Éberen feküdtem a hátamon.
Véletlenül elszunnyadtam egyszer, de szerintem csak pár percig tartott míg fel nem ébredtem.
Minden neszre összerezzentem.
Végül már nem bírtam tovább ezt a feszültséget, hogy minden izmom görcsösen feszül, és felpatttantam a matracról, majd elkezdtem fel-alá járkálni a szobámban.
Mi tévő legyek?
Tehetetlenül estem neki a falnak.
Keserű dühvel vágtam hátra a fejem.
Pfsziii...katt!
Sziszegő hangot hallottam, ami egy kattanással ért véget.
A fal, aminek támaszkodtam egy leheletnyit besüllyedt.
Érdeklődve fordultam meg.
Mi a fene...?!
Az ujjaimmal óvatosan beljebb nyomtam a falat; az engedett és hamarosan egy 45cmx45cm -es nyílás jelent meg.
Hitetlenkedve bújtam be a koromsötétbe.
Vajon hová vezet?
Nem tudom pontosan, hogy mennyit másztam, de egyszercsak megtorpantam.
Valamilyen akadályba ütköztem.
Kitapogattam az akadályt. Sima felületű volt. Elkezdtem felfelé tapogatózni. Rácsokra fonódtak az ujjaim. Finoman mozgattam felfelé és lefelé. A rács megmozdult és kinyitottam. Felmásztam. Enyhe fuvallat lengette meg a hajam. Hm. Ez biztosan a szellőző. Így már értem, hogy miért nem volt áporodott szag a titkos folyosón.
Immár a szellőzőben kuszva haladtam előre.
Nagy valószínűséggel a gyilkos is ezt használja. Rábukkanhatott egy titkos ajtóra, mint én, és a szellőzőre, így bármikor és bárhol megjelenhetett.
Mintha órákat másztam volna, de lehet, hogy csak percek voltak. Közben leágazásokat is találtam, de én csak egyenesen mentem. Nem akartam eltévedni.
Pár perc kétségbeejtő változatlanság után egy szobához vezetett az út. Nem láttam át a rácsokon, mert még plusz egy rács volt rakva az előzőre merőlegesen.
Könnyen kinyílt, mert valaki már felfeszítette előttem. Baljóslatú érzés töltött el. Jártak már itt előttem.
Halkan puffanva értem földet. Felálltam a térdelésből és igyekeztem hozzászoktatni a szemem a félhomályhoz.
A fejem fölött pislákolt a neoncső.
Égett hús szaga terjengett a levegőben.
Végigfutattam a tekintetem a szobán és a bal oldalon, az ajtótól távolabbi sarokban megpillantottam egy sötét alakot.
Közelebb mentem.
Az égett szag erősődött.
Elég közel voltam az alakhoz, hogy lássam; durván megégett.
Bárki is volt az, már meghalt.
Megkerestem a szobában az egyetlen személyes tárgyat, amivel azonosíthattam az illető kilétét.
Tőlem nem messze magányosan ált egy szivacslabda.
-Jonas... -suttogtam.
Ekkor kivágódott az ajtó.
Ijedten összerezzentem és űzött vadként hátráltam az ajtótól.
-Te! -egy nagydarab ápoló rám ripakodott. Szeméből sütött a gyűlőlet.
-É-én...é-én...ne-em...ne-e-em én... -a hátam nekiütközött a falnak. -Kérem... -leheltem.
Az ápoló megragadta a karom és behúzott egyet nekem.
Éles fájdalom hasított az arcomba, aztán felkúszott a koponyámba, nyomában zsibbadtsággal. Behunytam a szemem, hogy csökkentsem a fájdalmat, erre elkapott a sötétség és magába szippantott.

Felébredtem, de a szemem nem nyitottam ki.
Csukott szemmel próbáltam felmérni a helyzetem.
Az arcom valami puhába nyomódott, de ahol az ütést kaptam még mindig sajgott.
Egy ember szuszogását hallottam, egyébként semmit.
