Agnarr-ral is sok időt töltött, néha teljesen véletlenül botlottak egymásba.

Iduna szívesen mászott fára is, a fiú egyszer pont alá ült be egy könyvvel a kezében. A lány addig egy rajzott készített, a tűz elemről, így viszont gyorsan a belsőzsebébe rejtette. Kíváncsi volt, Agnarr észreveszi-e őt, de annyira belemerült a könyvbe, hogy esély sem volt rá, hogy megpillantja a felette üldögélő Idunát.

A lány végigmászott a juharfa egyik ágán, jól beakasztotta a lábát, majd elengedte magát, és fejjel lefelé lógott a fiú előtt.

- Iduna! – kiáltott fel Agnarr, még a könyvet is majdnem eldobta meglepettségében.

- Mit olvasol, felség? – kérdezte a lány, és a könyv borítójára pillantott, de nem tudta leolvasni a címet.

- Egy dán szerző könyvét – felelte a fiú, és megemelte a könyvet.

Iduna fél kézzel átölelte magát, mintha nem éppen fejjel lefele lógva cseverészne.

- Miről szól?

Agnarr sóhajtott, elmerengve a távolba nézett és csak nagysorára válaszolt.

- Úgy érzem, rólam.

- Miért? – kérdezte a lány, és a könyv után nyúlt, de a fiú elhúzta a keze elől, mire elvesztette az egyensúlyát és majdnem leesett.

- Ha lejössz, elmondom.

- Inkább te gyere fel.

Agnarr megrázta a fejét.

- Még sosem másztam fára. És amúgy is te vagy a kíváncsi, szóval te gyere.

Iduna felnyúlt, megkapaszkodott, és kiakasztotta előbb bal, majd jobb lábát, és leugrott a földre.

Törökülésben leült a fiúval szemben a puha pázsitra, eligazgatta sötéttürkiz szoknyáját maga körül és kíváncsian pislogott rá.

- Szóval – kezdte Agnarr halkan. – Ezt még nem mondtam el senkinek sem – mondta sejtelmes hangon, mire Iduna izgatottan közelebb húzódott. – Amikor ellátogattunk az Elvarázsolt Erdőbe, és kitört a harc, majdnem eltalált egy kőszikla. Akkora erővel csapódott be a közelemben, hogy hátraestem, bevertem a fejem, és elájultam – magyarázta, Iduna pedig szívesen sürgette volna, hogy térjen arra a részre, amiről ő még nem tud. – Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ki az erdőből, hogyan kerültem arra a kocsira, ami haza hozott. De azt tudom, hogy valaki megmentett.

Iduna megvakarta az orrát, és csak utána szólalt meg.

- Ez, végülis, egyértelmű, nem? Ha nem magadtól szálltál fel a kocsira, akkor más tett oda.

- Igen. De nem tudom, hogy ki. Akik visszatértek, azt mondták, nem is tudták, hogy azon a kocsin vagyok, tehát ők biztosan nem. A kérdés az, hogy vajon ki lehetett az – merengett el.

Iduna a száját beharapva, szótlanul üldögélt, a fűvel játszott az ujjai közt.

- Hogy kapcsolódik ez a könyvhöz? – kérdezte végül, hátha kicsit távolabb kerülnek ettől a témától. Nem akarta elmondani, hogy ő volt. Akkor az is egyértelmű lenne, hogy northuldra. És ezt bevallani az arendelle-iek vezetőjének nem éppen jó ötlet. Hallotta, ahogy őrök, felszolgálók és takarítók beszélnek arról, hogy mennyire utálják a népét. Szörnyű dolgokat mondtak, néhányan azt is hangoztatták, mit kéne velük csinálni, ha nem lenne a köd. Ha volt valami, amiben Iduna biztos volt, az az, hogy titokban kell tartania a származását, ha biztonságban akarja tudni magát. Nem akarta, hogy megkínozzák és megöljék.

Agnarr kinyitva letette kettejük közé a könyvet.

- Van benne egy herceg. Aki elájul, és valaki megmenti, de nem sejti, hogy ki lehet az. Csupán egy hangra emlékszik, épp mint én.

- Hangra? – kapta fel Iduna a fejét.

- Igen. És utána a lány, aki megmentette, nem tudja elmondani neki, mert...

- Milyen hangra emlékszel? Mit mondott? – kérdezett közbe, és próbált visszaemlékezni, hogy mondott-e bármi olyat akkor, amit nem kellett volna.

Agnarr megrázta a fejét.

- Nem mondott semmit. Csak énekelt.

Ez kissé megnyugtatta Idunát, bár sajnálta kissé, hogy többé nem énekelheti azt a kulningot, mert szerette. De ez most nem volt lényeges.

- És mondd csak, mit énekelt? – kérdezte, és remélte, hogy Agnarr megpróbál majd magas hangon énekelni, ő pedig nevethet rajta. Ez sajnos nem történt meg, a fiú csak a fejét rázta.

- Csupán egy dallam volt.

Agnarr maga elé meredve gondolkodott, Iduna pedig a könyvbe pillantott.

- És itt mi történik a fiúval és az éneklő lánnyal?

- A lány szerelmes volt a fiúba, és lassan a fiú is megkedvelte őt – Iduna elmosolyodott. Agnarr folytatta. – Csakhogy a lány nem tudta elmondani neki, hogy ő mentette meg, a fiú pedig minden áron azzal akart összeházasodni, akinek az életét köszönheti. Aztán egy nap találkozott egy hercegnővel, aki egészen hasonló volt az emlékeiben élő megmentőjével, és ugyanolyan gyönyörű hangja is volt. Így hát őt vette feleségül, a lány pedig meghalt.

Iduna elhúzta a száját. Remélte, hogy az ő történetük a későbbiekben nem mutat sok hasonlóságot a könyvben leírtakkal.

Hogy terelje a témát, megrázta a fejét, és hitetlenkedve pislogott a fiúra, a korábbi szavait felidézve.

- Te még tényleg nem másztál fára? Gyere csak!

Felpattant és felsegítette Agnarrt is. Ezúttal már ketten kötöttek ki a fa tetején.

- Mondd csak, mikor van a születésnapod? – kérdezte a fiú. Kényelmesen ült két V alakú ág között.

- Miért olyan fontos?

Agnarr vállat vont.

- A barátok tudják, hogy mikor van a másik születésnapja, nem?

- És mi barátok vagyunk? – vonta fel Iduna az egyik szemöldökét.

- Igen... Remélem. Ugye? – A lány elmosolyodott és bólintott. Itt Agnarr volt az egyetlen barátja. – Akkor? Megmondod?

Iduna csak nagysokára adta meg a választ, mert azt már tudta, hogy itt olyan hónapok vannak, hogy április, meg december, de ő így nem tudta, mikor van. Holdhónapokat számoltak, így változó időpontra esett. Általában akörül kezdtek sárgulni a falevelek, amikor a születésnapját ünnepelték.

Átkarolta az egyik faágat, és nagyot sóhajtott. Arendelle-ben még az idő sem a szokásos módon telt.

- Akkor, amikor a nyárból ősz lesz – válaszolt végül.

Agnarr tűnődve nézte az arcát, aztán elvigyorodott.

- Nagyon költői vagy.

Iduna vállat vont. Megmondta volna ő pontosan is, ha tudja.

- Neked mikor van?

- Március húsz.

A lány úgy döntött, megjegyzi, hogy az „m" betűs hónapban, és megnézi, az mikor van. Aztán persze kiderült, hogy két „m" betűs hónap is van.

Annak, hogy a szobája a könyvtárhoz közel esett, az volt az előnye, hogy nem kellett az egész kastélyon át rejtegetve vinnie a könyveket. Egyszerre többet is szerzett, és a szobájába sietett vele. Ez sem bizonyult teljesen jó megoldásnak.

