Lassan egy hónap telt el azóta, hogy Elza másik szobába költözött. És nem történt semmi változás.

Azóta leesett a hó, Anna minden egyes nap Elza ajtaja előtt állt, és kopogtatott. Hóembert akart építeni, olyat, amilyet eddig is minden télen – és akár nyáron is. De ő erre nem emlékezett.

A kislány nővére születésnapján felvette a legszebb ruháját és a kedvenc bakancsát – ami mellesleg nem igazán passzolt a szereléshez, de szerette, tehát neki így volt szép – és megmondta az apjának, hogy ő szeretné megfújni Elzának a kürtöt. Agnarr levitte az udvarra, Elza és Iduna pedig az ablakból nézték, ahogy hatalmas levegőt vesz és minden erejét összeszedve belefúj. A trombitaszót talán még a tenger túlfelén is hallották.

Anna karácsonyra Elzát kérte. Iduna szerette volna neki megígérni, hogy addigra újra együtt lehetnek, de nem tudta. Így viszont nekiállt kettejükről egy rajzot készíteni, valamint, mivel volt mindkét kislánynak egy-egy Anna és Elza babája, azoknak csinált újabb ruhákat.

Elzának nem akart ilyen ajándékot adni, ő csak mégrosszabbul érezte volna magát tőle. Neki egy kis pingvint készített, a zsiráfok után ugyanis a pingvinek lettek a nagy kedvencei.

Ez volt az első karácsony a kapuk bezárása óta, így nem tartották meg a szokásos harangozást sem. Délelőtt feldíszítették a fát – egyedül, ketten, hárman. Mikor éppen ki járt arra. Többnyire senki.

Elzát megpróbálták kicsalni a szobájából, de nem akart jönni.

- Az, hogy új szobát kaptál nem jelenti azt, hogy örökké be kell ide zárkóznod – magyarázta Agnarr. – Néha kijöhetsz, csak óvatosnak kell lenned. De tegnap sem varázsoltál egész nap. Ráadásul a kastélyt lezártuk, nem találkozol idegenekkel. Karácsony van, a kezeden pedig ott a kesztyű. Anna nagyon szeretne veled találkozni.

- Nem szeretnék kimenni – rázta meg Elza a fejét. Lepillantott a kezére, aztán vissza fel rájuk, felsóhajtott és lassan megszólalt. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez „elrejted, felejted, nem feded fel" dolog működik.

Iduna a vállára tette a kezét.

- De. Hidd el nekem. Nagyon is jól működik. Nehéz, de működik. – Rámosolygott, majd bíztatóan hozzá tette: – Gyere, nem lesz semmi gond.

Agnarr a karjai közé vette Elzát, aki viszont bepánikolt.

- Nem! Tegyél le! Nem megyek ki! – Rohamosan hűlni kezdett a levegő, apró hópelyhek csillantak meg a gyéren bevilágító nap fényében.

Az apja nem tette le, de megtorpant.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- De édesem, mi sem tudunk kettészakadni – lépett melléjük Iduna. Megsimította Elza arcát. – Így vagy veled vagyunk, vagy Annával.

- Legyetek Annával.

Iduna a férjére pillantott. Szavak nélkül is megegyeztek. Csókot nyomott mindkettejük arcára, majd távozott.

Anna az ajtónak támasztott háttal üldögélt, majdnem hanyatt esett, amikor az anyja kinyitotta azt.

- Jön ő is ünnepelni? – kérdezte, a szemei izgatottan csillogtak.

- Talán később. – Iduna megfogta a kezét. – Gyere, süssünk valami nagyon finomat.

Ez egyébként nem volt túl jó ötlet, mert ő maga nem igazán értett a sütéshez – szegény Henrik élete csalódásának tarthatta –, a kislány meg mégannyira se. Viszont elterelte kicsit Anna figyelmét, és a sajátját is.

Agnarr később lejött, befejezték a fa díszítését és átadták az ajándékokat. Utána egyedül hagyták kicsit Annát – aki nagyon örült az ajándékainak, rengeteg játékot kapott kárpótlásul, amiért nem lehetett együtt a testvérével – és Elzát is megajándékozták.