Óvatosan résnyire nyitottam a szemem. Kukkucskáltam, de fehérségen kívül nem sokat láttam.
-Csak nem felébredt, Csipkerózsika?
Sajnos nem a kedvenc ápolóm gúnyolódott velem. Engem is meglepett mennyire vágytam a piszkálódására, az ő piszkálódására...
Felkeltem, hogy annak a szemébe nézhessek, aki beszólt nekem.
-Megütött. -mondtam, mikor felismertem a nagydarab ápolót.
-Egy gyilkos megérdemli.
-Szabályt sértett. -a hangom érzelemmentesen csengett.
-Mindenki úgy tudja, hogy önmagadat bántottad, mikor rádöbbentél, hogy mit tettél.
-Nem én tettem.
-Dehogynem. -végre a szemembe nézett. Magabisztosság fénylett benne. Biztos volt az igazában. -Az összes csoporttársad megölted!
Meglepett a feltételezés.
-Hogy mi?!
-Mindenkit! -kiköpött egyet oldalra.
A homlokom ráncoltam.
-Rebecca... -kezdtem.
-Komplikáció lépett fel és az orvosok nem tudták visszahozni.
Összeszorult a torkom. A szememet könnyek égették.
Felhúztam a térdem és átöleltem.
-Az nem lehet... -a könnyeim hullottak, mint a záporeső.
-Te tetted!
Azt még érettem, hogy miért gondolja, hogy megöltem Jonast. Én találtam rá a holttestére, de a többiek...
-Miért pont én?
-Te gyilkos vagy. Ezért vagy itt. Ölsz, aztán elfelejted. -csupa megvetéssel beszélt rólam.
ÉN?! Gyilkos volnék? Lehetséges? Olyan sok mindenre nem emlékszem...
A fejem a térdeim közé szorítottam, úgy pityeregtem. Hogy Rebecca miatt vagy magam miatt nem tudom, csakhogy egy idő után a gondolataim más fordulatot vettek és az én meggyötört elmém felváltotta őket emlékekké...

A fogvatartóm felvonszolt az emeletre a pincéből, hogy egyek valamit, különben holnap nem kelek fel. Nem is emlékszem, hogy mikor ettem utoljára...
Lelökött a konyhában egy székre, majd elém dobott egy tányért, rajta nagy adag moslékkal. Evőeszközt nem adott.
-Zabálj! -parancsolt rám.
Még mindig nem tudtam, hogy hogy hívják. Nem mintha érdekelt volna...
Farkaséhes voltam, így nekiálltam enni. A fogvatartóm árgus szemekkel figyelte minden mozdulatom.
Kinyaltam a tányért, erre élvezettel felröhögött.
-Ez az kislány! -hátrahajtott fejjel nevetett és én kihasználtam az alkalmat. Az ágyékához dobtam a tányért és mikor felüvöltve a fájdalomtól előregörnyedt, akkor összetörtem a székem a hátán.
A szék széttört. Felkaptam az egyik lábát és amikor nekem akart támadni belé dőftem az újonnan szerzett karót.
Nem voltam elég erős ahhoz, hogy halálos sebet ejtsek rajta, ezért újra belé szúrtam. Újra és újra. A combjába, a karjába, a hasába, a hátába.
Nem kíméltem. Mikor már a saját vérében feküdt ráültem a mellkasára és a láncom -,mellyel megláncolta a kezeim- a nyaka köré tekertem és fojtogatni kezdtem. Már annyira gyenge volt, hogy simán kiszoríthattam belőle a szuszt.
-Tudod milyen régóta várok már arra, hogy megöljelek? -közel hajoltam hozzá. Az arcán érezte a lehelletem. -Remélem élvezed, mert én nagyon!
Elmondtam azt, amit ő  folyton mondott nekem és élveztem, hogy megfordult a kocka.
