1 8 : 1 4 : 0 4 : 1 2 : 1 9 6 3 

U S A : N Y : N Y C

40° 43' 5.5812'' N74° 0' 11.4732'' W

❝Fura dolog az igazság... mindenki úgy formálja, ahogy ő a legkönnyebben el tudja fogadni.❞

Tudtam, hogy nehéz csata áll előttem. Nem akarom én itt játszani a szentet, hogy jaj istenem, én az életem is feláldoznám, csakhogy a világ igazságot nyerjen. A legtöbb ember nem akarja elfogadni, de a legtöbb háború, amit megvív az élete során, azt magáért teszi. Hát persze, hogy magáért teszi. Az ember önző. Én is az vagyok. Mindenki az. Csak nagyon kevesen tudnak ezen túl lendülni, de egy idő után őket is visszahúzza. Ha jót is teszünk, magunkért tesszük; nem tudnánk élni a lelkiismeretünkkel. Én is ezért harcoltam, az én, saját igazamért. Nem azért harcoltam, hogy megtudjam, ki Kennedy igazi gyilkosa. Hogy mi van a függöny mögött. Nem. Azért, mert tudtam, hogy igazam van. Igazam volt, és elnyomták a szavam. El akarták velem hitetni, hogy csak a képzeletem játszik velem. Magamért tettem; az csak egy véletlen műve, hogy a végén többről szólt ez az egész, mint az egóm háborújáról.

━━━━━━━━━ ★ ━━━━━━━━━

- Carino, ha nem veszel komolyan, mindjárt felkapom az ágyam alól a la chanclámat! - fújtattok idegesen csapva magam mellé, ám az öklöm erejét elnyeli a vastag paplan. 

A becses nevén Javier Benito Campos Márquez, de nekünk csak a jó öreg Carino unottan dől a falnak, és láthatóan nem sok figyelmet szentelt a kiborulásomnak, amiben kimerítettem az összes nyelvtudásom, hogy mindenféle szép jelzővel aggassam fel jó anyámat. Ám úgy tűnik, hogy a nem sikerült kiváltanom belőle a megfelelő reakciót, pedig ő volt az egyetlen esélyem. 

Carinot nem ismerem olyan rég óta, ám a kapcsolatunk több, mint szorosnak mondható. Nagyjából egy éve ismerkedtünk meg, amikor is Dolores Martinezként a kubai rakétaválság forró levegőjét volt küldetésem egy kicsit lehűteni. Carino ott komcsiskodott éppen nyakig Castro seggében, így azt tettem, ami a karrierem során mindig is a leghatékonyabbnak bizonyult; elkábítottam egy kis italba kevert droggal, hogy kiszedjem belőle, amire szükségem volt, amikor is kiderült, hogy nem is szopik annyira a diktátor ujjából, mint én azt gondoltam, hanem épp ellenkezőleg, fel akarja robbantani. A kábítószertől azonban annyira kiütődött, hogy egyfolytában 'Carino'-nak hívogatott, én pedig ezt nyilván, hogy elmeséltem mindenkinek amikor csatlakozott a mi kis csapatunkhoz, és mivel mindenki lusta volt megjegyezni a nevét, ráragadt. 

A csupán Fészekként emlegetett alakulatunk legidősebb tagja, nem mintha harminc öt évével papi lenne; velem, Reggievel, Kiplinggel és Beckhammel a SHIELD egyik legsikeresebb elit osztagát alkotja. A mi ötösünk nem csak abban különbözik a többiektől, hogy mi el is végezzük a munkánk, de mi igazán jól ki is jövünk egymással, mindannyiunk számára a csapat jelenti a családot. 