Estefele Iduna Annával ült a szalonban. Ő a díványon, kezében egy csésze teával, Anna pedig a kisasztal előtt térdelt.

A kislány rajzot készített, még a nyelve hegyét is kidugta a nagy koncentrálásban.

- Te anya! – szólalt meg hirtelen és abba hagyva az alkotást, felpillantott. – Miért fehér az egyik hajam?

- Egyik hajad? – nevette el magát Iduna. – Mármint hajtincsed? – Anna bólintott, ő pedig vállat vont. Nem mondhatta el, hazudni pedig nem szeretett volna. Így is túl sokszor tette.

- Én tudom.

- Tényleg? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Aha. Valaki megcsókolt, és azért – magyarázta. Aztán eltűnődött. – De egy troll volt az. Nem akarok összeházasodni egy trollal.

Iduna annyira komoly arccal nézett rá, amennyire csak bírt.

- Ígérem, nem adlak hozzá egy trollhoz.

- Akkor jó – nevetett Anna, és felmutatta a rajzát. Egy hóember volt rajta, narancssárga répaorral, kékre színezett szájjal, és valamilyen oknál fogva zöld (füves?) talajon állt. Mégis emlékezhetett valamire? – Milyen lett?

- Nagyon jó pofa – válaszolt Iduna őszintén.

- Szerinted Elza örül majd neki?

- Biztos vagyok benne.

Anna felpattant, és futva indult el, hogy átadja az ajándékot.

Az ajtóban azonban megtorpant, olyan hirtelen, hogy majdnem hasra esett. Lassan megfordult, és felmutatta a rajzot.

- Nem emlékszem... Nem emlékszem a hóember nevére – mondta lassan, és gondolkodva összeráncolta a szemöldökét. – Pedig volt neki. De nem tudok rá emlékezni.

Iduna letette a csészét a kisasztalra, és lassan megszólalt.

- Olaf volt a neve. – Hadd emlékezzen, legalább erre hadd.

- Olaf? – Anna arca hirtelen felderült. – Hát persze! Olaf!

Lelkesen fordult meg, zöld szoknyája csak úgy pörgött körülötte, és szélsebesen futott is tovább.

Pár perc múlva büszkén tért vissza.

- Becsúsztattam neki az ajtó alatt. – Aztán kicsit lelombozódva hozzátette. – Bárcsak kijönne onnan!

- Jó lenne – mosolygott rá Iduna. Anna felmászott az ölébe, és bánatosan így szólt:

- De legalább van Elza-babám, ha már rendes Elza nincs – nézett a kanapé végében heverő játékokra.

Iduna megpöckölte az orrát.

Sajnálta őt, és tudta, hogy nehéz most neki a testvére nélkül. Amikor délután uzsonnázni hívta, a kislányt a bálterem közepén fekve találta, feje mellett a két babával. Pedig tényleg örült az összes új ajándéknak, kapott építőkockákat, játékmackót, hintalovat, kicsi harangkészletet, jojót és kirakókat. De neki tényleg csak a nővére kellett.

Anna lassan elaludt az ölében, őt lefektette, aztán mégegyszer benézett Elzához. Ő is örült az ajándékoknak, főként a kis pingvinnek, azt magához szorítva feküdt az ágyban, de amikor ráemelte tekintetét, az ő szemeiben is ugyanaz a mély szomorúság tükröződött, mint a húgáéban.

Iduna olyan lassan sétált a hálószobáig, amennyire csak lehetett. Tudta, hogy meg kell tennie, nem volt több kifogás, és a két kislány bánata csak bátorította, hogy megtegye, de még így is nehéz volt.

Nagy levegőt vett és lenyomta a kilincset. Agnarr már a szobában volt. Az ablak előtt állt, elgondolkodva nézte az északi fényeket játékát.

Hallotta, hogy a felesége benyitott, így mosolyogva megfordult.

- A sütemény ehetetlen lett. Csak mondom. – Iduna becsukta maga mögött az ajtót. Agnarr láthatta az arcán, hogy nincs minden rendben, mert elkomorodott, és ellökte magát az ablakpárkánytól. – Baj van? Elzával történt valami? – kérdezte gyorsan. Megfogta Iduna kezét, és riadtan pillantott rá.

