A könyvtár ajtaja lassan kinyílt. Éjszaka volt, csak az északi fények játéka vonta lágy színkavalkádba a szekrényeket és a könyvespolcokat.
A nő óvatosan benézett a terembe, és mivel senkit nem látott odabent, belépett a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót, majd határozott léptekkel elindult a polcsorok között.

Cipője halkan kopogott a padlón, ruhája minden léptével meglibben. Aztán egyszer csak megállt. Ismét körülnézett, hogy biztosan egyedül van-e, majd határozott mozdulattal felnyúlt, és erőteljesen lefelé húzta a falon kapaszkodó gyertyatartót.

A fal arrébb mozdult. Szűk rés keletkezett, ő pedig gyorsan beosont rajta. A rejtett teremben meggyújtott egy olajlámpát, és visszazárta az átjárót. A pislákoló fénynél újabb lámpákat gyújtott meg, így egészen fényes lett a kis helyiség. Körülnézett, aztán fáradtan leült az íróasztalhoz. Megdörzsölte a szemét, majd nagyot sóhajtott. Maga elé húzott egy noteszt. A bőrkötéses könyvecske még teljesen üres volt, arra várt, hogy tele írják a lapjait.

De ez nehezebb volt, mint hitte. Hiába mártotta bele pennáját a tintába, amikor a lap fölé emelte, nem akartak jönni a szavak. Pár másodpercig írásra készen ült a lap felett, aztán leeresztette a kezét, épp, mielőtt a tinta a papírra csöppent volna. Körbepillantott a szobában. Az idejét sem tudja, mikor járt itt utoljára. Évekkel ezelőtt. Nyolc évvel korábban – jutott hirtelen az eszébe. Akkor foglalkoztatta legutóbb ez a kérdés. Aztán, mivel nem talált magyarázatot, de minden rendben volt, nem kutakodott tovább. Inkább élvezte a mindennapokat.

Az előtt pedig csak sok-sok évvel korábban járt itt. Nem szívesen gondolt azokra az időkre, mert csak feltépték a régi sebeket. Eltolta hát maga elől a jegyzetfüzetet. Összeszorított ajkakkal nézett rá, nagy levegőt vett, és mégis inkább visszahúzta. Ha segíteni akar Elzának, igenis fel kell tépni azokat a sebeket.

***

- Elénekled még egyszer? – kérdezte. Már bevackolta magát a meleg takarók alá, félig el is szenderült. Érezte anyja érdes kezét az arcán, így résnyire nyitotta a szemét.
- Ó, Iduna! Ha annyit énekelnék, amennyit te szeretnéd, örökre elmenne a hangom. – A lány kihallotta édesanyja hangjából a derűt, így ő is elmosolyodott.
- Elég csak egyszer. Kérlek!

A nő felsóhajtott.
- Drágám, nem vagy már ötéves, hogy minden este énekelgessek neked. Mellesleg már rég aludnod kéne. Nagy nap lesz a holnapi.
- Mikor jönnek?
- Azt csak Ahtohallan tudhatja – érkezett a misztikus felelet.
Iduna felpillantott az anyjára, és grimaszolt egyet.
- Nem is igaz. Te is tudod.
- Talán.
- Akkor legalább segíts elaludni – mosolygott fel az anyjára, aki csak megcsóválta a fejét, ráterítette a lány kendőjét a fejére. Iduna kuncogva lerázta magáról, a nő pedig ismét belekezdett az altatóba.


Másnap Iduna szemei korán kipattantak. Felült, megdörzsölte arcát, és oldalra pillantva látta, hogy a sátor másik felében az anyja már nem alszik, sőt, nincs is bent.
A lány kimászott a fekhelyéről, megigazította, nyakába terítette a kendőjét, majd kisietett a sátorból.
Odakint már mindenki javában készülődött. A napfény aranyszínbe vonta az erőt és a szorgosan készülődő embereket. Iduna vidáman elindult körbe nézni. Néhányan a szarvasokat terelgették, mások ételt, páran ajándékokat készítettek.
- Segítsek valamiben? – kérdezte Iduna az asztaloknál. A felnőttek csak a fejüket rázták.
- Mindjárt készen is vagyunk.

A lány bólintott, és ment tovább. Lába alatt érezte a puha pázsitot, arcán a hűvös szellőt. A gyerekek felé tartott, ahol a többség izgatottan beszélgetett a közelgő eseményről. Ez alól csupán egyetlen kisfiú volt kivétel.
- Eljes, ne játssz a Tűzzel – szólt rá Iduna.
A fiú gyorsan a háta mögé rejtette megégett tenyerét.
- Ne parancsolgass, Iduna. Te folyton a Széllel játszol.
- Én? Ugyan – legyintett, mire barna haját meglibbentette a szellő. Eljes összeszűkített szemekkel nézett rá, ő pedig elnevette magát.