Most azonban a rangidős családfőnk, akire mintegy bátyámként tekintek, úgy tűnik, hogy kurvára nem vesz komolyan. Beletúrva a göndör hajába, amiben jobb oldalt egy hosszú, ezüstös ősz tincs díszeleg, még egy utolsót szippant a cigarettájából, majd nem törődve azzal, melyik szerencsétlen járókelőt lobbanthatja lángra, egyszerű mozdulattal kipöcköli az ablakon. Ezen a ponton elszakad a cérna, és az ágy alá nyúlva felveszem a színes lábujjközi papucsomat, és teljes erőből Carinonak vágom. Mielőtt azonban még a halántékán csattanhatna, oda sem nézve kapja el a levegőben fél kézzel. 

- Sheila... - sóhajt fel, és a papucsot a gumi pontjánál fogva forgatja az ujján, azonban itt megakad, és elgondolkozva néz ki az ablakon.

- Igen? - förmedek rá türelmetlenül, mire ő rámarkol a a pörgő papucsra, és mélyen a szemembe néz. 

- Én szeretnék hinni neked - mondja nyugodt, mély hangján, de látom a szemében, hogy belül mennyire frusztrált. Carinot kevésszer látni így. Sőt, soha. Fél. Retteg. Tőlem. Hallja a bennem kattogó bomba visszaszámlálóját. Fél hogy robbanok. Retteg, hogy valami őrültséget csinálok.

- Szeretnél? Csak szeretnél?

Az egész testem megfeszül, repedt koponyámba, törött bordáimba és a combomon tátongó mély vágásba belenyilall a fájdalom, de ahelyett, hogy ez gyengítene, csak olaj a bennem tomboló haragra. Legszívesebben ütnék, zúznék, ordítanék dühömben, és csak nagyon nehezen tudom visszafogni a remegő testemet. 

- Nem hiszel nekem, Carino? Én bíztam benned, és te is tudod, hogy megbízhatsz bennem - A hangom gépies, fémízű, ahogy összeszűkült pupillámat a társaméba fúrom. 

- Sheila, még mindig bízhatsz bennem. És én is száz százalékig megbízok benned - mondja halkan, nyugtatni akar.

- Akkor miért nem hiszel nekem?! - kiáltok fel reszelős hangon, a testem a lábujjamtól a fejem búbjáig görcsbe feszül. 

- Shh, Shie, nyugodj le... - emeli fel a kezét védekezően, és az ágyamhoz lépve végigsimít a hátamon hatalmas, kemény tenyerével, mire remegve fújom ki a levegőt. Carinoban van valami, ami néha csak egy egyszerű legyintéssel el tudja oltani az emberben tomboló tüzet. Egy a világ néhány furcsasága közül, amit nem sikerült eddig megfejtenem. De ugye, ami késik, nem múlik, rá fogok jönni a titkára.

- Nem értem - suttogom magam elé halkan - Nem értem. Ott volt a vonat. Ott volt Ő is. Annyi ember volt ott. Annyi, de annyi szemtanú. És Cannon is. Az a kis féreg, miért nem támasztja alá a sztorimat? - fullad el a hangom. 

- Ne őt hibáztasd - billenti oldalra a fejét Carino, és az ágyamra huppan - Még ha baromi jó is vagy abban, hogy másra kend a szarságaidat - rántja mosolyra a száját. 

- De akkor is, látnia kellett! - rázom a fejem, és csak úgy dübörög a fülemben a vonat zakatolása. 

- Elég nagy volt a káosz. Csak azt látta, hogy elkezdtél futni, majd mikor nem talált el, már rohanni is kellett be a könyvtárba, ahol megtalálták Oswaldot - próbálja kimagyarázni Carino a dolgot. Na igen, spanyol vére ellenére valahogy mégiscsak ő volt a legnyugodtabb, békítő fél a csapatunkban, aki sok verekedést akadályozott meg néha józan ésszel, néha meg erővel. 

- Várj, mit értesz azon, hogy mikor nem talált el? - markolok rá a felkarjára, az ujjaim szinte hófehérek. Nagyon remélem, hogy csak rosszul hallottam.

- Oh mierda, ezt nem mondta el Peggy, ugye? Cannon megijedt, hogy esetleg te lőttél Kennedyre, amikor elkezdtél futni - kap a fejéhez Carino, és látom rajta, hogy legszívesebben visszaszívná. 

