Belenéztem az ablak üvegébe.
Ez volt az egyetlen ablak a szobámban és a kertre nézett. Ez ritka, emiatt nagyon is keresett volt a szobám. Sokan vágytak rá. A törhetetlen üvegben figyeltem a tükörképem.
Egy sápadt, hosszúkás arcú lány, fakó zöld szemekkel nézett vissza rám.
A szeme alatti sötét karikák borongossá tették a tekintetét.
Vékony szája -ami majdnem színtelen volt- erőtlen mosolyra húzódott.
Beletúrt a szögegyenes vörös hajába, ami kócosan állt szanaszét.
Tényleg így nézek ki?
Visszafordultam a szobámhoz.
Hófehér falak, hófehér matrac a földön, hófehér babzsákfotel és egy apró széndarab (még a torkomon se tudna megakadni -ennél nagyobbat sosem kapok)
plusz egy vászon hozzá.
Neoncsövek pislákoltak a plafonon.
Ilyen egy mentális beteg szobája.
Elsétálok az ablaktól, ami azért van, hogy csökkentse a bezártság érzetem és rajzolni kezdek a vászonra. Eredetileg papírt kértem, de azzal megvághattam volna magam, ezért nem kaptam.
Megrajzolom egy hatalmas fa törzsét. Mire a lombkoronához érek megjelenik egy nővér.
-Jó reggelt! -tipikus minden-a-legnagyobb-rendben-szép-napunk-van-mosoly vírít a képén.
-'reggelt! -válaszolom.
-Kész a finom reggeli!
Otthagyom a rajzom és engedelmesen követem a nővért.
Végigvezet a hálószobák végtelen folyosóján az ebédlőbe. Út közben másokhoz is beszól, akik csatlakoznank a menethez.
Az ebédlőben az ételosztó előtt egy pultnál kezdik az emberek a reggelit.
Beállok a betegek hosszan kígyózó sorába. Ezen a helyen már öt ember is soknak számít, nyolc ember egyenlő a tömeggel.
Mikor sorra kerülök lenyelem a kapott pirulákat. Keserűek mint mindig.
Átmegyek a társalgóba és megkeresem a csoportom, hogy elkezdhessem az első foglalkozásom, ami természetesen nem más, mint a csoportos beszélgetés.
-Mindenki itt van? -Jimmy keress minket a szemével. Ő a terepautám. Kedves fickó, aki rossz foglalkozást választott.
-Menjünk a zeneterembe! -tapsikol Jimmy.
A csoporttársaimmal követjük őt, akárcsak egy zombihorda.
A zeneteremben leülök a zongorához. Végigfutattom az ujjaim rajta. Régen szerettem zongorázni -még azelőtt- ,de mostmár képtelen vagyok elképzelni, hogy megteszem.
-Miről beszélgessünk? -mindig felteszi ezt a kérdést. Utána azt javasolja, hogy mindenki dobjon fel egy témát, és majd ezek közül választunk. Ez hülyeség. Sosem ezek közül választunk. Mondjuk nem csoda... általában ezek a témák merülnek fel: sex, szabadulás, gyújtogatás, nem vagyok őrült.
-Ötletek? -vizsgál minket Jimmy.
A saját kis világomba menekülök. Elmerülök a gondolataimban.

Elizabeth Swen vagyok. Egy 17 éves átlagos lány egy kis szokatlansággal. 15 éves koromban elrabolt egy pszichopata és fogva tartott 3 hónapig. Az orvosok szerint ez lelkileg annyira megviselt, hogy az agyamat kicsit megbuherálta a dolog. Értsd: mentálisan nem vagyok százas.
A rabszolgaságból nem emlékszem sokra. A "szakértők" szerint nem tudtam feldolgozni a történteket ezért az agyam elzárta az emlékeket egy biztos helyre, a tudatalattimba. Jó neki. Pff...
Ezek a mélyen eltemetett emlékek szakértők segítségével előhívhatok. Miért kellenek a szakértők? Mert valószínűleg olyan dolgokat tudok meg az emlékeim által, amelyek nem éppen kellemesek és könnyen előfordulhat, hogy dühkitöréseim lesznek, vagy depresszióssá válok, akár PTSD (Poszttraumatikus stressz szindróma) alakul ki nálam.
Apukám még kiskoromban elhagyott, így egész életemben anyámra támaszkodtam, rá számíthattam. Ő az egyetlen családtagom. Ezért is esett annyira rosszul mikor berakott ebbe az elmegyógyintézetben. Nem, elnézést pszichiátriára. Magánpszichiátria. Mi a különbség? Kevesebb beteg, nagyobb odafigyelés és szaftosabb árak.
Persze anya csak jót akar, de...
Á, hagyjuk!
Már egy éve vagyok itt. Kezdem megszokni. Rosszabb hely is van a NAP-nál. Jah, igen! A csúcsszuper, méregdrága magánpszichiátriám neve: NAP.