Reggel volt, már öltözködött, amikor valaki kopogtatott az ajtaján. Még mindig nem tudta, ezt mégis miért csinálják az itteniek, de mostanra már nem rémült meg minden alkalommal. Hogy ilyenkor mit kell mondani, azt sem tudta, általában behívta az illetőt, mert ki tudja, meddig képesek az emberek állni ott kint, és ütögetni az ajtót.

- Gyere – kiáltott ki.

Agnarr belépett, aztán teljesen elvörösödött.

- Zavarok? – kérdezte, és gyorsan elfordult.

Iduna jót mulatott rajta. Keresztbe fonta a karját és felvonta az egyik szemöldökét.

- Nem, felség – felelte. Volt rajta alsóing és egy bugyi is, ami bőven a térde alá ért, majdnem addig, mint egy sima nadrág. A melegebb napokon otthon is nagyjából ennyi ruházatban ment emberek közé. Az itteniek majd' elájultak. – Mit akartál mondani?

- Öö... Hát hogy, izé – kezdte a fiú, továbbra is háttal állva. – Mutatni akartam valamit. Meg kérdezni is.

Iduna belebújt az alsószoknyába és magára kapott egy inget.

- Megfordulhatsz.

Agnarr megpördült a tengelye körül, és kritikus pillantással végigmérte.

- Ez még mindig nem teljes öltözet.

- Legyen elég. Kíváncsi vagyok, mit mutatsz – galoppozott oda hozzá izgatottan, mire a fiú elmosolyodott.

Az íróasztalhoz lépett, és elővett a belsőzsebéből egy tekercset. Elkezdte kigöngyölíteni, de nem volt elég hely, így kihúzta a fiókot – azt a fiókot, amiben Iduna a könyveit tartotta. A lánynak egy pillanatra még a szívverése is megállt.

De Agnarr nem foglalkozott a könyvekkel, csak beledobta a tintatartót és a pennákat, majd be is tolta a fiókot.

Kiterítette a papírt, és lelkesen magyarázni kezdte:

- Ez Arendelle térképe. Mint látod, itt van jelölve a kastély, itt pedig a város főtere. – Ujjait végig húzva mutatta, hogy mi hol található. – Az ország három régióra van osztva és öt grófságra. A legmesszebbi ez itt – bökött egy kék csíkkal határolt területre. Kaldtfjell – írták a hegység fölé elegáns, kék betűkkel. – Ez esik legmesszebb a várostól, de itt is élnek emberek. Lord Geliasszal holnap ellátogatunk hozzájuk, és szeretném, ha te is jönnél.

Iduna nézte a térképet, a hegységekkel teli táj rajzát.

- Miért menjek? – kérdezte.

Északra sem ment volna, ha nem akar a saját szemével meggyőződni arról, hogy még mindig ott a köd.

Agnarr megvakarta a tarkóját.

- Csak szerettem volna, ha jössz. De persze nem muszáj.

- Mehetek is akár – vont vállat a lány, mire a fiú fellelkesült.

- Remek! Nagyon jó lesz, meglátod.

És tényleg nagyon jó volt.

Kocsival indultak útnak, ezúttal is Lord Gelias és a mogorva testőr társaságában. A hegyekbe tartottak, és annyira magasra mentek, hogy odafönt még most, nyáron is esett hó.

Iduna vacogott kissé, mert nem ilyen időjárásra számított – valójában nem számított semmire, csak amikor szóltak neki, hogy indulás van, beugrott a kocsiba. Nem panaszkodott, inkább megbűvölve figyelte a szépséges tájat. Aztán, ahogy közeledtek, megpillantott valamit.

- Agnarr, nézd egy szarvas! – kiáltott fel. Úgy hiányoztak már neki a szarvasok. Imádta őket, neki és az édesanyjának is volt négy.

A fiú nevetve bólintott.

A szekér megállt, ők pedig kiszálltak, és amikor Iduna végignézett az elébük menő embereken, egy kicsit úgy érezte, hogy hazaért.

Az itt élők pulóvert viseltek, rajta mellénnyel, hosszú nadrágot, és csizmát, néhányuknak még kendő is volt a derekára kötve. A saját népének öltözködésére emlékeztették ezek a ruhadarabok.

Kedves fogadtatásban volt részük, és miután Lord Gelias váltott velük pár szót – főként tájékoztatta őket a régi király haláláról, és arról, hogy most így ő vezeti az országot, aztán majd Agnarr –, szabadon kóricálhattak.

Iduna tényleg remekül érezte magát. Egy kedves, szőke lány felajánlotta neki, hogy ad kölcsönbe egy pulóvert, hogy ne fázzon, ő pedig nem volt rest elfogadni.

- Kaphatok esetleg egy nadrágot is? – kérdezte, amikor bement vele a faházba, ahol lakott. Náluk is felvetődött már a faházak ötlete, de egyelőre még nem nagyon valósult meg a kivitelezésük, készen volt egy-kettő, de még nem költözött be egy család sem. Habár, azóta lehet igen. Nem állt meg az élet, csak mert ő eljött. Remélte.

- Úgy tudtam, hercegnők nem hordanak nadrágot – szólt a lány, de azért keresett egyet a ládájában.

- Lehet, nem tudom. De én nem vagyok hercegnő. Szerintem – magyarázta Iduna, mert fogalma sem volt, ki számít hercegnőnek, és ki nem. Ő nem tudott róla, hogy az lenne, de ő egy zárat sem tudott kinyitni, így ez nem feltétlenül volt releváns.

Nekiállt átöltözni, a lány pedig összeráncolt szemöldökkel figyelte őt.

- Akkor miért jöttél a kormányzóval és a királlyal?

- Mert az kérte a király, hogy jöjjek – felelte, és kibontotta a haját. Hetek óta most először ugyanannak a lánynak érezte magát, mint aki eljött otthonról.

- Miért?

- Azt nem tudom – felelte, és tényleg ötlete sem volt, hogy miért is hozhatták magukkal.

Kiléptek a faházból, és csatlakoztak a többiekhez.

- Megyünk halászni, jöttök? – pillantott rájuk egy fiú.

- Mindenképpen – bólogatott Iduna, még mielőtt a lány egyáltalán kinyithatta volna a száját. – Te is jössz, ugye? – fordult Agnarrhoz.

A fiú eddig furcsa tekintettel méregette, most viszont az arcára pillantott, és vállat vont.

- Mehetünk felőlem – bólintott.

Volt a közelben egy tó, oda vezették őket a helyi fiatalok. Kaptak botot és horgot, sőt, még csalit is, aztán letelepedtek a parton.

- Hogy telnek a mindennapjaitok? – érdeklődött Iduna. Remélte, hogy hall valamit, ami itt is olyan, mint az ő törzsében. Tetszett neki, hogy az itteniek hasonlóan élnek, hasonlóan öltözködnek, hasonlóan töltik a szabadidejüket. Fontolóra vette, hogy ide költözik.

- A férfiak jeget ásnak, amit aztán eladnak a városban – mondta az egyik, világosbarna hajú fiú. – A nők főznek, őrzik a tüzet és nevelik a gyerekeiket.

- És a szarvasok?

- Őket a férfiak viszik magukkal. A szánokat megpakolják jéggel, azt húzzák a szarvasok – magyarázta a lány, aki kölcsön adta a ruháját.

Akkor talán mégsem költözik ide. Ő a szarvasokkal akart foglalkozni, nem pedig tüzet őrizni. Olyat náluk nem is kellett, mert a tűz elem segített, ha már a parázs is kialudt. Bár a főzés jól hangzott. Azt viszont lehet a városban is, és ott legalább már van egy ember, akinek nem szívesen mondana búcsút.

Idunának többször is lett kapása, majdnem a felét ő fogta a halaknak.

- Látom, szereted ezt – mosolygott rá Agnarr, amikor már a házak felé tartottak, kezükben a megpakolt vödrökkel. A lány nagyokat bólintott, aztán a bogrács láttán még lelkesebb lett. Abban lehet olyan ételt készíteni, amilyet ő is szeret!