- Hát ez kurva jó - röhögök fel kínomban hitetlenül ingatva a fejem - Azt hitte, én lőttem fejbe Kennedyt? Már nem azért, de én egyetlen golyóval szétloccsantanám a fejét, nem kéne hatot lőnöm! - horkantok fel teljesen vérig sértve. Cannon mégis mi a faszt gondolt? El beszélgetnem a kölyökkel... Hová tette az eszét, most komolyan? Az meg a másik, hogy ki adott annak a szerencsétlennek a kezébe pisztolyt?

- Hatot? - vonja fel a szemöldökét Carino - A hivatalos jelentések szerint csak három lövés volt. És egy órával ezelőtt, mikor szemtanú jelentést kellett tenned, azt mondtad, hogy nem emlékszel - teszi hozzá, mire óvatos vigyorra húzom a számat.

Na igen, miután Peggyvel majdnem szó szerint hajba kaptam, amiért nem volt hajlandó idehozni nekem az aktákat Oswaldról, megérkezett a Warren-bizottság, akik hivatalosan vizsgálták az esetet, és hát szemtanúként muszáj volt kihallgatniuk. Nem mondom, jól szórakoztam azzal, hogy majd az őrületbe kergettem őket a baromságaimmal, az egyikük majdnem ki is ugrott az ablakon, míg a másik már a haját tépte. Mit mondjak, az FBI sose volt a szívem csücske, elvileg összedolgozó, gyakorlati szinten azonban rivális ügynökségként nem egyszer meggyűlt velük a bajunk. Így leginkább a vörös csillagos haverom sztorijával szórakoztattam őket, aztán betoppant Peggy, hogy a véremben már valószínűleg akkor jelenlévő kokain miatt az egész munkájuk kuka. Hupsz. 

- Nocsak, csak nem hallgatóztunk, señor? - mire Carino mutatóujját a pimaszul vigyorgó szája elé helyezi. Hát hogyne - A lényeg, hogy most már emlékszem. Három hangtompított volt, és nem ismertem fel, milyen fegyver lehetett, háromnak olyan hangja volt, mint egy...

- ...Mannlicher-Carcanonak? - fejezi be helyettem a mondatot Carino, mire csettintek a nyelvemmel. 

- Pontosan. 

- Szóval azt mondod, hogy volt három hangtompított lövés? - túr bele hajába Carino, de látom rajta, hogy nem tud hinni nekem. Akar, de nem tud. Lehet nem kéne csodálkoznom. Hiszen azt mondtam, nem emlékszem. Ez tényleg olyan, mit most találtam volna ki. Talán az elmém játszik velem, az ágyrázkódás? De ugyanakkor ott dobol a fülemben. Pam. Pam. Dum. Dum. Dum. Pam.

- Nem hiszel nekem, igaz? - sóhajtok fel szaggatottan, és oldalra kapom a fejem, és üveges szemmel bámulok ki az ablakon - Úgy gondolod, ezt csak hazudom, hogy enyhítsek a dolgon. Úgy gondolod, mint Peggy - harapok rá a kiszáradt alsó ajkamra, és érzem, hogy kiserken belőle a vérem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Miért nem hisz nekem senki?

- Shie, itt nem erről van szó - simítja meg a vállamat, én azonban felé kapom a fejem, és egy gyors mozdulattal csapom el magamtól.

- Juj, fekete ruhás emberke  vörös csillagos fémkarral, meg tehervonat, micsoda hihetetlen dolog, huh! - horkantok fel ironikusan - Az kevésbé elképzelhetetlen, hogy egyetlen hülye gyerek csinálta ezt az egészet, ugye? Mert ha valaki, te, Carino, nagyon jól tudod, hogy egy Mannlicher-Carcanoval fizikai képtelenség ilyen gyorsan leadni a lövéseket. A hangtompításról nem is beszélve - fröcsögöm dühösen. Nem lehet igazuk. Lehetetlen. Egyszerűen nem áll össze sehogy sem a puzzle. 