A nő megrázta a fejét.

- Nem. Vagyis igen. Úgy értem, nem. Alszik. – Iduna remegett, Agnarr pedig átölelte. – Csak... Én... – Nagy levegőt vett. Szorosan átölelte a férfi, és a mellkasába fúrta az arcát.

- Szeretlek – simított végig Agnarr a hátán. Talán most utoljára. Iduna elhúzódott, a mellkasára tette a kezét és amennyire határozottan csak tudott, megszólalt.

- Mesélnem kell a múltamról. A gyökereimről.

Agnarr végigsimított az arcán.

- Hallgatlak – mosolygott rá bíztatóan, ami kissé megnyugtatta.

Iduna belesimult a tenyerébe, hallgatott pár másodpercig, végül nagyot nyelt.

- Éreztél már olyat, hogy valamit nagyon el szeretnél mondani valakinek, de tudod, hogy nem lehet? – kérdezte, mire Agnarr, úgy tűnt, őszintén elgondolkodik.

- Igen – mosolyodott el végül. – Amikor meg akartam kérni a kezed. Minden percben el akartam mondani, hogy mindennél jobban szeretlek, és azt akarom, hogy összeházasodjunk. Nem is bírtam sokáig.

Iduna bólintott.

- Én ugyanezt érzem. Évek óta. És őszinte leszek: most sem mondanám el, ha nem aggódnék, hogy ennek az egésznek köze van Elzához és az erejéhez.

Agnarr kissé meglepettnek tűnt, de nem szólt közbe. Iduna az égre nézett, aztán rá. Miért olyan nehéz kimondania?

- Azt szeretném, hogy... Megértem, ha kiborulsz. És ha örökké megutálsz. Kiabálhatsz utána, nyugodtan lehetsz dühös, sőt, meg is üthetsz, mert teljesen jogos lenne. Igazából azt nagyon megérdemelném, szóval kérlek is, hogy tedd meg. De kérlek, hagyd, hogy mindent elmondjak.

- Nem tudsz olyat mondani, ami miatt megutállak vagy megütlek. – Agnarr még közelebb húzta magához.

Iduna megrázta a fejét, és a szájára szorította a kezét. Aztán lassan leengedte.

- És azt is szeretném, ha megígérnéd, hogy bármit is mondok, de tényleg bármit, a lányainknak nem esik miatta bántódása.

Agnarr elképedve nézett rá.

- Mégis... Szerinted képes lennék bántani a saját gyerekeimet? – Összeráncolta a szemöldökétt. – Öh... Az én gyerekeim, ugye? – kerekedett el a szeme, mire Iduna a szája elé kapta a kezét.

- Jaj, nem! Mármint hogy igen. Nem ilyenről van szó... Nem azt akarom elmondani, hogy megcsaltalak. Mert nem csaltalak meg. Nem... még régebbi dolgokról van szó. – Kissé még mindig remegett. Vagy nagyon. De Agnarr olyan kedvesen nézett rá, hogy ebből erőt merített és lassan megszólalt. – Nem itt születtem, és nem is abban az országban, ami arra a papírra volt írva – kezdte lassan –, hanem fent, északon. Az egész gyerekkoromat a szabadban töltöttem, és... és ez még mindig nem az, amit mondani akarok, de nem megy – hajtotta le a fejét.

Agnarr az álla alá nyúlt, és megemelte kissé a fejét.

- Nem muszáj, ha nem akarod – nézett a szemébe.

- De – vágta rá. – Muszáj. – Ismét belefúrta magát a férfi mellkasába, és végre kimondta. – Northuldra vagyok. – Agnarr nem érthette, mit mondott, alig hallatszott a hangja. De egyszer már kimondta, menni fog újra. Elhúzódott kissé, és teljesen érthetően megismételte. – Northuldra vagyok.

Agnarr enyhén elkerekedett szemekkel meredt rá, de nem engedte el a kezét.

- De...

- Az Elvarázsolt Erdőben nőttem fel – hadarta. A szíve hevesen vert. – És ott voltam, amikor a támadás történt. És akkor is, amikor nekiestél a sziklának, és amikor megérkeztél ide a kocsival. Mert én mentettelek meg.