Hogy minek a rövidítése azt nem tudom. Mikor idekerültem
-enyhén szólva is- ki voltam bukva és minden érdekelt csak ennek a szaros intézet flancos kis neve nem. Az itt dolgozok csak NAP-nak hívják, a betegek meg leszarják vagy nincsenek olyan állapotban, hogy ezen gondolkozzanak...
Valamelyik idióta agytúrkász jópofának tartotta, hogy a csoportok neveit égitestek neve után nevezzék el. És még engem tartanak nem teljesen komplettnek!
Mi vagyunk a Jupiter csapat. Háromszoros hurrá a Jupiter csapatnak! Blööh...!
A legeredményesebb csoport -vagyis ahol a legtöbb javulás tapasztalható- megkapja azt a megtiszteltetést, hogy átnevezik őket Nap csapatnak. Igazi megtiszteltetés...

-Elizabeth! -Jimmy hangja térített vissza a jelenbe.
-Hah? -nem éppen a legjobb megszólalás, de egy bolondtól nem várnak többet.
-Az álmainkról beszélünk.
Pazar! Körbenéztem. Vajon már mindenki volt?
Adam, egy kigyúrt, nagyképű csávó, a bicepszét bámulta. Fekete haja katonásan lenyírva.
Ki nem állhattam. Szörnyen idegesítő volt. És kényszeres hazudozó.
Jonas, egy félénknek tűnő szemüveges srác, a körmét rágta. De a felszín megtévesztő. Komoly piromániás. Igazi gyújtogató.
Barbie eleget tett a nevének. Tipikus barbiebabának nézett ki; hibátlan bőrével, csókos ajkaival, szőke loboncával és telt alakjával. Kleptomániás cafka.
Rebecca az egyetlen, akit talán barátomnak nevezhetek a csoportban. Göndör fürtjeivel barátságosan festett. Szerinte a halottak rajta keresztül kommunikálnak az élők világával. Téveszmés.
Biztatóan rám mosolygott.
Rám. Az egyik betegre.
Hogy miért vagyok itt? Mi a pontos diagnózisom? Azt nem tudom. Senki semmi konkrétat nem mond nekem. Csak pár morzsát tudtam összeszedni. Öngyilkos hajlam. Csak egyszer történt hasonló eset és az véletlen volt. Kóros amnézia. Ez igaz, de véleményem szerint nem olyan nagy baj, hogy nem emlékszem, persze az orvosok szerint ez az állapot ugyanúgy kockázatokkal jár, mint maga a kezelés és annak következményei. Ez a két diagnózis biztos. Meg a rosszalvó. És így vissza is kanyarodtam Jimmy kérdéséhez.
-Hogy aludtál, Elizabeth?
Agytúrkászhoz méltóan olyan kérdést tett fel nekem, amire tudja, hogy nem válaszolhatok egyszerű "jól"-lal. Pontosan tudja, hogy az emlékeim az álmomban kivetítődnek -orvosi kifejezéssel élve- tehát álmomban átélem a fogvatartásom. Csakhogy reggel mindössze töredék foszlányokat tudok felidézni. Ha veszem hozzá a fáradságot... vagy érzek elég lelki erőt...
Vannak visszatérő részletek, mint például az, hogy megver egy baseballütővel vagy a gyomrom fájdalmas korgása az éhezéstől, vagy ahogy egy sötét kis helyen, a sarokban keservesen sírok... Ezeket el is meséltem. Nem volt életem legjobb döntése, mert azóta nagyon rávannak kattanva arra, hogy mit álmodok és mire emlékszem belőle. Egy ideig álomnaplót kellett volna vezetnem, de sajnos mindig elvesztettem vagy elfelejtettem.
Szerencsére pár dologgal már előrelátóbb voltam. Mikor az álmok durvulni kezdtek, nem szóltam róla. Ha megtudják, hogy meg is kínzott, és megerőszakolt, ezekkel csak plusz okuk lenne itt tartani engem.
ÉS AZT ÉN NEM AKAROM!
-Én... -kezdtem. Kerestem a megfelelő szavakat, amikkel elkerülöm a további kérdezősködést, de gyanút sem keltek benne. -...sokat forgolódtam...és nagyon melegem volt...de...én nem...nem...nem emlékszem rá, hogy mit álmodtam...
A fehér egyenkardigánom ujját húzogattam, bár már így is eléggé kinyúlt.
-Értem. -Jimmy feljegyzett valamit a noteszébe, amit mindig magánál hord. Szívesen belelesnék, fincsi kis titkok lapulhatnak benne...
-Nem meglepő, hogy Miss Emlékezetnélküli nem emlékszik. -Barbie a körmét piszkálva rágalmaz engem. -Csoda, hogy a nevét nem felejtette el ma reggel.
Összehúzott szemmel fixírozom Batbie-t. Már a második hónap után nem vettem komolyan a beszólásait. Mindenkit sérteget. Ez teszi boldoggá, de én nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy reagálok rá.
-Barbie, ez nem volt szép tőled! -fedi meg Jimmy.
