Meghalt?
Sosem kedveltem, de ez a hír ledöbbentett és elborzasztott.
-Senkinek sem fog hiányozni. -törte meg a súlyos csendet Jonas. -Mindenkit piszkált.
-Jonas!
-Hiszen ez az igazság!
-Halottról jót vagy semmit... -suttogta Rebecca.
-Hogyan? -találtam meg a hangom.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet... -Jimmy tanácstalanul rázta a fejét.
-A csoporttársunk volt... tartozik nekünk ennyivel; hogy elmondja hogyan halt meg... -morbid kíváncsiság vett rajtam erőt. Egy ilyen komolyan ellenőrzőtt helyen, mint a NAP, hogy lehetséges ez? Mégis milyen baleset történt?! Szívrohamot kapott? Az gyors és megmagyarázza miért nem tudtak segíteni neki. Hogy miért nem tudott segítséget kérni.
-Elég kegyetlen...
-Kegyetlen? -Adam abbahagyta az orrtúrást. -Miről beszél? Hogyan halt meg?
-Megölték... -Rebecca hangja nem volt több egy rekedt suttogásnál.
-Igen. -Jimmy fájdalmas arccal meredt maga elé. -Valaki elvágta a torkát.
A gyilkosság mióta számít balesetnek?
-Az mégis, hogy lehetséges?! -Jonas érthető módon kiakadt.
Bár a szobáinkba nem szerelhetnek fel kamerát -ha gazdag emberek gyerekeit kezeled az az egyik hátránya, hogy erős ügyvédet fogadhatnak fel- a személyes jogaink miatt, de rendszeresen ellenőriznek minket. Negyedóránként ránk néz egy nővér vagy egy ápoló.
De a legégetőbb kérdés, hogy ki és mégis mivel? A szobákat mindig megnézik, mielőtt beengednek minket. Semmilyen éles tárgy vagy olyan ami kárt tehet bennünk nem tarthatunk magunknál. Vannak kivételes esetek, mint Barbie tükre, de ott is intézkedtek a védelemről.
-Az illető... -kezdte Jimmy.
-Vagyis a gyilkos. -szólt közbe Adam.
-Igen. -Jimmy sóhajtott. -Szóval ő belopózott Barbie szobájába és valahogy leszedte a tükörről a védőüveget, hogy egy tükörszilánkot használva...hát értitek...megtegye.
-Nem semmi. Ennyit a védelemről. -Jonas hátradőlt a székén és a kezeit összekulcsolta a tarkóján.
-Már nyomoznak az ügyben és mindenkinek nagyon óvatosnak kell lennie mostantól. Biztos, ami biztos. -figyelmeztetett minket Jimmy. -Este nyolckor van a megemlékezés.

Tíz perc múlva nyolc óra.
Elvégeztem az utolsó simításokat.
Felvettem a fekete kardigánom és a gatyám sliccét is felhúztam.
A fehér ruhák helyét most át vették a feketék.
Belépett a szobámba egy nővér.
Nem ismertem, de láttam már itt. Általában mindennap más van, így nincs kötödés sem a betegek sem az alkalmazottak részéről.
-A megemlékezés az udvaron lesz. -dörmögte.
Együtt mentünk ki a kertbe.
A terapeutám egy fakoporsó mellett állt. Kezében egy halom rózsa.
Megkerestem Rebeccát és melléálltam. A szokottnál is rosszabbul nézett ki.
-Jól vagy? -érdeklődtem.
-Barbie szellemként is idegesítő.
Ezután nem kérdeztem többet tőle.
Jimmy mindannyiunk kezébe két szál rózsát nyomott.
-Talán jó lenne, ha mindenki szólna pár jó szót... -próbálkozott Jimmy.
-Nem tartom jó ötletnek. -nyafogott Adam.
-Kezdem én és akkor könnyebb lesz. -Jimmy rátette a koporsóra a rózsáit. -Szentül hittem, hogy képes vagy a gyógyulásra, Barbie. Úgy vettem észre, hogy te is elkezdtél hinni benne... Őszintén sajnálom, hogy a lehetőségedtől ilyen csúnyán megfosztottak.
Jimmy Jonashoz fordult.
-Te jössz!
-És mit mondjak?! -Jonas kétségbesve tárta szét a karját.
-Mondj az enyémhez hasonlót. Ezért kezdtem én. -biztatta Jimmy.
-OK! Barbie! Az orvosok mindig azt mondják, hogy ne hazudjunk -főleg Adamnek mondják, jól tudjuk, hogy miért -ennél a résznél Adam utálatosan nézett Jonasra- szóval nem tudok semmi jót mondani rólad. Mindigis köcsög voltál velem. -Jonas megvakarta az állát. -És bár meghaltál, de legalább megszabadultál ettől a helytől.
-Köszönjük, Jonas! Mostmár tudom mit fogunk holnap gyakorolni. -nézett szúrósan Jimmy. -Rebecca!
-Nyugodj békében!
Csendben vártuk, hogy folytassa, de Rebecca némán bámulta a koporsót.
-Köszönjük, Rebecca! Ez nagyon.. lényegretörő volt. Elizabeth!
-Ööö... -mégis mit mondjak?! -Remélem, hogy most jobb helyen vagy...és...és...sajnálom, hogy míg éltél nem jöttünk jól ki egymással...meghogy...nem volt alkalmam jobban megismerni...
Kínosan toporogtam a lábamon, majd összeszedtem magam és én is a koporsóra tettem a virágokat. Már hat darab volt rajta.
-Köszönjük, Elizabeth! Eddig a tiéd volt a legjobb. Adam!
Adam ledobta a rózsákat:
-Szerintem totál megérdemelted! Nem foglak sajnálni. De ezt ne vedd magadra! Ha a többi jelentéktelen kis senkiházi közül hal meg valaki, az sem érdekelne. -bökött felénk Adam.
A megnevezettek felháborodva mordultak fel, hogy kifejezzék a nemtetszésüket, engem is beleértve.
-ADAM! -Jimmy elkerekedett szemekkel meredt Adamre.
-Nem őszinteséget várnak tőlem?! -röhögött Adam.
-Adam, te itt maradsz és mi ketten hosszan elbeszélgetünk. -Jimmy keresztbe fonta a karjait.
-A többiek elmehetnek.
Szó nélkül követtük az egyik ápolót az intézetbe.
A folyosón szétváltunk.
Ki-ki a saját szobája felé ment.
Becsuktam magam mögött az ajtót és neki dőltem.
Ez a szertartás pocsék volt.
Sőt!
Ez a nap volt pocsék...