- Gyere, pucoljuk meg a halakat – kapta el Agnarr kezét, és egy asztalhoz sietett. A fiú kezébe nyomott egy halat, aki alig bírta megtartani a csúszós állatot a kezében. – Sose csináltál még ilyet, mi? – kérdezte a lány, mire megrázta a fejét. – Mutatom, nézd csak – azzal ő a kezébe fogott egy halat, majd lépésről lépésre mutatta neki, mit hogyan kell csinálnia.

A bográcsos-halas ételt az itteniek valami furának nevezték, de ez Idunát nem nagyon zavarta, tekintve, hogy szinte egy az egyben megegyezett azzal az étellel, amit otthon szoktak készíteni.

Lord Gelias, látva, hogy milyen jól érzik magukat, egészen sötétedésig engedélyezte a maradásukat. Akkor aztán búcsút vettek a helyiektől, és Iduna egész haza úton lelkendezett.

- Ó, annyira örülök, hogy én is jöhettem! Nagyon jól éreztem magam. Köszönöm – borult Agnarr nyakába, aki zavartan megveregette a hátát. A testőr gyorsan szétválasztotta őket, mire Iduna az égre emelete a tekintetét. – Öleltem, nem öltem – morogta az orra alatt. Agnarr nevetett.

A következő napokban a lány meglepően jól érezte magát. Reggelente lement a varrónőkhöz, akik nem nagyon értették, miért akar varrni vagy hímezni, ha már nem kell, de ő tényleg szerette ezt csinálni, és jól érezte magát a társságukban. Ebéd után kiment, és a szabad levegőn töltötte az idejét. Néha virágokat gyűjtött, néha a már érő gyümölcsökből csent el pár darabot, néha pedig felment a karzatra, és onnan figyelte a tenger morajlását.

Amikor a nap elkezdett lemenni, bement a kastélyba, és bevetette magát a könyvtárba.

Az egyik ilyen alkalommal úgy döntött, megpróbál a magasabb polcokon is szétnézni. Volt gurulós létra, amire fel tudott mászni, de azt fenntartásokkal kezelte, mert olyat még nem használt. Lassan indult el rajta felfele, és amikor biztonságosnak ítélte meg, határozottan fellépkedett, nagyjából a feléig. Kiválasztott magának három könyvet, majd elindult lefele.

Ahogy lenézett, meglátta a létra kerekeit, és arra gondolt, hogy egy kis szórakozás sosem árt. Körülnézett, hogy figyeli-e a teremőr, és amikor megbizonyosodott róla, hogy az ajtón kívül áll, oldalra lendítette magát.

Jobbra-balra csúszkált, egyre nagyobb lendülettel lökte magát. Aztán egyszer már azt vette észre, hogy túl nagy a lendület, és nem fog tudni megállni a sor végén. Márpedig ő nem akart nekicsapódni a falnak vagy kirepülni az ablakon.

Kétségbeesve nyúlt az egyetlen kapaszkodó felé, amit látott, nevezetesen egy falra rögzített gyertyatartó felé. A polcsor véget ért, a létra megakadt, ő pedig elkapta a gyertyatartót, ami elmozdult a keze alatt. Ezzel egyidőben egy rés nyílt a falon.

Iduna a földön kötött ki, és bár beütötte a térdét, járhatott volna rosszabbul is. Lépéseket hallott – a nem túl kedves teremőr döngő lépéseit, ezért térden csúszva beiszkolt a falon nyíló lyukba.

Odabent sötét volt, annyira, hogy pár perc pislogás után sem tudta megállapítani, hogy van-e bent valami. Továbbra is a földön mászva indult felfedezőútra. Körbejárta a kis termet, de az teljesen üres volt.

Amikor visszaért a kiindulási helyére, felegyenesedett, és tapogatózni kezdett a falon, de nem talált kiutat. Úrrá lett rajta a rémület. Mi van, ha itt reked örökre? Nem fog tudni kijutni, és itt fog meghalni ebben a sötét teremben!

A pánikra nem sok ideje maradt, mert a keze beleakadt valamibe. Megtapogatta, és egy olyan gyertyatartót talált, mint ami a fal másik oldalán helyezkedett el. Erősen rácsimpaszkodott és meghúzta lefele, mire a fal lassan arrébb mozdult.

Még az események hatása alatt volt, amikor a szobája felé tartva összefutott Agnarr-ral.

- Iduna, téged kerestelek. Tiszta kosz vagy – jegyezte meg a fiú. Iduna végignézett magán, és valóban, a tenyerére és a térdére is sötét foltokban tapadt rá a por. – Nem számít. Azt akartam mondani, hogy holnap vendégeink érkeznek.

- Milyen vendégek, felség?

- Lord Larsen és a gyermekei. Az ikrek, Theodor és Leonor velünk egyidősek. A húguk, Emma, kilenc éves. Minden nyáron itt töltenek pár napot. El szoktunk menni csónakázni, sárkányt eregetni...

- Sárkányt? – ráncolta a lány a homlokát.

- Papírsárkányt. És lovagolni, úszni, vagy éppen színházba. Na mit szólsz?

Iduna nem tudta, mit szóljon. Érthető, hogy Agnarrnak is vannak barátai, akikkel szívesebben tölti az időt, mint vele.

- Érezzétek jól magatokat – szólt végül, mire a fiú összeráncolta a szemöldökét.

- Úgy gondoltam, hogy te is velünk tartasz. Vagy talán nem szeretnél?

- De, persze, lehet róla szó – bólogatott. Talán nem is lenne rossz megismerni egy-két korabelit. A társasági élete elég silány volt mostanában.

Másnap délelőtt azért lement varrni, és csak tizenegy óra környékén intett búcsút a varrónőknek. A kerti pagodában talált rá a kis társaságra, akik nevetgélve beszélgettek valamiről. Agnarr már messziről észrevette őt, és integetett, amikor pedig odaért, bemutatta neki a többieket.

- Szia! Ülj csak le – szólt, és arrébb csúszott, hogy Iduna elférjen mellette. – Ő Leonor – mutatott a velük egyidős, aranyszőke hajú, fehér ruhát viselő lányra, aki most halványan elmosolyodott –, ő Emma – a lány épp úgy nézett ki, mint a nővére, csak kisebb volt –, és végül Theodor.

A fiúnak kerek arca és rövid, göndör haja volt.

- Szóval te vagy Iduna – állapította meg Leonor, továbbra is féloldalasan mosolyogva. Iduna bólintott, mert hát, ő volt az.

A fivérét annyira nem érdekelte az új jövevény, mint a szórakozás.

- Mit csináljunk?

- Menjünk a rétre – lelkesedett Emma. – Szeretnék virágot gyűjteni. Tavaly is nagyon szépek nyíltak.

- Én a csónakázás mellett szavazok – szólt Leonor, mire Theodor a másik fiúra nézett.

- Tipikus nők. Minden unalmas dolog tetszik nekik. Én a sárkányeregetésre vagy a lovaglásra gondoltam.

Agnarr bólintott.

- Jó, felőlem bármelyik lehet. Iduna, szerinted?

A lány vállat vont.

- Bármelyik megfelel, felség.

Hogy egy kicsit a lányok és a fiúk akarata is érvényesüljön, úgy döntöttek, kilovagolnak a közeli rétre, ahol ha akar, Emma virágot gyűjt, Theodor meg szabadon vágtázik.

Az istállóba lépve kellemes szalma illat fogadta őket.

Agnarr kérésére kaptak négy lovat.

- Emmához mehet Fáraó, Theodoré lesz Mogyoró, Idunáé Áfonya, és akkor Leonor, a tiéd Hajnal – sorolta Agnarr.

Leonor összeráncolt szemöldökkel pillantott rá.

- Hajnal? Nem akarom Hajnalt, tavaly is megharapott.

- De Mindig Theodoré Mogyoró, és Fáraó szépen engedelmeskedik Emmának.

- Akkor megkaphatnám Áfonyát. Hajnal meg hátha jobban kedveli Idunát.

Agnarr megrázta a fejét.

