1 5 : 3 4 : 1 3 : 1 2 : 1 9 4 3

S O V J E T  U N I O N : K O Z E L S K

54° 1' 29.2188'' N35° 45' 27.4392'' E

- Bucky!

Steve éles, kétségbeesett kiáltása lassan elhalkulva visszahangzik az omladozó betonépület csupasz, rideg falai között. A magas, szőke férfi súlyos bakancsa hangosan dobog a padlón, övére akasztott pisztolyai nagyokat csattannak, ahogy a hátára dobott vibránium pajzshoz ütődnek. A futástól és a torkában dobogó szívétől hangosan szuszog, izzadt, remegő kezében csúszkál a gépfegyvere markolata.

Ha valaki rátámad, akkor valószínűleg nem lesz jó vége. Túlságosan ideges, nem tud koncentrálni, anélkül rohangál össze-vissza a romos betonépítményben, hogy felmérné a terepet, pajzsát pedig a hátára csapta, hogy szabadon használhassa a gépfegyvert. Eldöntötte, hogy ezúttal nincs könyörület, csakis a bosszú lebeg a szeme előtt. Bosszú, amiért elvesztette a szeme elől Buckyt. Bosszú, amiért bármi történhetett vele. És ez a harag teljesen elvakítja.

- Buck! - ordítja remegő hangon, és tovább rohangál a kihalt épületben.

Steve hallja, ahogy három vadászgép nagy robajjal elhúz az égen, és ösztönösen a feje felé emeli a fegyverét, hogy a lepotyogó betondarabkák ne hulljanak a fejére, hiába védi a sisakja. Mivel azonban annyi lélekjelenléte van, hogy tudja, mi következik, elengedve a puskát előkapja a pajzsát, és a feje fölé tartja.

Megérzése beigazolódik, néhány másodpercen belül hatalmas rengés rázza meg a környéket. Bomba. Az eleve rogyadozó épület keservesen nyög fel. Steve nekicsapódva a falnak térdre esik, a fém fegyver fájdalmasan csapódik neki a sípcsontjának, és összeszorított szemmel várja, hogy vége legyen a robbanás okozta rázkódásnak.

Mikor kinyitja a szemét, csak sűrűn szálló port lát maga körül, majd óvatosan leönti az ökölnyi betondarabokat a pajzsáról.

- Bucky, ne - suttogja rémülten, és felpattanva készen áll arra, hogy folytassa a keresést az erősen instabil épületben.

Ahogy rátámaszkodott a jobb lábára, éles fájdalom nyilall a sípcsontjába, ott, ahol a gépfegyver kiálló célzója sebet ejtett a nadrágján keresztül, de aztán összeszedve magát tovább botorkál, és néhány lépés után máris újra tud futni.

- Bucky, hol vagy? - üvölti el magát erős hangján, de az elhal a kongó épületben.

Semmi válasz.

Steve egyre idegesebb lesz, aztán ahogy befordul a következő folyosóra, észrevesz egy addig még ki nem nyitott ajtót. Szinte az egész épületet bejárta már, de a kihalt tantermeken, üres edzőtermeken, és vaságyakkal tarkított hálótermeken kívül semmit sem talált. Főleg nem Buckyt. Azonban az új ajtó reményt ad neki, és maga elé tartva a pajzsát nekiront a vastag fémajtónak. Bár az még egy bombatámadást is kibírt volna, a megroggyant falak hangosan felnyögve engednek a nekirontó férfinak. Steve még az utolsó pillanatban elkapja az ajtó kilincsét, hogy az ne zuhanjon hangosan csattanással a padlóra, miközben a szemét összeszorítva igyekszik nem levegőt venni az orrán, de a törmelék így is belepotyog még a szájába is.

- Buck? - krákogja megköszörülve a torkát, és az ajtót óvatosan nekitámasztja a repedésekkel tarkított falnak.

Ahogy belép a terembe, recseg a talpa alatt a sok kis apró betondarab. A helyiségben vaksötét van, egy csupán a betört ajtó irányából szivárog be egy kis fény, ami halványan világítja meg a bent szállingózó port.

Steve hunyorogva próbálja kivenni a benti berendezést, de csupán középen lát egy vastag oszlopot, bevonva vastag láncokkal. Mellette pedig a földön egy élettelen kéz hever, mintegy segítségkérően nyúlva a menekülési út felé.