Nem mert felnézni. A férfi nem szólt semmit, csak a kezét fogva az ágyhoz lépett, és leült. Iduna letelepedett mellé, de nem túl közelre. Nem tudta, mit szól ehhez az egészhez.

- De... ez lehetetlen. Képtelenség. Iduna... – Elhallgatott, és látszott, hogyan zakatolnak a fejében a gondolatai. A nő lassan dúdolni kezdett. Azt a dallamot, amit akkor is énekelt. Agnarr hitetlenkedve rázta a fejét. – De ezt... Ezt miért nem mondtad el? Hiszen annyiszor megtehetted volna.

Iduna a levegőt visszatartva megrázta a fejét, aztán megszólalt.

- Nem lehetett. Idejöttem, és mindenki utálta a northuldrákat, talán teljesen jogosan, én nem tudom – magyarázta, és próbálta visszafojtani a könnyeit. – Én nem bántottam senkit, de nem mertem elmondani. A leghazafibb arendelle-i is börtönbe kerül, ha northuldrául ír, szerinted mire számítottam? És aztán összebarátkoztunk, és szép lassan egyértelmű lett számomra, hogy te vagy Arendelle legfontosabb embere. Nekem nem volt itt senkim, csak te, és féltem, hogyha elmondom, megutálsz. Vagy ha nem is, muszáj tenned valamit, mert királyként nem hagyhatod, hogy egy northuldra éljen a kastély falai közt, meg úgy egyáltalán, az országba. Nem akartalak elveszíteni.

Felhúzta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Megtette. Elmondta. Miért nem érzi magát könnyebnek?

A hátán érezte Agnarr kezét.

- De... Jó, kezdjük az elején. Tehát te sem tudod, miért veszett össze a két nép – pillantott rá, mire megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs.

A férfi pár másodpercig csöndben maga elé meredt, aztán halkan megszólalt.

- Nekünk nem volt okunk támadni.

- Nekik sem – válaszolt lassan.

Agnarr tűnődve elmerengett, aztán folytatta:

- De láttad, hogy megsérülök, ezért megmentettél – Iduna bólintott. – Hogyan?

- Az édesanyámat kerestem. Akkor vettelek észre. Láttam, hogy elájultál. Egy kulningot énekeltem, ez egy amolyan hívódal. Reméltem, hogy valaki meghallja, és segít – mesélte, és még ennyi idő után is fájt felidéznie a történteket. – De egyetlen ember sem jött. Csak a szél szelleme. A levegőbe emelt minket, és egy kocsira tett. Rám dobott egy takarót, és én egyébként is messze akartam kerülni a csatától, úgyhogy nem tiltakoztam. A kastélyig jöttem, aztán visszamentem, de addigra már ott volt a köd, és nem tudtam hazamenni – Eddig bírta. Kitört belőle a zokogás. Ismét átfutott rajta az a kétségbeesés, ami akkor is. Most éppolyan elveszettnek érezte magát, mint akkor.

Agnarr átölelte.

- És utána visszajöttél?

- Nem tudtam, hova mehetnék – szabadkozott. – Igazából máshova akartam, de a Henriktől még bocsánatot akartam kérni, amiért nem tudtam neki korábban fizetni, és ő marasztalt. Azán a felesége ide hozott.

Agnarr bólintott, és letörölte az arcáról a könnyeket.

- Aminek én nagyon örülök.

- El kellett volna mondanom, de nem mertem. Téged sem akartalak nehéz helyzetbe hozni – magyarázta. – Hogy magyarázkodnod kelljen miattam. Így is tudom, hogy nehéz volt kiharcolni az esküvőnket. – Iduna nagy levegőt vett, aztán lassan megkérdezte: – Na mit szólsz?

Agnarr zavartan pislogott, és végigsimított a haján.

- Nem tudom. Tényleg nem. Annyi minden kavarog most a fejemben – mondta akadozva. – Így azért sok minden érthető, de rengeteg kérdésem lenne, és azt se tudom, melyikkel kezdjem.

A kandallóban égő meleg tűz narancssárga fénybe vont a férfi arcát, kiemelve összezavarodott tekintetét.

- De itt maradhatok, ugye? – pislogott rá Iduna. A gondolat, hogy elküldik innen... hogy itt kell hagynia a lányait...