- Tudod, hogy Hajnal önfejű, Iduna pedig még sosem ült lovon, így az övé Áfonya.

Iduna felháborodottan nézett rá.

- Ültem már lovon.

- Tényleg? – kérdezte a fiú, és nem tűnt túl meggyőzöttnek. – Nem baj. Hajnalt akkor sem ismered, Áfonyával mész. Erről nem nyitok vitát – mondta nyomatékosan mindkét lánynak.

Iduna utólag nem bánta, hogy nem állt le vitatkozni. Kapott ugyanis egy nyerget, de olyat, amilyet előtte még életében nem látott.

Kiálló részek voltak rajta, és nem értette, miért.

- Ez mi? – fogta meg az egyiket.

- A nyereg. De ezt tudnod kéne, ha már lovagoltál – vigyorgott rá Agnarr szemtelenül.

- Azt tudom, hogy a nyereg. Épp ezért nem étem, miért vannak rajta ilyenek. És az alakja is furcsa. Biztos jó ez? – kérdezte, és bizalmatlanul nézegette a kezében tartott nyerget. – Hé, a tiéd nem is ilyen. Az teljesen normális.

Theodor elvette tőle a nyerget és a lovára rakta, közben pedig magyarázni kezdte.

- Mert az férfiaknak van, ez meg nőknek. A tiéd dámanyereg.

Iduna szkeptikus volt a használhatóságát illetően, de aztán látta, hogy Leonor és Emma is olyat kapott. Előbbi hamar elkészült, és a lován ülve pillantott le rá.

- Jössz?

Iduna nem válaszolt, túlságosan lekötötte, hogy a lábait bámulja, amik nem úgy álltak, ahogy normális esetben kellett volna, mert minkettő egy oldalon lógott le.

- Hogy kell erre felszállni? – kérdezte inkább. – És hogy kell rajta maradni?

Agnarr elmagyarázta, hogy melyik lábának hova kell kerülnie, ő pedig jobb meggyőződése ellenére felszállt. Nem tudta, ki találta ki az ilyen nyerget, de most nagyon utálta.

Áfonya cserébe csodálatos ló volt, szinte a gondolatait követte.

Arendelle egy mellékutcáján mentek végig, onnan pedig messze ki egy rétre.

Vittek pokrócot, amit leterítettek, és letelepedtek rá. Emma megigazgatta a kalapját, majd nekilátott a virágok gyűjtésének. A fiúk egymást lökdösték, Leonor pedig elkapta Iduna kezét, aki szívesen ment volna Emmával virágokat gyűjteni, és visszarántotta maga mellé a plédre.

- Mesélj picit magadról – kérte. – Hány éves vagy?

- Mint Agnarr – felelte, mert egyszer azt mondta a fiúnak, hogy egyidősek. Pedig lehet, nem is.

- Szóval tizennégy – állapította meg Leonor. Akkor mégis. – És mondd csak, ki az apád?

- Ő meghalt – felelte a lány, és szívesebben beszélt volna bármi másról.

- Ó, sajnálom. És az anyád?

Iduna felhúzta a térdét, és elnézett a hegyek felé.

- Nem tudom. Régóta nem láttam.

- Az nem lehet túl jó. Az én apám Lord Larsen, róla már biztos sokat hallottál, mert nagyon híres – magyarázta, és Iduna nem szólt neki, hogy előző nap hallotta először a nevét –, anyám pedig grófnő, szóval ő is.

Iduna bólintott, mert más nem nagyon tudott csinálni. Sosem hallott róluk, de ez nem jelentette azt, hogy más sem.

- De neked is nemesek voltak a szüleid nem? – kérdezte Leonor, mire tanácstalanul pislogott. Ki tudja, mitől számít valaki nemesnek?

- Ősi családból származom – válaszolt kitérően, mert ő mindössze ennyiben volt biztos.

Emma visszatért egy nagy csokor virággal.

- Nagyon szépeket szedtél – mosolygott rá Iduna, mire a kislány elégedett mosollyal leült melléjük. – Tudsz koszorút készíteni belőlük?

Emma megrázta a fejét.

- Nem. Te igen?

- Persze. Megmutassam, hogy kell? – kérdezte, mire a Emma lelkesen bólintott.

Iduna odahúzódott mellé, és lassan mutatta, közben pedig magyarázta, hogy mit és hogyan csináljon.

Leonor mosolyogva figyelte őket, aztán egyszer csak meglepetten így szólt:

- Nahát, Iduna, olyan érdesnek tűnik a kezed. – Elkapta a lány tenyerét, és alaposan szemügyre vette. – Adok majd rá kenőcsöt, ha visszamentünk.

Iduna és Emma befejezték a koszorút, az pedig hamarosan a kislány fejét díszítette.

- Jól áll? – kérdezte a fiúktól, amikor azok megunták a kergetőzést, és ők is letelepedtek a pokrócra. Mindketten megdicsérték, nem sokkal később pedig felvetették, hogy vissza mehetnének ebédelni.

Iduna most először evett az étkezőben. Furcsának találta, hogy sorra pakolják elé az ételt, és nem is bírt mindent megenni.

Ebéd után kimentek, és Theodor teljesen belelkesült, hogy reptessenek papírsárkányt, így hát kimentek a kastélykertbe egy sárkánnyal. Iduna nem értette, miért hívják sárkánynak, de úgy tűnt, ezen más nem akadt fenn, így hát elfogadta a dolgot.

- Gyere, üljünk le – karolt bele Leonor, és a padok felé kezdte húzni.

Iduna a fiúk felé pillantott.

- Nem megyünk játszani? – kérdezte.

- Ez annyira fiús dolog – húzta el Leonor a száját. – Emmának még belefér, hogy röptessen egyszer-kétszer, bár lassan neki is illene leszoknia róla.

Leültek a padra, és onnan nézték, ahogy a többiek szórakoznak. Vidáman kacagtak, ahogy a szél belekapott a papírsárkányba, és fellendítette a magasba. Fel-alá szaladgáltak a zöld füvön, néha pedig, amikor nem néztek a lábuk elé, majdnem átestek egy-egy bokron.

- Nagyon szépek itt is a virágok, nem? – kérdezte Iduna, mert ő személy szerint alig bírt betelni a látvánnyal. Olyan növények nőttek a kastély udvarában, amilyeneket ő még korábban sosem látott, és a szivárvány minden színében tündököltek.

- De, gyönyörűek – értett egyet Leonor, és ő is végighordozta a tekintetét a kerten. – Egész évben el tudnék bennük gyönyörködni. Te meddig maradsz?

- Mármint itt? A kastélyban? – kérdezte Iduna, mire a lány bólintott. – Nem tudom.

Tényleg nem tudta. Addig marad, amíg a köd marad. Vagy ameddig ki nem derül a származása, és amiatt el kell menekülnie. Vagy ameddig úgy nem döntenek, hogy nem akarják, hogy itt lakjon, és kirakják.

Leonor szemöldöke a homloka közepéig szökött.

- Hogyhogy nem? – kérdezte, mire Iduna tanácstalanul vállat vont. A ködről mégsem mesélhetett.

Azon az éjszakán visszatért a könyvtárbeli titkos szobába. Vitt magával gyertyát, hogy tudjon világítani, és feltérképezte, hogy nagyjából mekkora is a helyiség. Talán elfér majd benne egy asztal és néhány könyves szekrény.

A kis kitérő után meglátogatta Gerdát, majd aludni tért, és arra gondolt, hogy nemsokára már biztos újra otthon lesz. Meg fogja oldani, van hozzá ereje.

Másnap délelőtt csónakázni mentek. Arról legalább Iduna is tudta, hogy mit jelent, még ha ők nem is gyakran használtak csónakokat. A víz többnyire anélkül is vitte őket.

Egy tó partjáról indultak, a közeli erdőbe tartottak. Két kis csónakot hoztak nekik a kastélyból velük tartó segítők, de tovább nem mentek velük – bár Idunának volt egy olyan sejtése, hogy Agnarr testőre valahol a bokrok közt lapít.