-Sajnos nem vagyok elég türelmes, pedig szívesen végigcsinálnám veled azt, amit velem tettél, de most sokkal jobban vágyom arra, hogy elvegyem az életed. -rákacsintottam. -De ne aggódj a Pokolban találkozunk és ott majd folytatom a kínzásod! Addig itt egy búcsúajándék, hogy ne felejts el! -rövid csókot leheltem a szájára és mehszorítottam a láncokat. A fogvatartóm hörgő hangot hallatott és a teste görcsösen rángani kezdett. A tekintetemmel nem eresztettem az övét, amíg meg nem halt.
Aztán megfogtam és kivonszoltam a ház elé. A düh és gyűlőlet erőt adott. Kint kiszegeltem a verandára. A tenyereibe, karjaiba 2-2 darab, talpába, lábaiba 2-2 darab, ágyékába, hasába és melkasába 5 darab szöget ütöttem. Hosszú, nagyon hosszú szögek voltak...
A nyakán ott díszelgett a láncom.
Utána őrült kacagással szemléltem a művem.

Barbie a tükörben figyelte magát.
Mögé lépkedtem egy macska gyorsaságával és csendességével.
-Tudod mi a jó a halakban? -suttogtam a fülébe, miközben befogtam a száját.
Barbie szoborrá merevedett és válasz hiányában én válaszoltam.
-Hogy csendesek. -kinyúltam a tükört fedő üveg széléhez. Már rég nem izgatott Barbie. Esténként eljöttem a szobájába és koptattam az üveg és a fal közti részt. Most leszedtem az üveget a tükörről. A könyökömmel széttörtem a tükröt.
A folyosóőr a lehető legtávolabb tartozkódott tőlünk. Kiszámítottam, így nem hallhatta meg a zajkeltést.
Kiemeltem egy szilánkot az összetört üvegből és elmetszettem Barbie torkát, de előtte elmondtam:
-Sosem kedveltelek, de mostanra lett elegem belőled!
Leengedtem a vérző testet a földre, majd egy tornász ügyességével -hiszen az vagyok! -felkapaszkodtam a szellőzőhöz és gondosan bezártam magam után a rácsot, mint mindig.

A plüss kisautó tényleg Barbie-nál volt. Elővigyázatosságból egy tükörszilánkot elrejtettem benne, mikor Barbie-nál jártam, hogy...nos, hogy megöljem.
Ez jó döntésnek bizonyult.
Adam semmibe vette a mi életünket.
Ez nem tetszett.
Ő is mindig ezt tette velem. Semmibe vett...
Tehát a megszokott titkos alagútakat használva -valaki nagyon paranoiás volt, mikor az épületet építette- meglátogattam Adamet.
Édesdeden aludt, amikor földet értem.
Kecsesen riszálva, vad mosollyal az arcomon a matracához sétáltam. Óvatosan kihúztam a karja alól a plüsst és széttéptem. Megmarkoltam a szilánkot majd ügyes kezekkel benyúltam Adam szájába és megragadtam a nyelvét. Furcsa, hogy így nem tudnak sikítani...
-Kár volt megszólalnod! -lassan elkezdtem levágni a nyelvét. Adam mire túltette magát a félelmén már megvágtam a nyelvét, így most a fájdalommal küzködött és az agya teljesen leblokkolt. Pedig erős srác, letudna győzni. Persze én is erős vagyok, szóval nem menne könnyen neki sem.
Még a felénél sem tartottam, mikor Adam sokkot kapott és elájult.
-Többet vártam...

-Tényleg hiszel a szellemekben? -kérdeztem Rebeccát. A szellőző nyílásban ültem. Nem tűnt meglepettnek amiért megjelentem nála, mintha számított volna rá.
-Igen.
-Hm. -kételkedtem.
-Beszélek velük.
-Mégis diliházban vagy... -leugrottam.
-Azért, mert senki sem hisz nekem.
-Mert elég hihetetlen.
-Tudom, amit tudok.
-Aha.
Rebecca a földön ült lótuszülésben. Körbejártam, mint egy ragadozó a zsákmányát.
-Barbie-val és Adammal is beszéltem.
-Jó neked. -Rebecca túl nyugodt volt.
-Tudom, hogy te tetted.
-Ez egy nagyon súlyos feltételezés.