- Ha én hinnék is neked, Sheila, de amennyi kokain volt a véredben, fuh - csettint a nyelvével felhúzott szemöldökökkel - Csoda, hogy életben vagy. Egyáltalán honnan szereztetek ennyit? Mármint értem, hogy Kipling elment Ruszkiba, meg minden, de azért ezt szerintem egy kicsit túltoltátok - rázza a fejét, és mielőtt ellenkezésre nyitnám a számat, rögtön hozzáteszi - És ne mond nekem, hogy nem tudod, miről beszélek, mert tudom Becktől, úgyhogy ezzel meg se próbálkozz. 

Hát hogyne, megint a kis pletykás. Igen, néha Beckham hoz nekünk egy-két finomságot, ugyanis biokémikusként van ehhez meg ahhoz hozzáférése, na de ami túlzás az túlzás. Az is igaz, hogy nem nagyon tudom, vad volt az az este, meg nem emlékszem mindenre, de Carino is tisztában vele, hogy nagyon jól tudjuk a határainkat. Egyetlen egyszer szabotázsoltuk a saját küldetéseinket ezzel, és Beckhamet kivéve egyikünk sem kotyogott el egyetlen titkot sem, amikor nem voltunk magunknál. Meg, Reggie az ilyenekben soha nem vett részt, ugyanis egyszer teljesen elveszítette  kontrollt, s ez majdnem az életébe került, tehát ő mindig vigyáz ilyenkor ránk, hogy nehogy valami faszságot csináljunk. 

- Oké, kérdezd meg akkor Reggiet, ő majd megmondja, hogy a legrosszabb, ami a történt, az az volt, hogy lefejeltem egy asztalt. Vagy polcot. Mindegy - forgattam a szemem. Most komolyan ezt fogjuk játszani, mintha nem lenne elég Peggy anyáskodása?

- Tudod, hogy ez nem lehetséges - dünnyögi az orra alatt Carino. Hogyne, ő el van zárva Ruszkiban, pont most, mikor szükségem lenne az húgomra - Viszont engem nagyon érdekelne a sztoridnak az a része, hogy mégis hogyan kerültél a leomlott plafon alá. Mert bár én nem voltam személyesen ott, mint szegény Cannon és Beck, de láttam a fényképeket, és borzasztó volt úgy látni téged.

- Azt mondod, nem állt jól a beton ruha? - vigyorgok rá, ő azonban csak komoran fúrja tekintetét az enyémbe.

- Komolyan beszélek. Azt akarod, higgyek neked, nem? Barátom vagy, vagy nem, a munkám, hogy felderítsem az igazságot. És segítsek neked bebizonyítani, ha úgy adódik. De ahhoz valami kurva jó sztorival kell előállnod - helyezkedik velem szembe, összekulcsolva a kezét felém hajolva. Hát rendben. Játsszuk ezt.

- Miután elvesztettem az eszméletem, valószínűleg rám találtak a fejvadász barátocskánk haverjai. Felkaptak, a számba öntöttek egy kis kokaint, és elvittek az építkezéshez. Ott szépen lefektettek, átszúrták a lábamat a vasrúddal, majd beomlasztották a plafont. Boldog vagy? - nézek rá kihívóan, magam előtt összefont karokkal. Minden klappol, el kell ismernie.

- Sheila, ez egy olyan összeesküvéselmélet, amit baromi nehéz lesz bármivel is alátámasztani. Nem volt rajtad egyetlen ujjlenyomat sem, és az építkezés környékén lévő szemtanúk se látták, hogy becipeltek volna oda - sóhajt fel Carino. 

- De nem lehetetlen - erősködöm tovább.

- Semmi sem lehetetlen. Annak, hogy én most előrántom a fegyverem, és fejbe lőlek, kevés az esélye, de sose lehetetlen. Az, hogy valami lehetséges, nem azt jelenti, hogy az történt - húzza el a száját Carino, mire kieresztek magamból egy elégedetlen morgást. Na jó, lehet van abban egy kis igazság, amit mond. Talán. 