- Persze – felelte Agnarr gyorsan. – Nem haragszom, de... Éveken keresztül hazudtál. És egy részem ezt megérti, de egy másik képtelen felfogni. És ez... Én meg már azt hittem, loptál valami nagyon értékeset, vagy megöltél valakit, vagy rosszabb. De ez...

Iduna megdörzsölte az arcát.

- Tudom – szólt. – És hidd el, hogy nem vagyok rá büszke. Ezerszer elhatároztam már, hogy bevallok mindent. De nem ment.

Hosszúra nyúlt köztük a csend, nem tudta, mit mondhatna. Ez egy újabb próba volt kettejüknek, épp mint amikor meg kellett tanulnia beilleszkedni a királyi családba, a lányok születése, Elza ereje vagy éppen Anna sérülése.

Csak ez teljesen rajta múlt, és most azt kívánta, bár korábban elmondott volna már mindent. Tényleg úgy tűnt, hogy Agnarrnak nem az fáj a legjobban, hogy northuldra, hanem a hazugságok. Pedig nem hazudott. Igyekezett nem hazudni. Sokkal inkább titkolózott, és kerülte a kínos kérdések megválaszolását.

- Megbántad valaha is? – kérdezte Agnarr hosszas hallgatás után. Iduna felkapta a fejét.

- Hogy megmentettelek? Nem, dehogy – pislogott rá. – Egy darabig azt bántam, hogy nem kaptam észbe időben és mentem vissza, amikor még tudtam volna. De most már azt sem.

Agnarr tűnődve mustrálta az arcát, aztán lassan ismét megszólalt.

- Amikor megkértem a kezed, azt mondtam, bármilyen is voltál régen, én örülök neki, mert csak így lehetsz az, aki most vagy. És ezt továbbra is így gondolom. Szeretlek, és lehetsz felőlem titokban cirkuszi bohóc is, az sem változtat ezen a tényen – mosolyodott el halványan. – És Annának is igaza volt: bárki is mentett meg, imádjuk. Úgyhogy jelenleg az a helyzet, hogy dupla annyira szeretlek, mint eddig. Pedig az sem volt semmi.

Iduna lassan elmosolyodott.

- Ennek örülök. És tényleg sajnálom, nagyon, nagyon sajnálom. – A kezébe vette Agnarr kezét. – És azt is, hogy miattam van Elzának ereje.

- Te tudod az okát? – Iduna megrázta a fejét.

- Nem. Próbáltam kideríteni, ezernyi könyvet átolvastam, de semmit nem találtam. Ezért is mondtam most ezt el. Mert más kiindulás nincs, csak annyi, hogy én egy olyan erdőben nőttem fel, ahol mindennapos volt a mágia. Napi szinten kapcsolatban álltam a szellemekkel. Próbáltam rájönni, hogy mi történhetett velem, ami miatt ez lett a következmény, de nem tudom. És elolvastam rengeteg könyvet, de egy sem ír kislányokról, akik jeget varázsolnak. Egyszerűen nem tudok egyedül egyről a kettőre jutni, most már muszáj volt elmondanom, hogy te is tudd, merről közelítsd meg a dolgot, hátha eszedbe jut valami megoldás, ami nekem nem. Bármi.

Agnarr lassan bólintott.

- Jó. Találunk megoldást. Tudom.

Iduna nekidőlt a mellkasának, és felsóhajtott.

- Remélem. Rossz látni, hogy milyen szomorúak mind a ketten. Mondjuk... a te arcod se épp szívderítő jelenleg, de megértem – motyogta. – Én... amiben csak tudtam, igazat mondtam. Utálok hazudni. Tényleg nem volt semmi pénzem és nem voltak kistestvéreim sem. Halászni viszont valóban szeretek, és úgy korcsolyáztunk, ahogyan meséltem. A legjobb barátom neve Áile volt, ahogy mondtam, az édesanyámé pedig Ravna. – Hirtelen elhúzódott és felpillantott rá. – Mutathatok valamit?

Agnarr bólintott, ő pedig felállt, megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után. A könyvtárba vezette, és megállt a fal előtt.