A többiek is felfigyeltek az érkezésére.
- Szerinted milyenek lesznek? – kérdezte lelkesen Áile. – Az arendelle-iek.
- Nem tudom. Biztosan kedvesek.
Még mielőtt jobban elmerülhettek volna a tanácskozásban, Eljes megkocogtatta a vállát, és a felnőttek irányába mutatott. Már mind összegyűltek, a törzsfő körül álltak.

Iduna lerakta a kendőjét az egyik székre, és gyorsan ők is odafutottak, és figyeltek a szavaira. Aztán végre valahára elindultak. Iduna megkereste az anyját, és vele együtt kerekedett útra a tömegben. Az új gát felé tartottak, hogy fogadják az érkező arendelle-ieket, akikkel szövetségre léptek.

A rövid út jó hangulatban telt, csak akkor történt fennakadás, amikor az egyik ki szarvas nem mert rálépni a hídra. Iduna noszogatta kicsit, aztán miden erejét összeszedve felemelte, és az ölébe vette. Karjaiban a szarvassal lépett a hídra, aminek a másik végén megpillantotta a közeledőket. Azt gyanította, elöl az a magas, bajszos férfi az ő főnökük lehet. De hát mind olyan egyformának tűntek a zöld ruhájukban.

A törzsfőnök köszöntötte a vendégeket, és immáron velük együtt indultak vissza az erdőbe. Az érkezők mind felnőttek voltak, egyetlen fiút leszámítva. Iduna kicsit csalódott volt, remélte, hogy megismer pár korabelit is.
Az érkezők elvegyültek közöttük, ahogy visszafele tartottak. A füves részhez érve Iduna letette a szarvast, aki ugrándozva előre futott. Mosolyogva nézett utána.
- Nagyon szép ez a hely – jegyezte meg mellette egy nő.
A lány rápillantott. A nő néhány szőke tincse kiszabadult a fejfedője alól, zöld szemében csodálat ült, ahogy végignézett a tisztáson és a közeli fákon.
- Szerintem is gyönyörű – bólintott Iduna, amikor eszébe jutott, hogy illene valamit válaszolnia.
- Valóban elvarázsolt az erdő? – érdeklődött, és a tekintetén továbbra is látszott, hogy nem bír betelni a látvánnyal.
- Igen, azt hiszem. Együtt élünk a szellemekkel. Segítenek minket – magyarázta neki Iduna.

Lassan beértek a fák közé. A tavaszi napsütés aranycsíkokat festett a levelek résein keresztül a friss pázsitra, a nyíló levendulák illatát magával ragadta a szél.

Először közös lakomát tartottak. Az arendelle-ieknek ízlettek a hagyományos northuldra fogások, aminek mindannyian örültek. Utána elkezdődtek a bemutatók. Megmutatták nekik, hogyan segítik őket a Föld Óriások, amikor nagy távokat kell megtenniük az állataikkal; miként szállítja őket a Nokk, ha a vízen keresztül kell közlekedniük; Tüzi hogyan segít, ha a főzéshez vagy a hideg időkben a megmelegedéshez tűz kell; és a Szél miként szállítja üzeneteiket, ha arra kérik.

Azt is megmutatták, hogyan tudják megülni a szarvasaikat. A vendégeik mind ámulattal nézték az elemeket és őket is. Jól eső érzés volt, és Iduna remélte, hogy hamarosan kölcsönösen segítik majd egymást.

Egy darabig az arendelle-i nő mellől figyelte ő is a történéseket, majd megkereste az édesanyját. Látta, hogy élénk beszélgetést folytat néhány újonnan érkezővel, így inkább nem ment oda zavarni. A barátai egy arendelle-i férfit nyúztak. Mosolyogva figyelte, ahogyan a kisebbek belecsimpaszkodnak a ruhájába, a nagyobbak pedig arra kérik, meséljen nekik a városról. Még ő sem járt sosem városban.

Iduna elindult feléjük, de ekkor a Szél belekapott a hajába. Nevetve legyezni kezdett maga körül, hogy elzavarja, de az nem adta fel. Zöld leveleket sodort az arcába.
- Most nincs kedvem játszani – mondta neki, és tett egy lépést előre. Többet már nem tudott, mert a Szél a levegőbe röpítette, és az ellenkező irányba fújta. – Tegyél le! – szólt rá a lány, és ismét elnevette magát. A Szél elsodorta egészen a tisztásig, ahol aztán előre-hátra hintáztatta, miközben ő megállíthatatlanul kacagott.