- Mert az sokkal inkább lehetséges, hogy ez a kis pöcs Oswald egyedül gyilkolta meg az Amerikai Egyesült Államok elnökét - morgom magamban szem forgatva.

- Ezt én sem hiszem el - rázza meg a fejét automatikusan Carino - De Oswaldot meggyilkolta Jack Ruby, egy helyi nightclub tulajdonos, így én a maffiánál szimatolok ezután. Ők is eléggé rühellték Kennedyt.

- Na tessék! - kiáltok fel, és érzem, hogy az adrenalin végigáramlik a testemben - Mindketten úgy gondoljuk, hogy itt valami bűzlik, sőt tudjuk, hogy valami nincs rendben! Nem hagyhatjuk, hogy Peggy, meg az egész világ ennyiben hagyja az egészet - csapok magam mellé, és a hirtelen felgyülemlett energiától legszívesebben ugrálnék az ágyon. Igen, meg fogom ezt a rejtélyt oldani Carinoval és Beckhammel, és akkor végre pofán röhöghetem Peggyt, hogy megint, ismételten igazam volt. Mint mindig

- Hohó, Shie, nyugodj le - hűt le azonban Carino - Én csak annyit mondtam, hogy a maffia bérelhette fel Oswaldot. Nem azt, hogy a te csillagos karú emberkéd létezik, okés? - lomboz le egyetlen mondattal. Tehát még mindig nem hisz nekem. Nem baj, fog még ő térden csúszva bocsánatért könyörögni nekem, amiért egy percig is kételkedett bennem, én pedig a padlót is fel fogom nyalatni vele a megbocsájtásomért cserébe. 

- Oké - kapom el a fejem vérig sértetten, ujjaim között a takarómat morzsolgatva - Én csak annyit kérek, hogy hozd el nekem az összes információt és aktát, amit Oswaldról és a balesetemről találsz, valamit biztosan találni fogok bennük az alatt a két nap alatt, amíg Peggy nem hajlandó kiengedni innen!

- Sheila, ezek állam által titkosított információk... - sóhajt fel Carino, ahogy feláll az ágyamról, de biztos vagyok benne, hogy nemsokára mindet a kezemben fogom tartani. Mintha Carino bármikor is foglalkozott volna azzal, hogy mi titkosított, és mi nem.  

- Köszönöm - vigyorgok rá, ő pedig elmosolyodva borzolja össze a hajam. 

- Ne őrülj meg, amíg visszatérek, rendben? - szúrja még oda, miközben hófehér ingára felkapja fekete viharkabátját, és lenyomva a kilincset kitárja a szobám ajtaját. 

- Hülye - kiáltom még után nevetve, miközben ő egy utolsót rám kacsint, mielőtt becsukná az ajtót. 

Ahogy azonban újra magam vagyok, a mosoly azonnal leolvad a számról, és nyelvemmel óvatosan megnyalom a felrepedt ajkamat. Senki sem hisz nekem. Nem hisz nekem Peggy, a saját anyám, se pedig Carino. Kipling és Reggy a messzi ruszki katonai bázison, így a kontakt teljesen le van minimalizálva. Cannon rám lőtt, meg amúgy is. Az egyetlen reményem Beckham, és a rengeteg információt rejtő akták. Kell, hogy legyen valami apró nyom. Valami apró kis hiba. Senki sem tökéletes, még a fémkarú barátom sem, ugye? Valamit el kellett, hogy rontsanak. És én meg fogom találni. 