- Istenem, Buck - suttogja Steve halkan, majd ahogy sietős léptekkel közelebb ér, és meglátta az élettelen, hófehér kézen a vércseppeket, minden levegőjét elzárja a torkában dagadó gombóc- Ne, ne, ne - ismételgeti magában  remegő szájjal.

Ahogy megkerüli az oszlopot, meglátja a kézhez tartozó testet is, és a gyomra egyszerre ugrik össze cseresznyemag méretűre, és egyszerre rogyik térdre a rátörő megkönnyebbüléstől.

Bucky az.

A férfi másik keze egy bilinccsel az oszlopra tekert láncra van kötve, mozdulatlanul, hason fekszik a betonpadlón. Körülötte törmelékdarabok hevernek, arca oldalán vékony csíkban folyik végig az odaszáradt sötétvörös vére. Szeme csukva, szája pedig egy résnyire nyitva, haja kócosan és vérfoltosan meredezik szerte-szét, egészen fehér a portól.

 Steve remegő kézzel simít végig a barna hajú arcán, ahol az ujjai nyoma helyén eltűnik az egész teste rátelepedett fehér por. Reszkető ujjakkal tapintja ki a pulzusát, és amikor megérezi a másik szívének lassú, erőtlen dobogását, megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.

Akkor veszi észre a férfi mellé hanyagul odahajított kedves gyermekmintás zsebkendőt, az oldalán vörös cirill betűs hímzéssel. Felemelve beleszagol, aztán elfintorodva dobja a háta mögé. Egyszerű kábítógáz.

Áthajolva a másik teste felett szétfeszíti másik erőtlen csuklójára kapcsolt bilincset, ami véres sebet hagyva maga után vágott bele a húsba. Majd óvatosan felnyalábolva a karjaiba veszi az elkábult férfit, és az ajkait az övére tapasztva igyekszik levegőt juttatni a másik tüdejébe.

- Gyerünk már, Buck - suttogja halkan, kisimítva a másik arcából a kócos hajat - Ne csináld ezt velem.

A barna hajú szempillája lassan megremeg, majd elfehéredett ajka halvány mosolyra rándul.

- Steve? - tátogja szinte hangtalanul.

A szőke elvigyorodva törli le az arcáról a hirtelen kibuggyant örömkönnyeket, de ez leginkább arra jó, hogy elmaszatolja azt a kosztól szürke arcán, majd rögtön szorosan magához öleli a másikat.

- Tudod, mennyire rám ijesztettél? - motyogja a másik vállába kapaszkodva.

- Hát, nem nyaralni jöttem ide - dünnyögi Bucky még mindig kicsit kábán, belesimulva az ölelésbe.

- Már azt hittem, meghaltál - remeg meg Steve hangja, és a megkönnyebbüléstől elvigyorodva rázza meg a fejét. 

- Nincs akkorra szerencséd - vigyorodik el, ám a következő pillanatban borzasztó köhögőroham tör rá. Négykézlábra fordulva szorítja egyik kezét a mellkasához, és ugató hangon öklendezi fel sötétvörös vérét.

- Mi történt? - suttogja a Steve, kezét a másik hátára téve.

- Fasz se tudja' - köp a padlóra egy nagy adag vért, majd erőtlenül huppan le az oszlopnak támasztva a hátát - Egyszer csak itt találtam magam ebben a ruszki palotában... - néz körül, kék egyenruhája ujjába törülve a szája szélén csordogáló vért - Már nem nem volt itt senki, szóval gondoltam, lépek is, mielőtt én leszek még élve megesznek - nyújtja ki az egyik lábát, majd nyögve kap a megsajduló térdéhez. 

- És?

Mielőtt azonban Bucky válaszolhatna, újabb bombázók húznak a fejük felett, így ösztönösen húzza össze magát, Steve pedig föléje hajolva tartja védelmező ernyőként mindkettejük felé a pajzsot, aminek vibránium anyagán csak úgy konganak a plafonról potyogó betondarabok. Az egész épület megrázkódik alattuk, mindketten egyre csak azt várják, hogy mikor temetik őket maguk alá a hatalmas betondarabok. 

- Azt nem fogom elmondani - dünnyögi Bucky a fejét rázva, miközben a repülők hangja lassan elhal a távolban, Steve pedig felegyenesedve lerázza a pajzsáról a törmeléket. 