Ő Theodorral került egy csónakba, valamint Emma is át lett küldve hozzájuk. A kislány durcásan helyet foglalt a csónak végében, így Iduna került középre ült.

A lány hátra fordult a fiúhoz.

- Segítsek evezni? – kérdezte, mire az legyintett.

- Nem lányoknak való dolog az.

Így hát csak csöndben ült, és élvezte a napsütést, meg a lágy szellőt. Hallgatta, ahogy az evezők ritmikusan belecsobbannak a vízbe, a madarak énekét, az erdő lakóinak motoszkálást.

Lassan mentek, mind ki akarták élvezni a kellemes utat – vagy a fiúknak mégis elkélt volna a segítség, ebben nem volt biztos.

Aztán kis döccenéssel kikötöttek. Kihúzták a csónakokat a partra, és sétára indultak egy erdei ösvényen. Jó volt ismét betérni a fák közé. A lombok hűs árnyékot vetetettek a földre, a levegőben virágok illata szállt.

- Miért van itt ennyi bogár? – bosszankodott Emma.

- Mert ez egy erdő – adta meg a választ Agnarr.

- Meddig megyünk még? – érdeklődött Leonor, aki Idunába karolva sétált.

Theodor már előttük járt, valami bottal bökdösött a bokrok közé.

- Tavaly találtunk őfelségével egy kis házikót az egyik fán. Addig mindenképpen. Találtunk régi leveleket, de nem tudtuk mindet elolvasni, mert eleredt az eső, a ház pedig beázott, és a nyílásokon is beesett a víz.

- De nekem már fáj a lábam!

Iduna lepillantott a mellette haladó lány lábára.

- Miért magassarkúban jöttél?

- A kérdés inkább az, hogy te miért nem.

- Mert ez egy erdő – adta meg Iduna a választ. És egyébként sem volt még sosem magassarkú a lábán.

- Attól még illendő a magassarkú egy lánynak. Márpedig te az vagy.

Agnarr gúnyosan vigyorogva nézett rájuk.

- Igen, egy lány, aki nem szenved attól, hogy alig bír menni.

- Látom, ma is a humoránál van, felség – préselt ki magából egy mosolyt Leonor. Amint Agnarr elfordult, elfintorodott.

- Vedd le a cipőd, ha annyira fáj – tanácsolta Iduna.

Leonor megrázta a fejét, szőke loknijai csak úgy repkedtek körülötte.

- Még belemegy egy tüske a talpamba.

Iduna vállat vont, neki végül is teljes mindegy volt. Ő nagyon is élvezte a kirándulást. Sok ismerős növényt látott, és a kastélybeli nyüzsgés után jó volt végre élvezni az erdő nyugalmát.

Nemsokára elértek a faházhoz, amit Theodor említett.

- Azta! – nézett Emma tátott szájjal felfele. – Milyen magasan van!

Fivére büszkén kihúzta magát és bólintott, mintha ő építette volna a házat.

- Bizony – azzal ugrott egyet és felcsimpaszkodott a kötéllétrára, majd hihetetlen sebességgel mászni kezdett felfele.

Agnarr Emmához fordult.

- Feltegyelek rá? – kérdezte, mivel a létra nem ért le a földig, nagyjából az idősebbek fejéig.

- Ne – válaszolt helyette Leonor. – Mi nem megyünk fel.

- Biztos? – kérdezte a fiú, mire mindkét lány bólintott. – Iduna? – fordult a lány felé.

- Nyilván ő sem.

Agnarr, úgy tűnt, nem érti őket, de nem kérdezősködött tovább. Barátja után lódult, pár másodperc múlva pedig eltűnt a lombház bejáratán.

- Mi miért nem megyünk fel? – fordult Iduna a másik két lányhoz.

- Fel tudnál úgy mászni, hogy ne lássanak be a szoknyád alá? – kérdezte Leonor, mire megrázta a fejét.

- Nem hiszem.

Felsóhajtott, majd unottan leült egy kidőlt fatörzsre. Most igazán jól jött volna egy szellem, akivel elszórakozhat.

- Piszkos lesz a ruhád – figyelmeztette Emma.

Iduna vállat vont.

- Majd kimosom.

A kastélyban sokkal könnyebben lehetett mosni, mint az erdőben. Sőt, gyakran megesett, hogy elkérték a koszos ruháit, és kitisztították neki.

Mivel a másik két lány is kezdte unni az egyhelyben ácsorgást, letelepedtek mellé. A fiúk sok érdekes levelet találhattak, mert jó ideig fent maradtak, aztán porosan, de jó kedvűen tértek vissza.

Ekkor végre elindultak a csónakokhoz.

Lassan haladtak, mert Leonornak továbbra is fájt a lába, de Iduna cseppet sem bánta. Legszívesebben örökre az erdőben maradt volna. Vagy legalábbis addig, amíg a saját erdejébe nem tud visszamenni.

Ezúttal Emma addig nyavalygott, hogy ő is a királlyal akar egy csónakban utazni, hogy a nővére engedett, és ezúttal ő ment Idunával és Theodorral.

Dél körül járhatott, tűzött a nap, miközben átkeltek a tavon. Iduna belelógatta ujjait a hűs vízbe, majd levette magáról a kiskabátot. Leonor elképedve nézett rá.

- Hű! Te ennyit barnultál idén nyáron? – csodálkozott, és Iduna kézfeje és karja között járatta a tekintetét.

- Hát... Igen.

Úgy tűnt, Leonor ezt hatalmas problémaként fogja fel, mert amint visszaértek a kastélyba, magával vitte őt a saját szobájába.

- Ülj csak le – biccentett a fésülködőasztal felé, majd elővett egy kis táskát, és ő is leült mellé. – Tegnap ígértem egy kézkrémet – szólt, és előhalászott egy kis tégelyt. – Ez lesz az. Add a kezed.

Iduna kinyújtotta a kezét, ő pedig alaposan bekrémezte.

- Így ni! – szólt Leonor, amikor végzett. – Ettől majd jó puha lesz. És akkor lássuk csak, az arcodra mindjárt kapsz púdert...

- Az mi?

- A púder? Nem tudod? – nevetett, és elővett egy kis köralakú dobozt. Kinyitott, Iduna pedig belepillantott. Fehér por volt benne. – Fordulj ide.

Leonor egy pamaccsal bepúderezte az egész arcát, majd a tükör felé fordította, Iduna pedig döbbenten állapította meg, hogy olyan fehér, mint valószínűleg utoljára a születése napján volt.

- Csodás. És kapsz egy kis rúzst is – vigyorgott Leonor, és a szájára kent valamit, amitől az élénkebb színű lett. – Ó, gyönyörű vagy!

A tükörbe nézve Iduna megállapította, hogy igaza van. De ez nem ő volt.

- Biztos vagy benne, hogy jó így? – kérdezte, mire Leonor szaporán bólogatott.

- Igen. A kezedre pedig kapsz kesztyűt.

- Kesztyűt? De hát nyár van.

Leonor előszedett valahonnan két ötujjas kesztyűt, és felhúzta őket Iduna kezeire.

- Valóban. De ha eleget hordod, szép lassan visszafehéredik a kezed is. Esténként dörzsöld meg a kezed és az arcod citrommal. És ne menj sokat a napra. Elképesztő, én azt hittem, alapjáraton sötétebb picit a bőröd!

Iduna nem fogadta meg az első tanácsot, mert nem tudta, mi az a citrom, és honnan tudna olyat szerezni. A kastélyból viszont csak akkor ment ki, amikor Leonor is, és akkor is az árnyékban maradtak.

Így volt ez, amikor Agnarr egy délelőtt kihívta sétálni.

- Leonor megy? – kérdezte Iduna. Az ablakban állt, legalább onnan jött egy kis friss levegő.

- Nem, őt nem hívtam. Arra gondoltam, hogy mehetnénk ketten.

- Nem, akkor nem megyek – szólt.