- Tudtad, hogy van itt egy titkos terem? – kérdezte. Senkit nem hozott még ide, csak Elzát, de ő nyilvánvalóan nem emlékezhetett már rá.

- Nem – rázta Agnarr a fejét.

- Véletlenül találtam rá... Igazából csúszkáltam a létrával, és majdnem elestem.

A férfi mosolyogva megrázta a fejét.

- És csodálkozol, hogy Anna olyan, amilyen.

- Ha már külsőre nem hasonlít rám – vont vállat Iduna, mire Agnarr rámeredt.

- Nem hasonlít? Láttad már azt a gyereket?

- Igen. Elza olyan, mint én, csak kicsi és szőke. Ha viszont nem lettem volna ott Anna születésénél, én feltételezném a megcsalást – bökte meg Agnarr orrát, aki keresztbe fonta a karját.

- Anna épp úgy néz ki, mint te, amikor először láttalak.

- Tényleg?

- Igen. Viszont áruld el nekem, meddig álldogálunk még a fal előtt?

Iduna meghúzta a gyertyatartót, mire a fal lassan elmozdult. Agnarr csodálkozva figyelte, ő pedig így szólt:

- Miután megtaláltam, úgy döntöttem, ide hozok minden könyvet, ami csak a hasznomra lehet – mondta, és belökdöste maga előtt a férjét, mielőtt a fal visszacsukódott volna.

Agnarr ámulattal figyelte a megrakodott könyvespolcokat, a plafonról aláhulló, színes tollakkal és falevelekkel teli füzéreket és a falra ragasztott képeket.

- Ezeket te rajzoltad? – kérdezte az utóbbiakra mutatva. Az évek alatt egyre több és több kép került fel, akit csak tudott lerajzolt. Nem akarta őket elfelejteni.

- Igen – bólintott, és ő is a képekre emelte tekintetét. Néha leszedte őket. Zavarta, hogy nem láthatja ezeket az embereket élőben, zavarta a mozdulatlanságuk a rajzokon, néha zavarta a tekintetük, ami mintha azt üzente volna, hogy csalódtak benne. Aztán mindig újra visszarakata őket, mert bűntudata támadt, és mert csak így láthatta őket, és mert megint vidámnak és örömtelinek tűntek.

- Mesélsz róluk? – kérdezte Agnarr óvatosan, ő pedig rákapta a tekintetét.

- Szeretnéd? – A férfi bólintott, mire elmosolyodott. – Persze.

Levette a képeket a falról, letelepedtek a földre és kiterítették őket. Annyiszor szeretett volna mesélni róluk. Annyiszor tett volna megjegyzést arra, hogy Áile is ezt mondta volna, vagy hogy Meerke is így nevetett. És minden alkalommal, amikor nem tette, egy kicsit úgy érezte, újra elvesztett valamit.

- Ő Skarild. Ő a...

- A törzsfőnök – bólintott Agnarr. Iduna ránézett. – Bemutatkozott nekünk, és beszéltem is vele egy keveset. Kedvesnek tűnt.

- Igen. Nagyon kedves. Bár kissé aggodalmaskodó. Viszont mindig mindenkiben megtalálja a jót – mosolygott, aztán a következő képre bökött. – Ő Áile. Kíváncsi, és mindenbe beleüti az orrát, de nagyon jól tud főzni és remek a humora. Eljes, az unokatestvérem, folyton a tűzzel játszik, és mindig meg is égeti magát, pedig már én is mondtam neki, hogy ne tegye. Aztán itt van Livli, anyukám legjobb barátnője. Ő Meerke – mutatott aztán a következő képen szereplő nőre. – Csendes, de jólelkű. Ikrei születtek, Juffe és Ledjo, ők azok. Még járni sem tudnak. Vagyis nem tudtak. Amikor eljöttem, akkor még nem tudtak. Azóta már biztos. Ha még élnek. Furcsa, nem? Az emlékeinkben nem öregednek meg az emberek.

Egyszerre lett volna kedve nevetni és sírni. Őrület volt, végre nyugodtan beszélhetett erről.

Agnarr kíváncsian figyelt rá, hosszasan sorolta a neveket, amikor pedig elhallgatott, átkarolta a vállát.