-Bocsánat! Akkor inkább becenevet adok neki az a törödés egyik formája, nem igaz, doki?
-Hááát...de. -Jimmy keresi a cselt benne.
-Szuper! Mostantól Elizabeth az én kis doktorhalam, Szenilla! Hát nem zseniális?! -Barbie nevet a saját rafináltságán.
Dühösen ökölbe szorítom a kezem. Eddig is voltak genyó húzásai, de ilyen még nem. A Némó nyomában meséből az emlékezőkésségével küzdő halhoz hasonlítani...
-Szenilla a végén meggyógyul, nem? -Rebecca nagy szemekkel pislog.
Diadalittasan elvigyorodom. Erre nem gondolt Barbie.
-Te pedig tökéletes bohóchal vagy! -Barbie dühősen fújtat Rebeccára. -Nevetséges vagy! Ráadásul ugyanolyan gúvadt szemed van, mint egy halnak! -adta meg a végső döfést Barbie.
Rebecca szeme könnybelábadt.
-Elég! Barbie, büntetést kapsz! -Jimmy felírja Barbie büntetését.
Adam kárörvendően kiröhögi Barbie-t.
-Adam ez a viselkedés nem elfogadott, te is tudod. -figyelmezteti Jimmy.
-M'ér? -Adam röhögve bámulja Barbie-t. -Szerintem vicces.
-Mondd csak, Adam, meg van még a kisautód? -Barbie hangja incselkedő.
Adam arcáról lehervad a vigyor. Mindenkinek van valami személyes tárgya, amivel elfoglalhatja magát. Nálam ennek a széndarab és a vászon felel meg. Az én kedvenc időtöltésem -amit a foglalkozásokon kívül mindig csinálok- a rajzolás. Mikor bekerülsz ide választanod kell egy tevékenységet, amit mindig csinálni fogsz szabadidődben. Más nem is megengedett a számodra.
Adam egy élethű játékautót kért, hogy abban gyönyörködhessen, de mindössze egy plüssautót kapott. Óriási hisztit csapott miatta, de pár hónap durci után megbékélt vele és már a gyengepontjának is nevezhetjük.
Jonas ehhez mérten fel is nevetett. Iszonyú szánalmasnak tartotta. Neki egy szivacslabda a "játéka".
-Én befognám gyíkarc, ha ilyen külsőm lenne. Neked nem kell plüssmackó, hogy szánalmas legyél. Még bottal sem piszkálnálak meg. -törte le a jókedvét Barbie.
Barbie egy tükröt nyafogott ki magának, amit gondosan a falba építettek és törhetetlen üveg mögé zártak. Emiatt folyton panaszkodik, mellesleg... Szerinte így nem elég élethű a tükörképe.
-Jól figyelj, ribanc! Ha lenyúltad kicsinállak! -Adam arca vörösre színeződött a dühtől.
-Adam! Nincs káromkodás! Ezért büntetés jár! -Jimmy hűvösen kezelte a helyzetet.
-MICSODA?! -Adam, ha lehet még dühösebben néz Barbie-ra, aki vidáman porolgatja a fehér tréninggatyájáról a nem létező porszemeket.
Mindenkin ugyanolyan cucc van: fehér póló és kardigán -hiszen ősz végén hideg van- tréninggatya és zokni. Igen zokni. Padlófűtés mellett, miért is ne?
Rebecca magában motyog. Valószínűleg egy "szellemmel" társalog. Ő egy párnát kért. Párnát sem kapunk, mert azzal megfojthatjuk magunkat. Hát nem előre látóak?! Mindenre gondolnak.
Azért kérte, hogy elnyomhassa a hangokat a fejében, de a kérését visszautasították. Ezután nem kért semmit. Szabadidejében fütyül vagy a szellemeivel beszélget.
-Folytathatjuk? -Jimmy idegesítően dobol a ceruzájával a noteszén.
Inkább kibámultam az ablakon.

Épphogy befejeztem a rajzolt fámat, mikor a nővér kinyitotta az ajtóm.
-Összehívták a csoportod. Menj a társalgóba!
Letettem a rajzeszközöm. Felálltam és engedelmeskedtem.
A társalgóban csak az én csoportom és Jimmy volt jelen. Vagyis majdnem mindenki jelen volt, Barbie hiányzott. Mármint nem hiányzott nekem, hanem nem volt itt.
Leültem Rebecca mellé.
-Mizu? -súgtam oda.
-Nem tudom. Még nem mondta. -Rebecca idegesen tördelte az ujjait.
-Gyerekek! -állt fel Jimmy. Ajaj! Ha így hív minket az semmi jót nem jelent. -Borzasztó hírem van a számotokra. Hihetetlenül tragikus dolog történt... -Jimmy megdörzsölte az arcát. -Baleset történt Barbie-val.
-Ez tragikus? -Jonas értetlenül pislogott Jimmyre. -Szerintem fantasztikus!
-Ne mondd ilyet! Ez komoly! Barbie...sajnálatos és szörnyen tragikus módon...meghalt.