- Rendben – bólintott Agnarr, és megvakarta a tarkóját. – Fázol?

Iduna megrázta a fejét.

- Nem, nagyon meleg van itt.

- Akkor miért van rajtad kesztyű?

A lány felemelte a kezét, és a kesztyűre pillantott.

- Ja, hogy ez? Leonor mondta, hogy hordjam. Szerinte ez nyári kesztyű. Én sem hallottam még korábban ilyenről.

És így volt ez akkor is, amikor másnap délután a fiúk labdázni mentek.

- Jöttök? – kérdezte Agnarr.

- Nem – felelte Leonor. A pagodában ültek. Agnarr Idunára pillantott, aki csak megrázta a fejét. Leonor szerzett neki is egy magassarkút, és mivel menni is alig bírt benne, gyanította, hogy futkározni még úgy se. – Hát jó. Gyere, Theodor.

Emma a lábát lóbálva ült, és dúdolgatott, Leonor pedig egy csésze kávét szürcsölgetett.

- Még mindig nem tudod, mikor mész haza? – kérdezte Idunától, aki csak megrázta a fejét. – Egyébként hol laksz?

- Többnyire itt – felelt zavartan. Nem szerette, ha felhozták ezt a témát. Mindig félt, hogy elárulja magát. És mindig összeszorult a szíve, ha az édesanyjára gondolt.

- Itt? – csodálkozott Emma. – De miért?

- Hát, először varrónőként kezdtem itt dolgozni, aztán...

- Te itt dolgoztál? – vágott közbe Leonor, mire ő értetlenül bólintott. – Úgy érted, rendesen, mint egy cseléd, vagy valami?

- Mint varrónő.

- Akkor te sima ember vagy? Mondjuk ez sok mindent megmagyaráz...

Iduna nem értette, hogy ezt hogy érti. Milyen ember, aki nem sima ember? Aki ember, az ember.

- Igen, azt hiszem. És utána Agnarr azt mondta, ne dolgozzak, és adott egy saját szobát.

Leonor álla leesett.

- Egy saját szobát?

- De miért? – kérdezte Emma, és látszott az arcán, hogy nem érti.

- Én sem vagyok teljesen biztos benne, de olyasmit mondott, hogy nagyon kedves voltam vele, és megérdemlem – magyarázta, bár már ő sem értett semmit.

Leonor hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját.

- Ez minden esetre nagyon furcsa. Tényleg aranyos lány vagy, de egy királlyal mindenki kedves, biztos, hogy nem azért kaptad azt a szobát. Az persze tényleg kérdés, hogy akkor miért, hiszen a királyok nem szoktak csak úgy szobákat osztogatni szegény lányoknak. Akkor mindenki a kastélyban lakna. Lehet tervei vannak veled, a kérdés csak az, milyenek – Elmerengve itta tovább a kávét, a tekintete a fiúkra tévedt. Nézte egy darabig, ahogy a labdát rugdalják, azután felsóhajtott. – Ők is megkomolyodhatnának végre. Agnarr már király, de úgy viselkedik, mint egy gyerek. A testvérem meg még nála szörnyűbb.

Emma is Iduna is a fiúkat figyelték, akik nem sokkal később fáradtan, kipirult arccal szintén letelepedtek a pagodában.

- Van valami innivaló? – kérdezte Agnarr, mire Leonor bólintott, és megfogta a limonádés kancsót, amit pár perce hozott egy kedves szolgálóasszony, majd töltött a fiúknak inni. – Akar valaki sakkozni?

Emma és Theodor arcára hasonló fintor ült ki a javaslat hallatán.

- Én nagyon szívesen, felség – mosolyodott el Leonor, és áttelepedett a sakkasztalhoz.

- Jó – bólintott Agnarr. – Ida, utána?

- Nem – rázta meg a fejét fáradtan. Fogalma sem volt, mi az a sakk. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, mert ez már nem az első dolog volt, amit az itteniek evidensnek vettek, számára viszont teljesen új volt.

- Ó, az Ida milyen kedves becenév – mosolyodott el Leonor, és közben felhagyva a bábok rendezgetésével nagy sóhaj kíséretében összecsapta a tenyerét.

Ha Leonor nem hívja fel rá a figyelmét, Idunának fel sem tűnik. Áile is gyakran hívta Idának.

Agnarr leült a sakkasztalhoz, és halvány mosollyal az ajkán vállat vont.

- Csak olvastam ezt a nevet nemrég, és arra gondoltam, hogy az Idunát is lehet így becézni. Ha nem zavar, persze – pillantott a lányra, ő pedig megrázta a fejét.

Emma és Theodor elmentek teniszütőkért, és Iduna szívesen csatlakozott volna hozzájuk. De nem akart a napra menni. És a magassarkúban nem is nagyon tudott volna.

Így hát maradt, és szomorkás mosollyal figyelte, ahogy Agnarr és Leonor sakkoznak.

Hamar világos lett számára, hogy valójában ő játszott már ilyesmit.

- Ó, megvan, hogy melyik báb hogy léphet előre, ugye? – lelkesült fel. – Akkor én már játszottam ilyet. Vagyis csak hasonlót.

Leonor rámosolygott.

- Aranyos vagy, de nem kell mindent kitalálni. Nem baj, ha nem sakkoztál még. És az sem, hogy nem ültél még lovon, és hogy nem ősi családból származol.

Iduna összeszorította a száját.

- Nem szokásom hazudni – szólt halkan, de rögtön elpirult, mert az utóbbi időben mást se csinált. Vagy az igazság elhallgatása nem számít hazugságnak? Nagyon remélte. Agnarr rápillantott, mire még kellemetlenebbül érezte magát.

Leonor lépett az egyik figurával, így a fiú elszakította róla a tekintetét, és önelégült vigyorral behúzott egy mattot.

Iduna nem figyelt rájuk, csak halk, távoli zajként érzékelte a nevetésüket, és a vitájukat. Nagyon rosszul érezte magát. Miért hiszi Leonor, hogy hazudik?

- Akkor? Hívod a győztest? – kérdezte Agnarr, mire felkapta a fejét. Lassan nemet intett, közben pedig nagyot nyelt. – Mi a baj?

- Semmi – nyögte végül. – És nem, most nem játszok.

A fiú tanácstalanul megvakarta a tarkóját.

- Jó. Hát én megyek szerintem teniszezni. Ti gondolom maradtok.

A két lány bólintott, és ott maradtak kettesben.

Leonor Iduna orra alá nyomott egy szendvicsestálat.

- Kérsz?

- Nem.

A lány vállat vont, és vett magának egyet.

- Szóval – kezdte, majd beleharapott a szendvicsbe. Miután lenyelte a falatot folytatta. – Mik a terveid? Úgy értem, biztos van valami. Ha már itt éldegélsz a kastélyban. Gondolom, pénzt szeretnél valahogy szerezni, nem?

Iduna nem értette, hova akar kilyukadni.

- Nem. Ameddig dolgoztam, keretem pénzt. De nincs rá szükségem.

Leonor elképedve nézett rá, majd elnevette magát.

- De hát az kell mindenkinek. Figyelj – szót bizalmasan, és megfogta Iduna kezeit. – Nem hibáztatlak érte, teljesen érthető. Én nem foglak elárulni senkinek, csak kíváncsi vagyok. Szóval mit szeretnél? Rangot? Birtokot? Netán reméled, hogy hozzá mehetsz majd? – vonta fel a szemöldökét. – Ugye tudod, hogy azt nem lehet? Nem vehet el valakit, aki közember. – Idunának hirtelen az jutott eszébe, hogyha ő a lány, aki megmentette a fiút, és nem mondja meg neki, akkor talán Leonor az a hercegnő, akihez a fiú inkább hozzá megy. Most kellene a vízbe vetnie magát?

- Ezek nekem eddig eszembe sem jutottak – ráncolta szemöldökét, mire Leonor szánakozva elmosolyodott.

- Szép lány vagy, Iduna, de nem túl okos.