- És ő az édesanyád, ugye? – mutatott az utolsó képre, ami eddig kimaradt. Iduna bólintott. – Nagyon hasonlítasz rá.

- Úgy gondolod? Szerintem egyáltalán nem.

- De. Csak más a frizurád. – Felnyúlt és kibontotta a haját a fonott kontyból. Megigazgatta a copfját, és bólintott. – Így. Most ugyanolyan – emelte mellé a képet.

- Mindig énekelt nekem – mosolyodott el. – És tucatnyi játékot készített, amikor kicsi voltam. És halászni is ő tanított meg, meg még a fél gyerektársaságot is. Meg csinált nekem egy játékbabát, akit elneveztem Helbmének, úgyhogy légy hálás, amiért a gyerekeinknek az általad javasolt nevek közül választottam és nem saját ötlettel álltam elő. Aztán egyszer elhagytam azt a babát és egy egész napot azzal töltött, hogy megkeresse nekem. Azt kívánom, bár fele olyan jó anyuka tudnék lenni, mint ő volt.

Agnarr végigsimított az arcán.

- De hiszen csodálatos anya vagy.

Iduna megrázta a fejét.

- A lányaimat el kellett egymástól szeparálni. A kisebbik azért sír, mert látni szeretné a nagyobbat, aki meg azért, mert bántotta a kicsit, miközben attól kell rettegnie, hogy rátámadnak valami miatt, amiről csakis én tehetek. És én nem tudok nekik segíteni.

- Dehogynem. Azért vagyunk itt. Vagy nem?

A nő bólintott.

- Végülis de. Ezek a könyvek – mutatott a polcokra –, mind a mágiáról szólnak. De többnyire nem emberekről. Én ezeket azért gyűjtöttem eleinte össze, hogy megértsem a ködfal rejtélyét, és vissza tudjak menni. Utána néhányat Elza miatt is, amikor megszületett, és pár hete is itt kötöttem ki, de azokkal sem mentem sokra.

Agnarr feltápászkodott a földről.

- Meglesz a megoldás. – Az asztalhoz lépett, belelapozott Iduna jegyzeteibe, aztán megfogott néhány tollat. – Hangulatos – jegyezte meg. – Iduna csak szégyenlősen vállat vont. Kicsi korától kezdve tollakat gyűjtött, a sátruk is tele volt velük. – Abban mi van? – kérdezte Agnarr a ládára mutatva.

Iduna nem állt fel, hanem négykézláb odamászott, és felnyitotta.

- Ruha. – Agnarr mögé állt, és belenézett ő is a ládába. – Ez volt rajtam, amikor eljöttünk.

- Felveszed?

- Mi? Nem! – pillantott fel rá. – Ki van zárva. Ezer éve nem volt rajtam.

- Akkor épp itt az ideje.

- Szerintem már nem is jó rám.

- Nem derül ki, amíg nem próbálod fel – mutatott rá Agnarr. – Ha már van egy northuldra feleségem, akkor legalább egyszer hadd lássam northuldra ruhában.

Iduna csípőre tette a kezét.

- Már láttál úgy. Csak nem tudtad, hogy az én vagyok.

- Most, hogy így mondod, teljesen egyértelmű, hogy a tömegben te voltál a harmadik ember, balról, kistállal a kezedben – jegyezte meg Agnarr szarkasztikusan.

- Nem talált. Én egy szaravast vittem, nem tálat. Aztán meg nem is voltam a tömegben, mert a széllel játszottam.

Agnarr szeme elkerekedett.

- Az te voltál? Akkor tényleg láttalak.

- Na ugye – bólintott Iduna elégedetten, és le akarta csukni a láda fedelét, de Agnarr elkapta a kezét.

- De akkor még nem voltál a feleségem.

Iduna szikrázó pillantást vetett rá, de aztán megadta magát, és átöltözött. A ruha sokkal jobb volt, mint hitte, csak mellben volt kissé szűk, és a nadrág, épphogy rövid, de ez a bakancsban nemigen látszott. És nem nőtt a lába tizennégy éves kora óta. Fura.

Agnarr tátott szájjal nézett végig rajta.

- Te tényleg northuldra vagy – jelentette ki. Iduna a szája elé kapta a kezét, és elnevette magát.