-De igaz. És most értem jöttél.
-Nem feltétlenül. -elgondolkodva megnyaltam a szám. -Miért nem kiáltasz segítségért?
-Felesleges.
-Ahogy gondolod.
-Ez így nem normális.
-Mi? -idegesített a nyugodtsága.
-Segítségre lenne szükséged!
-NEKEM NEM KELL SENKI SEGÍTSÉGE! -fojtott hangon mondta és közben fenyegetően lassan közeledtem Rebecca felé.
-A kell és szükség között van különbség...
Elegem lett! Dühösen felrántottam Rebeccát a földről és teljes erőből a falhoz vágtam a fejét.
Kellemetlen hanggal ütődött a falnak, nem volt túl biztató. Azt hiszem reccsenést is hallottam.
Lehajoltam hozzá és a szemébe lógó hajtincset kisöpörtem az arcából. A homlokán legördült egy vércsepp.
-Legalább már nincs gondod a hangokkal. Nem zargatnak tovább a szellemek.
Hangokat hallottam kintről, ezért gyorsan kereket oldottam.
Épp időben tűntem el a szellőzőben, még a folyosóőr ellenőrzése előtt.

Könnyen kiismerhető a folyosóőrök ellenőrző rendszere. Hogy meddig vannak egy adott helyen. Könnyű, mint az egyszeregy. Mindegyik ugyanazt a szisztematikát használja. És egyikőjük sem ismerte olyan jól a NAP épületét, mint én.
Amatőrök!
Mégcsak fel sem tűnt nekik, hogy eltűnők időnként...
Leugrottam az utolsó még sértetlen csoporttársamhoz.
Jonas idegesen tördelte az ujjait.
Amikor meglátott még idegesebb lett.
-Mit keresel itt, Elizabeth? -elkerekedett szemekkel bámult rám, de hamar rájött, hogy túlságosan kimutatja a félelmét. Mert félt. Rettegett. Nem hiába...jó oka volt rá.
-Jonas! -aggódó álarcot varázsoltam az arcomra. -Muszáj volt eljönnöm. Veszélyben vagyunk!
Vagyis csak te! -gondoltam.
-Ezt eddig is tudtuk. És te nagyobb veszélyben vagy! Én igazi túlélő vagyok.
Hagyjuk már! Óriásit téved mindkettőben.
-Tudom, hogy ki a gyilkos! -suttogtam. -El kell menekülnünk, ha élni akarunk.
-Honnan tudod?
Jonas mögé sétáltam.
-Nyomoztam. -megfogtam a jobb vállát.
-Ki az?
A zsebemből előhúztam egy injekcióstűt, amit az egyik nővértől loptam. Nemcsak a betegek szobájába tudok bejutni az én kis titkos átjáróimnak hála!
-Hááát...ez igazán könnyű pedig... -a nyakába szúrtam a tűt és belefecskendeztem a bénítóanyagot.
Jonas másodpercek alatt a padlóra került.
-Én vagyok a gyilkos és mellesleg az igazi és egyetlen túlélő. -rámosolyogtam. -Csakhogy tudd!
Jonas kábán pislogott egyet. Az anyag megtette a hatását. Jó cucc! Nem csoda, hogy ezt használják.
Kikotortam Jonas zsebéből egy gyufásdobozt. Nem csak én loptam a NAP alkalmazottjaitól.
Meggyújtottam az egyik gyufát, majd Jonasra dobtam.
-Fel kellett volna gyújtanod ezt a helyet, amíg még megtehetted volna.
Jonas annyira kábult volt a beadott szérumtól, hogy nem ordított akkor sem, mikor a lángok a testét nyaldosták.
Faképnél hagytam.

Felemeltem a fejem. Mintha az emlékeknek hála minden a helyére került volna a fejemben.
Megtöröltem a könnyáztatta arcom és a vászonhoz léptem.
-Mit csinálsz? -kérdezte az ápoló.
-Alkotok.
-És mit?
-Haláli baleseteket. -mondtam. -Érdekli?