Nem értette, hogy Leonor miért mondja ezt, és nagyon rosszul estek a szavai. Még soha senki nem mondott neki ilyen bántó dolgot. Persze, piszkálódtak a törzsben is a többiekkel, de az nem volt komoly, vagy ha igen, akkor az illető rendesen elmondta, hogy mi baja.

Emma visszatért, kifulladva a rohangálástól. Ivott egy pohár limonádét, majd a két idősebb lányra nézett.

- Olyan furcsa arcot vágsz – nevetett Idunára.

Ami azt illeti, szédült kicsit. Kihasználva, hogy Leonor a húgának szenteli a figyelmét, és arról magyaráz neki, hogy ne fusson többet, felállt, és kilépett a pagoda alól. A színes köveken sietősen a kastély irányába tartott, amikor pedig elfordult a sarkon és a sövény takarásába ért, futni kezdett.

A visszafojtott könnyek égették a szemét, a lába minden második lépésnél kibicsaklott a hülye cipőben. A lépcsőn felfelé haladva véletlenül ki is lépett az egyikből, így inkább a másiktól is megszabadult, és eldobta messzire, be az egyik bokorba.

Mezítláb lépett be a kastély hűs falai közé, és nagyon remélte, hogy senkivel nem fog találkozni. A mélybordó, puha szőnyegen rohanva a szobája felé tartott. Futva ment fel a csigalépcsőn, és közben megszabadult a kesztyűktől – ez azért nem volt ott és akkor jó ötlet, mert így nem tudta fogni a szoknyáját, és majdnem hasra esett benne. Miért kell ilyen hosszú szoknyákat csinálni?

A lépcsőn felérve balra fordult, a folyosón volt valaki, a könnyektől nem látta ki az, de nem is érdekelte. Elrohant mellette, és utána is csak futott tovább, mígnem elért a szobájáig. Feltépte az ajtót, gyorsan becsukta maga mögött, és kitört belőle a zokogás. Haza akart menni, jobban eddig bármikor.

Felvette az ágyról a kendőjét, a szoba másik végébe botorkált, oda, ahol a paraván volt – de az is mire való? Beült mögé, és maga köré húzta, egy kicsit olyan volt így, mint egy sátor. Magára terítette a kendőt, kiengedte a feltűzött haját, majd felhúzta a térdét, ráhajtotta a fejét, és átölelte magát. Aztán csak sírt, megállíthatatlanul. Eddig ezt nem engedte meg magának, mert úgy gondolta, hogy nincs oka sírni, hiszen haza fog jutni, csak várnia kell kicsit. De most sokkal távolibbnak tűnt az otthona, mit eddig bármikor, neki pedig rettentő honvágya volt, mert itt ragadt, itt, ahol nem értett semmit.

Arendelle szép hely volt, de nem értette, miért tartja mindenki olyan fontosnak a rangot és a pénzt, amikor ő eddig is megvolt nélkülük. Nem értette, miért nem lehet szoknyában fára és faházakba mászni, és labdázni, és ha már nem lehet, akkor miért nem lehet nadrágot hordani, hogy lehessen. Miért nem jó, ha lebarnul, és egyáltalán mi az a citrom? Mi az a rizspor, mi az a herceg, mi az a legyező?

Miért nem lehet rendes nyeregben ülni, miért nem lehet evezni, miért nem lehet lapos talpú cipőben járni? Mi értelme a hónapoknak a hold nélkül, és miért kattog az óra, és hogy működik, ha nem a napfénnyel?

Miért hiszik, hogy gyenge, és nem bír ki egy hosszú utat Északra? Miért nem ölelheti meg a királyt, ha egyszer barátok? Mitől sárkány a papírsárkány? Milyen az, ha valaki nemes, és miért baj, ha valaki nem az? Miért hitte Leonor, hogy hazudik? És hogy pénzt akar, mikor már van neki, de azzal sem tudja, mihez kezdjen? Miért hitte, hogy rangot akar? Egyáltalán, azt adják, vagy csinálni kell, vagy megterem? Miért hitte, hogy hozzá akar menni Agnarrhoz? Neki eddig ez eszébe sem jutott. És ha eszébe jutott volna, nem azért, mert szerelmes belé? Hogy lehet hátsó szándékkal szerelmesnek lenni? És ha össze akarna vele házasodni, miért nem tehetné?

Nem értett semmit sem, minden teljesen kusza volt, és ő nem bírt kiigazodni ezeken a szabályokon. Haza akart menni, vissza akarta kapni a megszokott életét. A barátait akarta. Az édesanyját akarta. Vajon minden rendben van vele? Ugye él még? Ő vajon mit gondol? Biztosan aggódik érte. Ugye nem hiszi, hogy direkt szökött meg? Sosem gondolta volna, hogy nem fog tudni visszamenni.

Rázta a zokogás, és nem is próbált nem sírni. Képtelen lett volna rá. Annyira fájt minden, az apró kis dolgok is, minden alkalommal, amikor külön rá kellett kérdeznie olyan eszközökre, amiket mindenki más ismert, és butának nézték, amiért ő nem.

A rosszalló pillantások, mert már megint elszúrt valamit, de neki sejtelmese sem volt róla, hogy mégis mit ronthatott el. Minden szidás, ami úgy kezdődött, hogy a „A kastélyban nem lehet...", „A királlyal nem lehet...", „Egy lánynak nem lehet...".

Minden pillanat, amikor az őrök lefogták, vagy arrébb zavarták.

És a remény, hogy valaha hazajut, minden nappal halványodott. Olyan volt, mint egy gyertya, ami szép lassan leég, és aztán örökre kialszik, de ő nem akarta, hogy kialudjon. Haza akart menni! Miért nem tud? Miért van ott a köd? Mikor tűnik végre el?

És addig itt kellett, hogy éljen, ahol semmit sem értett. Még hálátlannak is érezte magát, mert jó volt hozzá a pék, Gerda, a varrónők, a király, de valójában még a Larsen gyerekek is – bár Leonor nagyon gonosz tudott lenni vele. És ő ezt sem értette, mert azt hitte, barátok.

Nem tudta, meddig ült így, a paraván mögött zokogva. Már nem csak az arca volt nedves, hanem a keze és a ruhája is.

Valaki kopogott. Még mindig nem értette, miért kopogtatnak, miért ütögetik az ajtókat, mielőtt bemennek valahova? És miért csak néhány ajtón kopognak, más ajtókon miért nem?

- Iduna! – hallotta Agnarr hangját. – Itt vagy?

Nem válaszolt – nem tudott, mert annyira sírt. Az ajtó kinyílt, a fiú pedig nyilvánvalóan hallotta, hogy bent van.

- Hol vagy? – kérdezte. Iduna hallotta a közeledő lépteit, aztán fény szűrődött be a paraván mögé, ahogy elhúzta. – Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.

A fiú letelepedett mellé a padlóra, ő pedig megtörölte az arcát – bár egy másodperccel később már újabb könnyáradat csordult végig rajta.

- Szeretnék haza menni – nyögte ki végül. – De nem lehet.

- Miért nem?

Iduna nem válaszolt. Mégis mit mondhatna? Utálta, hogy nem válaszolhat. Újra kitört belőle a zokogás, mire Agnarr vigasztalóan megveregette a vállát.

- Nem érzed itt jól magad? – kérdezte.

Iduna megfogta a kezét, és közelebb húzta magához.

- Néha nagyon jól, néha szörnyen – felelte őszintén. A fiú vállára hajtotta a fejét, és úgy folytatta a sírást, eláztatva az ő ingjét is.

Agnarr nem adott hangot a meglepettségének, inkább óvatosan a lány vállára tette a szabad kezét.

- De... mi a baj? Miért nem jó?

Iduna szipogott egy darabig, próbált nagy levegőket venni, hogy tudjon válaszolni.

- Annyira butának érzem magam itt – adta meg a választ hosszas hallgatás után. – Látod, eddig azt sem tudtam, mi az a kulcs.