- Eddig nem hitted el?

- De. Csak idő kell, hogy rendesen felfogjam. – Megrázta a fejét, és legyintett. – Nem számít. – Ismét végignézett rajta, úgy, mintha életében először látná. – De most mégis mit csináljak veled? – kérdezte. Halványan elmosolyodott. – Régebben arra gondoltam, a megmentőmnek bárónői címet adok. De annak bőven fölötte vagy.

- Tudom. És ne is akard azzal kinyomni a szemem. Ez a legkevesebb, amit érdemlek – közölte vele Iduna. És komolyan gondolta.

Agnarr elnevette magát és biccentett.

- Ezzel nem vitatkozhatok. Egyébként, valójában logikus, hogy northuldra vagy.

- Tényleg? – vonta fel Iduna a szemöldökét. Nekidöntötte a hátát a hideg kőfalnak.

- Igen. Mert jól tudsz titkot tartani.

- Ez hogy függ össze?

- Northuldra... huldra. Tudod, mi az a huldra, nem?

A nő elmosolyodott és bólintott.

- Igen. Meséltem a huldrefólkról a lányoknak is. Rejtőzködő, titokzatos lények.

- Épp, mint te.

Iduna oldalra biccentette a fejét.

- De mázlid van, én nem a farkamat rejtegettem – szólt, mire Agnarrból kitört a nevetés. – És sosem laktam a föld alatt.

- Ezt azért gyanítottam, bár azt hiszem, már semmi sem lepne meg. Ezeket megnézhetem? – kérdezte aztán a ládába mutatva. Iduna oda lépett és belenézett, szemügyre véve a maradék holmit, aztán bólintott. A férfi kivette a takarót és végighúzta az ujját a motívumokon.

- Ezt hogyhogy hoztad?

- Nem hoztam – rázta meg a fejét. – Itt csináltam, még az első itteni karácsonyom előtt, mert azt hittem, addigra vissza jutok, és készíteni akartam valamit az édesanyámnak. Azok sem az enyémek – mutatott a ládában fekvő többi tárgyra.

Agnarr kivette a karkötőt és a könyvet, majd utóbbit felmutatta.

- Szabad? – Iduna bólintott, ő pedig belelapozott. – Ez én vagyok – csodálkozott aztán. A nő mellé lépett és belepillantott a bőrkötéses könyvecskébe. Akkor, amikor készítette, lerajzolt mindent és mindenkit, ami szerinte érdekes volt Arendelle-ben, hogy megmutassa majd. Így került Agnarr mindjárt az első oldalra. – Mit írtál ide? – nézett fel rá a férfi. Iduna hunyorogva a northuldra betűkre meredt, aztán lassan megszólalt.

- Ez itt Agnarr. A valóságban méghülyébb feje van, de sajnos túl jól tudok rajzolni.

Az említett elnevette magát.

- Tényleg ezt írtad? – kérdezte, mire Iduna bólintott.

- Aha.

Agnarr az arcát fürkészte.

- Nem igaz – jelentette ki végül vigyorogva. Persze, hogy nem. – Egyébként – komorodott el kissé – vannak northuldrául írt könyveink.

- Nincsenek – rázta meg Iduna a fejét. Az egész könyvtárat átkutatta már és bár voltak más nyelvű könyvek, olyanok nem.

- De. Csak mivel be vannak tiltva, a padláson.

Összeráncolta a szemöldökét. Volt padlásuk? Egyáltalán...

- Mi az a padlás?

Agnarr mosolyogva a fejét rázta.

- Holnap megmutatom és közben megkeressük a könyveket. Addig is, fogjon, northuldra kisasszony, egy itteni könyvet és üljön ide, hogy ketten áttanulmányozzuk.

Iduna felkapta az egyik, még nem olvasott könyvet az íróasztalról, odaszökkent Agnarrhoz, leült elé és nekidöntötte a hátát a mellkasának.

- Rendben. Megtudjuk, miért van Elzának ereje és hogyan lehet irányítani, mire jön az új év.

Agnarr bólintott.

- Kinyitjuk a kapukat...

- ...és ők ketten újra a legjobb barátok lesznek Annával.