Ahogy azonban oldalra pillantok, kinézek a SHIELD kórház ablakán, egy pillanatra kihagy a szívem a dobbanása. A Brooklyn Bridge tetején egy fekete alak áll, bal lábára terhelve a súlyát, vállig érő haját borzolja a szél. A testem rugóként pattan fal, a combom mély sebének a varrása szétpattan, és ömleni kezd belőle újra a vér. Ezt azonban meg sem érzem, mezítláb robbanok az ablakhoz, és szememet a híd tetején álló pasin tartom. Ahogy felpattanok az ablakpárkányra, a kora decemberi szél azonnal belekap hosszú, fehér kórházi hálóingembe, és az izgalomtól vörösen égő arcomba fújja kócos hajamat. Az egész testem libabőrös, de nem a kint röpködő mínuszoktól. Gerincemen végigfutó borzongásba az egész testem beleremeg, a fülemben dobol a vér, és érzem, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről.

Ott van. Ott áll. Csak egy fekete árny, de biztos vagyok benne, hogy ő az. Ott áll a Brooklyn Bridge tetején, és engem néz. Egyenesen a szemembe néz. Annyira kiállok az ablakba, amennyire csak tudok, a csupasz lábujjam csak úgy kapaszkodik a márvány ablakpárkányba. 

Lelőhetne. Tökéletes célpont vagyok. Nem okozna neki gondot. De nem teszi. Csak néz és néz. Nem próbál kommunikálni sem. Mozdulatlan, minta kőből faragták volna ki. Mintha jégbe dermedt volna. Ordítanom kéne, visítani, Carinonak, Beckhamnek, Peggynek, bárkinek. Hogy ott van. Hogy igazat mondtam, igazam van. Ott van. Ott van a fémkarú, és engem néz. De mégsem teszem.

Ahogy jeges tekintetét az izgalomtól egészen összeszűkült pupilláimba fúrja, a vadul kalapáló szívem majd kiugrik a mellkasomból, s a sebemből ömlő vér végigfolyik a lábamon vörösre színezve azt, kitört belőlem a felszabadult nevetés.

Igazam van, és be fogom bizonyítani. 

0 1 : 3 3 : 0 5 : 1 2 : 1 9 6 3

U S A : N Y : N Y C

40° 43' 5.5812'' N74° 0' 11.4732'' W

A SHIELD kórház egészen kihalt így hajnali fél kettőkor. Csupán néha csoszog el az ajtóm előtt egy-egy elhivatott orvos vagy kutató, ugyanis az eggyel lejjebb szinten folyik a mindenféle szérummal, lötyivel és porral való kísérletezés, ám most ott is csend honol. Az ablakomhoz közeli tűzlétrán mászkáló macskának a neszezésében és néhai nyávogásának társaságában állok körmömet rágcsálva a hatalmas papírkupac tetején. 

Carino elhozta nekem az aktákat, ahogy megígérte, nekem pedig egy egész éjszakám van arra, hogy kitaláljam, hogy pontosan mi a retek is folyik itt. Mert hogy valami bazi nagy gubanc van, az biztos. Hogy ne csapjak nagy feltűnést, csupán az asztalom melletti kis lámpa világít, ami meglehetősen gyér fénnyel látja el a helységet. A sok sok fehér papír, nevekkel, adatlapokkal és jelentésekkel, szinte egy nagy tengerré folynak össze, a fekete sorok hangyaként rohangálnak össze-vissza, én pedig csupán üveges szemmel bámulok rájuk, az eszem egyre csak a fekete ruhás fejvadászon jár. Miért tette? Csupán egy őrült, aki kedvtelésből gyilkol? Ez a munkája? Esetleg kényszerítik, zsarolják? Mozgása hasonlított egy katona kiképzésére, de nem a maira, inkább Peggyére. Világháborús veterán lenne? Ugyan már, ahhoz viszont túl fiatal volt. 

Bambulásomból a lehúzott redőnyön kaparászó macska billent ki, mire idegesen dörzsölöm meg az arcomat, és lekeverek magamnak két erőteljes pofont. Figyelnem, koncentrálnom kell, ha be akarom bizonyítani az igazam. Lerázom a csupasz talpamra ragadt szemtanú vallomást, majd felmarkolva egy adag papír lehuppanok a hangosan megcsikorduló ágyamra. Kezdjük is. 