- Otthon nem volt zár az ajtótokon? – kérdezte a fiú halkan. – Vagy... nem is volt ajtó a házatokon?

- Ház sem volt – zokogta Iduna. Újra felrémlett előtte a megannyi, barátságos sátor képe, amit talán sosem fog többé látni. A saját otthonát, benne a saját holmijával és az édesanyjával. Annyira haza akart menni!

Agnarr nagyot nyelt, aztán elhúzódott kissé, felállt, majd felsegítette a lányt is a földről.

- Gyere, az lesz a legjobb, ha alszol egyet – kezdte szelíden az ágy felé húzni. Iduna nem ellenkezett. Nem volt hozzá ereje.

Felmászott az ágyra és bebújt a lila takaró alá, de ülve maradt és nem engedte el a fiú kezét.

- Miért hagyod, hogy itt legyek? – kérdezte, és a másik kezével ismét megtörölte könnyáztatta arcát. – Leonor azt mondta... – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Azt mondta, a királyok nem szoktak szegény lányoknak szobát adni a kastélyban.

Agnarr halványan elmosolyodott.

- Tényleg nem.

- Akkor te miért? Mihez akarsz velem kezdeni?

A fiú továbbra is mosolyogva eltűnődött, aztán lenézett az összekulcsolt kezeikre, végül pedig leült az ágy szélére.

- Elmondhatom – vont vállat. – Feltéve, hogy figyelsz – húzta el a lány kezét az arca elől, amivel próbálta letörölgetni az újra meg újra kicsorduló könnycseppeket. Iduna bólintott, ő pedig lassan mesélni kezsett. – Tudod, amikor visszatértem az Elvarázsolt Erdőből, mindenki körülöttem nyüzsgött. Alig tértem magamhoz, amikor már sorolták is: az apám meghalt, öt nap múlva tiszteletbeli temetés, mivel harc közben átzuhant egy sziklán, így a teste az erdőben maradt – magyarázta, és Iduna látta rajta, hogy nehezére esik erről beszélni –; az erdőt lezárta a köd, az új ezredes katonákat vezényel oda; meghatározott időn belül kinevezik a régenst, az ő személyének bemutatása először a politikusok, majd mindenki számára; közben új testőrt kaptam, mert Mattias hadnagy az erdőben rekedt, vagy talán az életét vesztette – magyarázta kissé akadozva –; az erdőben maradt katonák számára búcsú ceremónia, akikről tudva lévő, hogy meghalt, azoknak temetés. Utazzak fel a ködhöz, mert attól boldogok lesznek a katonák, és a városiak is, mert látják, hogy érdekel az erdőben rekedt rokonaik sorsa; menjek el minden tartományba, ha már egyszer király lettem, még ha nincs is beleszólásom semmibe, de ők is jó fejnek gondolnak majd, amiért személyesen felkeresem őket. Közben tanuljak, legyek napra kész minden kérdésben – sorolta.

Elhallgatott pár másodpercre, merengve nézett maga elé, majd halványan elmosolyodott.

- És amíg mindenki fejvesztve kapkodott és sorolta, hogy az elkövetkezendő egy hétben, három hónapban vagy éppen fél évben mit kell csinálnom, szembe jöttél velem te. Téged nem érdekelt, hogy nem szólíthatnál meg és nem érhetnél hoznám. Egyszerűen, láttad, hogy rosszul érzem magam, és megkérdezted, hogy minden rendben van-e.

Iduna már nem sírt, érdeklődve hallgatta a történetet. Most szipogott egyet, és közbe vágott.

- Nem szólhattam volna hozzád?

- Nem – rázta Agnarr vigyorogva a fejét.

- Hát ez remek! Nem tudtam, bocsáss meg – kérte a fiút.

- De hisz ez volt az egészben a legjobb. És utána nem érdekelt, hogy nem jöhetnél be a szobámba, te rám törted az ajtót, hogy hozzál kenőcsöt. Leszóltad a mellényem, aztán kergetőztél velem anélkül, hogy szándékosan nyerni hagytál volna. Leültél a trónszékre, bekéredzkettél a kocsiba, és eljöttél Északra, megtanítottál fára mászni, egy szál bugyiban beengedtél a szobádba, aztán feljöttél velem a hegyekbe, ahol halat fogtál, és megmutattad, hogy kell őket megpucolni, és az előbb megöleltél. És máskor is.

A szóáradatot hallva Iduna lassan a szájához emelte a kezét.

- Ezt mind nem lett volna szabad? – kérdezte nagy szemeket meresztve.

- Nem – rázta meg a fiú a fejét. – De örülök, hogy megtetted. Te vagy az egyetlen, akinek a szemében Agnarr vagyok, egy teljesen átlagos ember, és nem pedig „Ő királyi fensége" – mondta elváltoztatott hangon, mire a lány kissé elmosolyodott. – Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy kapsz egy lakosztályt. És csak remélhetem, hogy te is tartasz annyira jó barátodnak engem, mint amennyire én téged.

Iduna mosolyogva bólintott. Nagyon jól estek neki a kedves szavak.

- Valójában, te vagy itt az egyetlen barátom – mondta, mert pár perccel korábban arra jutott, hogy neki Leonor jobb is, ha nem a barátja. A másik két Larsennel pedig nem töltött annyi időt, hogy őket barátnak tekinthesse. – Te is azt hiszed, hogy hazudtam? – kérdezte, mert ez nagyon zavarta. Nem akarta, hogy hazugnak tartsák. Legalább azzal kapcsolatban ne, amiről nem hazudott. – Én tényleg lovagoltam már. De az a nyereg... Soha többé nem akarok olyat látni.

Agnarr elnevette magát, és bólintott.

- Jó. Ha legközelebb lóhátra ülünk, kapsz egy sima, hétközanpi nyerget.

- Köszönöm – szólt Iduna, és azért még hozzá tette: – Én, ha király lennék az lenne uralkodásom első lépése, hogy betiltanám a másikat. Csak mondom.

A fiú továbbra is nevetett, őszintén.

- Egyéb óhaj fontos törvényeket illetően?

- Be kell tiltani a púdert, a rúzst, a magassarkút, a kesztyűket...

- A kesztyűket? Ida, kemény telek vannak erre, lefagyna a kezed kesztyű nélkül – vetette ellen Agnarr, és ebben igazat kellett neki adnia.

- Jó, akkor az maradhat. De nincs kopogtatás az ajtókon. Annak semmi értelme, csak a frászt hozzátok rám.

- Az az értelme, hogy tudj szólni, ha nem akarod, hogy valaki bejöjjön. Szóval sajnálom, de ennek is maradnia kell. Egyéb kívánság? – kérdezte a fiú csillogó tekintettel.

Iduna kissé újra elszontyolodva bólintott. Kicsit könnyebbnek érezte a lelkét, de még így is annyi minden nyomta a szívét!

- Jól esne most egy ölelés.

És hosszú idő óta először, újra kapott.

Megjegyzés:
Szóval, a Disney után szabadon, úgy gondoltam, vigyük tovább ezt a „dán szerző könyvét". Úgyhogy játékra invitállak titeket: az egész történet folyamán elrejtettem – pff, rejtettem, elég direkt módon vannak azért – összesen tizenegy mesét. Kettő valójában Grimm (az egyiknél csak adta magát a helyzet, a másiknál pedig nem találtam a másik szerzőtől olyat, ami kellett), de a többi mind Andersen. Ez az első ilyen fejezet, egyben akár több mese is lehet, de előfordulhat olyan is, hogy nincs egy sem. Szóval, kutatásra fel!

És még egy dolog: ha mégnem láttátok, a Disney egy minisorozatot indított Olaffal a főszerepben,nézzetek bele, szerintem hatalmas:D

És még egy: Közvetlen folytatás Agnarr szemszögéből itt olvashatóhttps://www.wattpad.com/886635973-egy-tucat-%C3%A9s-m%C3%A9g-k%C3%A9t-furcsas%C3%A1g-a-bar%C3%A1tok-dolga