A kötelező délutáni sétára, azért kiengedett. Muszáj volt neki.
A kertben bóklászva a gondolataimba mélyültem. Bántott, hogy Rebeccával összebalhéztunk.
Váratlanul összeütköztem valakivel.
Idegesen kaptam fel a fejem.
-Cső! -Jonas szőke üstöke magasodott fölém.
-Csá! -átkaroltam magam. -Mizu?
-Holnap reggel lesz a temetés.
-Ugyanúgy a kertben? -Jimmy azt mondta gyakorolnunk kéne az együttérzést, de nem hiszem, hogy így gondolta.
-Jah, csak most ketten leszünk.
-Hah? -értetlenül néztem rá; miről beszél?
-Volt foglalkozásom Jimmy-vel
és mondta, hogy Rebeccát baleset érte.
A szám elé kaptam a kezem. Jaj, ne! Rebecca! Pedig szóltam, hogy vigyázzon; hogy legyen óvatos!
-Mi-mi van vele? Jól-jól van? -dadogtam.
-Kómába esett.
-Ó, Istenem! -a szemem megtelt könnyel. -Mi történt?
-Valaki óriási erővel a falhoz vágta, amitől megrebedt a koponyája vagy mi... nem igazán értek hozzá; nem vagyok orvos. A lényeg, hogy most kómában van és az állapota nagyon instabil.
Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő nyomná a mellkasom.
-Valaki egyesével intéz el minket.-Jonas ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. -Te engem nem kap el. Én túlélő vagyok! Bármit megteszek a túlélésért, ha kell másokat a földre taszítok.
Meglepett Jonas őszinte kirohanása.
De most annál fontosabb dolgom is van, mint Jonas durva őszinteségét elemezni. Ott van Rebecca...
Faképnél hagytam Jonast és a NAP épületébe rohantam.
Tíz métert sem tettem meg, mikor egy ápoló elkapott.
-Mi folyik itt? Mi történt? -az ápoló a falhoz húzott.
-LÁTNOM KELL! LÁTNOM KELL!
-ordítottam.
Egyre több alkalmazott jött oda hozzám, hogy lefogják a rugkapáló lábaimat és kezeimet.
-MUSZÁJ LÁTNOM! -teljesen elvesztettem a fejem. -NEM HALHAT MEG! NEM HALHAT MEG!
Egy nővér kezében megjelent egy injekcióstű. Nyugtató.
-KI KELL BÉKÜLNÜNK! -felzokogtam. -KI KE-HE-HE-ELL BÉKÜL-ÜH-ÜH-ÜNK...
A nővér belém nyomta a tűt és belém fecskendezte a nyugtatót.
Még pár percig ellenálltam aztán összerogytam, mint egy rongybaba.

Kinyílt az ajtóm.
Direkt nem fordultam oda.
A matrac besüppedt a bal oldalamon.
-Elizabeth!
Figyelmen kívül hagytam Jimmy hangját.
-Beszélgessünk!
Makacsul nem válaszoltam.
-Jobb lenne, ha kommunikálnál velem.
Persze! Pontosan tudom, hogy ezt szeretné, ezért nem teszem.
-Ezzel nem fogod hamarabb elérni, hogy teljesüljön a kívánságod...
Rohadt agytúrkászok. Minden helyzetre van valami trükkük.
A fogamat csikorgattam. Az ujjaim a matracot markolták.
-Meglátogathatom? -szűrtem a fogaim között.
-Sajnálom, de nem.
-Miért?! -dühösen téptem a matracom.
-Túl instabil az állapota. Senkit sem engednek be hozzá az orvosok.
A hátamat a falnak döntöttem.
-Nekem miért nem mondta el?
Jimmy kínosan feszengeni kezdett.
-Elizabeth... eléggé kiakadtál...én pont ezt szerettem volna elkerülni.
Micsoda mellébeszélés! Nem kell diploma ahhoz, hogy megállapítsam nem ez a valódi indok.
-Most mi lesz velem és Jonas-szal? A gyilkos a mi csoportunkra pályázik, talán még magára is!
Jimmy-t meglepte az elméletem.
Nem tudta mit mondjon, ami egy pszichológusnál ritka dolog.
-Elizabeth...én...örülnék, ha a szobádban maradnál...a biztonság kedvéért. -Jimmy együttérzően megszorította a kézfejem.
-Rendben. -elhúztam a kezem.
Jimmy sóhajtva felállt mellőlem.
Nem követtem a tekintetemmel, ahogy távozott, inkább a falat bámultam.
Mikor lesz már vége?
Mit akar elérni a gyilkos?
Mit csináljak?
Gyötrődve vágtam hanyat magam és aggódva lestem percenként az ajtóra.
Vajon mennyi időm van még hátra?