FBI jelentések a történet előtti napokból, ilyen bűnözés, olyan bűnözés, unalmas, unalmas, unalmas, és semmi köze a gyilkossághoz, helyi fegyverboltok vásárlói két hónapra visszamenően, szintén egy aprócska nyom sem. Mit is gondoltam. Ki kell majd kérnem tőlük minden bűnözőnek az aktáját, akiknek hiányzik a bal keze, azzal talán megyek valamire, bár kétlem, hogy miután ma halálra idegesítettem őket, szívesen odaadnák. Egyszerűbb lenne feltörni a rendszerüket, de hát szerencsétlenek még a középkorban élnek, és minden papírokon van az alagsorban. Mondjuk azt is el lehet lopni, ugye. 

CIA akták, eggyel érdekesebb. A Központi Hírszerző Ügynökség számot tart minden emberről, akikről úgy gondolják, kommunista kémek lehetnek, és ez által a vörös csillagos emberemhez köthetőek valahogyan. Végigpörgetve az adatlapok és alibik rengetegét sok ismerős arccal találkozom, de végül unottan hajítom a földre a több tégla magasságú aktát. Nem látogathatok meg minden komcsit az országban, így nem fogok soha eljutni a fejvadászhoz. A maffiáról szóló aktákat ki sem nyitom, az egyetlen hasznuk az, hogy ez egyikbe beleverem a kis lábujjamat, miközben a szemtanú vallomásokat kaparom össze a földről. 

Reméltem, hogy talán itt találok valamit, valami aprócska, egészen aprócska utalást a vonatra vagy a fejvadász haveromra, ám valami ennél is érdekesebbre leszek figyelmes. A tanúvallomások mintha meg lennének szerkesztve. Mintha a szájukba, pontosabban a tollukba adták volna a szavakat. Igazán szépen meg van csinálva, telepakolták helyesírási hibákkal, és nem mindegyik egyezik pontosan, de elég ilyet olvastam már ahhoz, hogy tudjam, itt bűzlik valami. Ahogy végigpörgetem a szemtanúk adatlapját, észreveszem, hogy nem egy veterán, és tapasztalt vadász is jelen volt, mégis, egyikük sem ismerte fel a tompított fegyver hangját, és nem hallottak négynél több lövést. És mégis, hogy lehet, hogy senki nem vette észre a dübörgő tehervonatot?

Morogva vetem hátra magam az ágyamon, és a mellettem asztalon lévő karórára pillantok, amit még Beck hagyott itt véletlenül. A lámpa sárgás fényében megcsillanó nagymutató lassan elüti a hajnali fél négyet, és nekem még el kell takarítanom ezt a káoszt, mielőtt meglátja, hogy ellopattam az aktákat Carinoval. 

Átnézem Kennedy széttrancsírozott fejéről készült ábrákat és jelentést, és a golyók feltételezett útját, de ahogy gondoltam előtte is, nem stimmel az egész. Se a szög, se a leadott lövések között eltelt idő, a távolság... Vonalzó híján az alkaromat használva igyekszem úgy ahogy behúzni a kis ceruzacsonkommal a fejvadász lövéseinek feltételezett útját, ám mivel nem emlékszem, mennyi idő telt el a lövések között, így igen nehéz a kusza összevisszaságból egy elfogadható idővonalat szerkesztenem. Amire így hirtelen jutottam; az első két lövés a betonba csapódott, a harmadik torkon találta Kennedyt, a negyedik a vállát kapta el, és sebesítette meg az előtte ülő Conally kormányzót, az ötödik szétrobbantotta az elnök koponyáját, a hatodik pedig szintén Conallyt találta el. Ha a számításaim jók, akkor a három halálos lövés tartozott a hangtompított fegyverhez, vagyis a kis csillagos barátomhoz, Oswald pedig csak egy béna kis bábú volt, hogy valakit hibáztatni is lehessen. 