- Miért? - kérdezi Steve kicsit összezavarodva, miközben kezét Buckynak nyújtja. 

- Kicsit gázos dolog, hogy Amerika Kapitány puszipajtását egy öt éves kislány páholta el - röhögi el magát kínosan, és elfogadva a feléje nyújtott kezet nagyot nyögve és sziszegve áll talpra.

- Hogy mi? - kérdezi Steve, mintha csak rosszul hallotta volna, miközben átveti a vállán barátja karját, és a fél lábon sántikáló barátját a sötét terem kijárata felé kezdi támogatni. 

- Jól hallottad - forgatja a szemét Bucky, jobb lábát erősen húzva maga után Steve magas vállába kapaszkodva - De a többiek előtt állítsuk már be egy ilyen bazi nagy szovjet hentesnek, oké? Vagy tőlem lehet hóhér is. Mit használnak ezek a komcsik, kötelet, vagy pisztolyt? Az akasztás jobban hangzik, lőni én is tudok, nem nagy cucc... - lendül bele Bucky a beszédbe, miközben Steve a sötét, itt-ott beomlott folyosó között próbál tájékozódni. Talán mégis figyelni kellett volna, hogy merre jött idefele.

- Bucky, biztos, hogy most jót tesz neked a beszélés? - kérdezi aggódóan, és az egyik sötét, még viszonylag épp folyosóra fordulnak be. 

- Semmi bajom - köp egy hegyeset Bucky néhány rossz hangú köhögés kíséretében, egy vörös pecséttel díszítve a földre hullott, betörött üveg mögül mereven néző Sztálin-portrét.

- Ez azért kicsit túlzás - pillant le rá Steve, átsegítve a másikat egy lehullott betondarabon.

- Hah, ugyanezt mondtad, mikor '38-ban haldokoltál a tüdőgyulladásban, és akkor én voltam az, aki "túlreagálta" a dolgot! - háborodik fel Bucky krákogva - Olyan lázad volt bakker, majdnem mondtam anyámnak hogy rajtad süssük meg a hálaadási csirkét - rázza a fejét, miközben Steve berántja magával egy lépcsőházba, ám ahogy Bucky a fájós lábával próbálja venni az első fokot, ösztönösen felszakad a torkából egy fájdalmas kiáltás - Na jó, nagy fiú, itt az idő, hogy visszaad, hogy évekig cipeltelek haza a hátamon a lehorzsolt térdeddel!

Miközben Bucky nagy nehezen felkapaszkodik Steve hátára, vadászgépek húznak el a fejük felett nagy robbajjal, így a szőke nem teketóriázik többet, ahogy érzi a sebesült társa összefont kezeit a nyaka körül, a fejük felé tartva a pajzsát dübörög le a néhol beomlott lépcsőházba, mielőtt a bombázók elérhetnék az utolsókat nyögő épületet. 

Mikor végre leérnek, csupán egy vasajtó állja az útjukat, aminek Steve a vállához tartott pajzzsal teljes erővel szalad neki. A vasajtó nagyot reccsenve szakad ki a helyéről, ám magával rántja a megroggyant falakat is. Steve, hátán csimpaszkodó Buckyval guggol le, és a két férfi annyira összehúzza magát, amennyire csak tudják magukat a nagyobb tepsi nagyságú pajzs alatt. 

Mikor a jégesőként hulló törmelék koppanása abbamarad a vibrániumon, Steve óvatosan egyenesedik fel a felszálló szürke porködben, miközben Bucky szipogva törli bele Steve egyenruhájába az orrából csordogáló vérét. 

- Anyám, ekkora pusztítást a homokozóban nem végeztél, pedig ott nem egyszer szétrúgtad a homokvá... - dünnyögi krákogva, fél kézzel megdörzsölve a szemét, ám a mondat a torkán akad. 

Az előttük elterülő, beomlott betontörmelékek tengerében egy apró, hófehér kislányarc bújik meg. Koszos szőke hajszálait vörösre színezi a feje hátuljából csordogáló vére, ajka pedig ernyedten nyílik résnyire.

- Jézusom - motyogja Bucky, ráharapva a vére által élénkpirosra színezett ajkára, és ijedten néz Stevere, aki ugyanolyan rémülten, remegő szájjal pillant hátra rá.