Aztán egyszer csak abba maradt a játék. Váratlanul nagy puffanással a földre esett. A Szél eltűnt, ő pedig nem értette, miért. Még sosem fordult elő ilyen. Felállt, leporolta a ruháját, és csak ekkor tűnt fel neki, hogy milyen felfordulás kerekedett a fák között.

Futva indult el, nem értette, mi folyik itt.
Alig pár lépést tett csupán meg, amikor az arca elé kellett rántania a kezét. A lila tűz fénye elvakította. Óvatosan kinézett a karja mögül, de hunyorognia kellett. A szél süvített, a por bele szállt a szemébe. Távolabb hatalmas hullám csapott a partra, és látva, hogy emberek is állnak a közelben, Iduna felsikkantott. Aztán már csak a felé közeledő hatalmas sziklatömböt látta. Gyorsan beugrott egy hatalmas kő fedezékébe.

A föld megremegett, ahogy a kőtömb becsapódott. Pár másodpercig önmagát átölelve ült, igyekezett kizárni a hangzavart, a süvítő szelet, a vadul hullámzó víz loccsanását, a föld rengésének moraját, majd minden bátorságát összeszedve felállt. Továbbra is a kő mögött maradt, de felette átlesve nézte a harcoló embertömeget. Miért harcolnak? És hol van az anyja?
- Anya! – kiabált. Kidugta a fejét a szikla mögül, tölcsért formált a kezéből, és még hangosabban kiáltott. – Anya! Anya! – Esélye sem volt, hogy meghallják. A süvítő szél felé sodort valamit, egyenesen az arcának ütközött. A kendője volt az. A vállára terítette, szorosan megkötötte, és hunyorogva próbálta megkeresni az anyját. Nem látott jól, de félt bemenni a csatázók közé. Felmászott a kőtömb tetejére, hátha megpillantja az édesanyját.

A villogó lángnyelvek fényétől hunyorogva hordozta végig a tekintetét a harcolókon. Még fel sem állt rendesen a kősziklán, amikor megpillantott valamit a szikla tövében. A szája elé kapta a kezét.

Leugrott, és az ájult fiú mellé telepedett. Az arendelle-iekkel jött, ő volt egyedül korabeli közülük. Iduna megrázta a fiú vállát, de az nem mozdult.
- Kelj fel! – szólt rá kétségbeesetten. Ugye nem halt meg? Talán eltalálta a szikla, ami az előbb erre repült. De biztos nincs nagy baja. Nem lehet. Miért nem veszi észre senki sem őket?
Az ölébe vonta az ájult fiút, aztán kiáltott. Egy kulningot, egy hívódalt.
Hátha meghallja valaki elkeseredett segélyhívását! Valaki. Bárki.

De nem jött senki.

Aggódva pillantott a karjaiban fekvő fiúra, és ekkor tűnt csak fel neki valami. Nincs tűz körülöttük. Nincs víz, nincs szélvihar, nincs földrengés.
Aztán a Szél visszatért és a magasba emelte őket. Iduna gyorsan elkapta a fiú derekát, nehogy elsodródjanak egymástól, majd szinte lassítva látta, ahogy átrepülnek az erdő felett. A Szél egészen a tisztásig vitte őket. Az arendelle-iek idáig tudtak csak jönni a szekereikkel.

Lágyan landoltak az egyik kocsin, ő pedig elfektette a szőke a fiút a puha zsákokon. Óvatosan elengedte, felegyenesedett, és még mielőtt kitalálhatta volna, hogyan tovább, a Szél rádobott egy pokrócot. Gyorsan lefeküdt ő is a fiú mellett. Ha valamelyik szellem ilyen helyzetben egyértelmű utasítást ad – jelen esetben azt, hogy rejtőzzön el – nem érdemes szembe szállni vele. És tudta: a legjobb, amit tehet, az az, hogy távol marad a csatától.

Lábdobogások hangoztak fel, majd valaki kiáltott, de a lány nem értette, micsodát.
A szekér váratlanul elindult. Iduna gyanította, hogy Arendelle-be tartanak.

_____________

A borító-szavazást lezárom, a harmadikra érkezett a legtöbb szavazat, úgyhogy az lesz a borító, az elsőt pedig betettem fenti képnek, mert az végzett a második helyen. Köszönöm szépen mindenkinek, aki véleményt nyilvánított, aranyosak vagytok<3