-Nem. -az ápoló kinézett az ablakon.
Pont ezt a választ vártam, ezzel a viselkedéssel.
Sebes léptekkel odamentem hozzá, és mikor megfordult a szájába tömtem a vászondarabot úgy, hogy levegőt sem bírt rajta venni.
Befogtam az orrát és nem hagytam, hogy kivegye a rongyot a szájából, vagy levegye a kezem az orráról.
A vászont miért engedték meg?! Akár saját magammal is megtehettem volna ezt. Bár a matracba is belefullaszthattam volna magam, ha már az öngyilkosságot nézzük...
Azt hiszem, ha egy gumiszobába zárnak többet érnek el.
Az ápoló engem fojtogatott nem sok sikerrel.
Tudtam, sőt éreztem, hogy hamarosan meghal.
Még kapálózott kicsit mielőtt meghalt.
Mikor már halott volt, fogtam a széndarabkám és a mellkasára rajzoltam a csoporttársaim arcképét, névvel együtt.
Még, hogy a gyilkosok nem tisztelik az áldozataikat? Pff...
Átikszeltem az arcokat.
Éppen azon gondolkodtam, hogy az ápoló arcát is odapingáljam-e, mikor benyitott egy nővér.
Mikor meglátott engem, felsikoltott.

Kényszerzubonyban ültem a földön. Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni.
Az ajtóm kinyílt és anya lépett be a szobámba.
-Szia, Mama! -mosolyogtam.
-Kincsem... -anya meggyötört arccal ült le szembe velem.
A szemei csillogtak. Látszott, hogy sírt.
-Megöltem azt, aki fogvatartott.
-Igen. -anya lehunyta a szemét.
-Eddig miért nem emlékeztem?
-Szoktál néha...
Félredöntöttem a fejem.
-Nem értem. Történt már ilyen velem?
-Igen. A NAP előtt egy elmegyógyintézetben voltál.
-És?
-Egy pár beteg piszkált. Másnap holtan találtak rájuk. Te tetted.
-Belém kötöttek, én meg megöltem őket.
-Igen. -anya megdörzsölte a halántékát. -De utána nem emlékeztél rá.
-Most sem emlékszem arra.
-Mert már rég túl tetted magad rajta.
-Miért nem emlékszem a gyilkosságaimra?
-Az orvosok szerint nem tudod feldolgozni, hogy... -keresgélte a szavakat.
-Gyilkos vagyok? -fejeztem be helyette.
-Igen.
-Dehát semmi bajom ezzel. -elgondolkoztam. -Legalábbis nem érzem, hogy baj lenne. Nem zavar...nem érzek bűntudatot.
-Mert az agyad nem úgy fogja fel, mint másoké. Neked ez egy védelmi ösztön. A gyilkolás nálad egyszerű védekező mechanizmus. Az, hogy elfelejted; amnéziád lesz, ennek a befejezése. Elfelejted, hogy megtörtént, tehát mostmár minden rendben.
-Ez nem gyógyítható? -hihetetlen dolgokat tudtam meg magamról.
-Nem. Sajnos nem, kicsim.
-Holnapra nem emlékszem semmire?
-Ha elalszol, és utána felkelsz, semmire sem emlékszel majd.
-És te így is szeretsz?
-Igen. -nem hezitált. Ez jó.
Mi a jobb, ha tisztában vagyok a valódi kilétemmel? Mert ez a valódi kilétem, nem? A gyilkos. Hiszen e nélkül olyan, mintha hiányozna belőlem valami... Az emlékeim például... Ha-ha-ha!
De mit tegyek?
Ne aludjak el, nehogy elfelejtsem, hogy gyilkos vagyok?
Vagy mindegy, hiszen -ha a gyilkos énem az igazi valóm- akkor úgyis útat tör majd magának?
Én mondtam, hogy igazi túlélő vagyok.
Ezt már többször bizonyítottam is.
Az erősebb legyőzi a gyengébbeket.
És itt nemcsak a fizikai erőről van szó.
Az a lényeg, hogy mindenkinél jobb legyél.