A társalgóban ültem. Anya szemben velem.
-Hogy vagy? -anya szemében félelem csillant.
-Jól. Miért? -próbáltam rájönni, hogy mitől tart anya. -Mama, minden rendben?
Anya szaporán pislogott.
-Én?! -anya magára mutatott. -Nincs semmi bajom. Én miattad aggódom.
-Miért? -megfogtam anya kezét, hogy megnyugtassam.
-Tudod...az összes csoporttársad meghalt.
-Igen... -krákogtam. -Rebecca...ez az egész szörnyen tragikus...kész csoda, hogy túléltem.
Anya válla leesett. Görnyedten ült előttem és mereven a kezében tartotta a kezem.
-Igen... -nagyot nyelt.
Pár percig csendben voltunk mindaketten. Aztán -mintha összegyűjtötte volna a bátorságát- anya megszólalt:
-Kicsim...tudod, nagyon sok rossz dolog történt itt, a NAP-ban. Nemcsak a csoporttársaid haltak meg, hanem egy ápoló is...
-Hallottam róla! -jegyeztem meg. -Borzasztó!
-Hát, igen. -anya szipogott egyet.
-Szeretném, ha egy jobb helyen lennél...
-Ez jó ötlet. -bólogattam.
-De...ezen a helyen...mielőtt befogadnának kapnod kell egy...szúrit...oltásfélét... -anya megdörzsölte az orrát.
-Miért?
-Biztonsági előírás.
-Mi a hatása? -érdeklődtem.
-Békére lelsz...
Anya mindig jót akart nekem.
Ha szerinte ez a megoldás...
-Rendben. -egyeztem bele.
-Így lesz a legjobb... -anya arcán egymásután folytak le a könnyek.
-Legyen úgy, ahogy mondod. Bízom benned, Mama!
Anya testét heves zokogás rázta.
Bízom anyában.
Mindig segített nekem.
Mindig számíthattam rá.
És ha benne nem bízhatok, akkor kiben?