Nagyot nyögve fordulok a hasamra, és végigfutok Cannon jelentésén, ami összevisszább nem is lehetne. Említi, hogy rám lőtt, de a vonatról, a dörrenések számáról, vagy bármi másról mint a többi szemtanú egyáltalán nem tesz említést. Értem én, hogy nagy volt a káosz meg sokk, meg az elnök agya folyt a betonon, de valakinek látnia kellett valamit. Hacsak... Felbérelhették a szemtanúkat, vagy pedig megzsarolhatták őket, hogy azt mondják, amit nekik kell. Igen, igen, ez így logikus lenne, de... Milyen szervezetnek van ennyi hatalma? A szovjetek ilyen nagy rendszert hoztak létre az orrunk előtt, és észre sem vettük volna? Vagy a kubaiak? Kínaiak?

Lehajolva az ágyról, kapálózva keresgélek egyetlen, kétoldalas papír után, ami sok akta között egészen eltűnt, számomra azonban fontos volt; a vonatsínek felújításáról szóló kis fecni. Mikor végre megtalálom, hunyorogva betűzöm ki a sötétben az apró betűvel írt sorokat. A felújítás októberben kezdődött, rossz minőségű sínek, blablabla, átadták a szakaszt november huszonhatodikán, szóval tehát négy nappal a baleset után. A szemem azonnal felcsillan; hát akkor már használható lehetett huszonkettedikén is!

Kiterítve magam elé Dallas térképét ragadom magamhoz az én "balesetemről" szóló SHIELD aktát, amit már össze-vissza kapkodva néhányszor már átfutottam a szememmel. Megkeresem a térképen az építkezés területét, a vonatsínek futását, bamm, tíz sarokra van egymástól a kettő. Mivel két órával később találtak meg, bőven volt idejük kényelmesen odavinni engem, és beomlasztani az építkezést. Csatornajáratok, igen, annak is itt volt valahol a térképe, voila. A széles járatokat használva simán, mindenféle feltűnés nélkül rángathattak a házba, aminek az alagsorából bejárat is nyílik a csatornához. A kokain is annyi idő alatt bejuthatott a szervezetembe, főleg, ha egyenesen a nyílt sebemen keresztül vezették be a vérembe, és eltakarhatta azt az anyagot, amivel eszméletlenül tartottak. Minden klappol, kivéve... El kellett volna véreznem. Ennyi idő alatt el kellett volna véreznem. Mit adtak nekem? És miért nem öltek meg? Miért cipeltek az építkezésre, balesetnek beállítva az egészet? Nem akartak maguk után véres lábnyomot hagyni, ugyan már, megölték az elnököt, mi lett volna nekik egy eszméletlen rongybaba torkának az elvágása? 

Bár teljesen valószínűtlen, és már a gondolat is hülyén hangzik, egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog, hiába próbálok az építkezési vállalat tulajára, számlázására, munkatársaira, a lövedékek minőségére és igazából minden egyébre terelni a figyelmem, a gondolat teljesen befészkelte magát a fejembe, és még a tojásit is kiköltötte. 

- Életben akartak hagyni - csapom magam mellé a kezembe tartott papírokat, kiengedve magamból a fejemet belülről kopácsoló hangot, szabadulni akarva tőle. 

- No shit, Sherlock.

Beckham hangjára ösztönösen ugrok meg, ugyanis nem hallottam, hogy kinyitotta volna a szobám ajtaját. Az alacsony srác valaha fehér, most azonban leginkább vérrel tarkított köpenyében igazi hentesként támasztja az ajtókeretet, és játékosan csillogó barna szemével óvatos vigyorral néz végig a szobában uralkodó káoszon.

- Nem is tudtam, hogy te ma éjszaka dolgozol. Azt hittem, Carinoval elmentetek sörözni - húzom törökülésbe a lábam, a papírok, amiken ülök, csak úgy ropognak. Hupsz, lehet kicsit összegyűrtem őket. 

- Én sem, de nem volt jobb dolgom. Carino felszedett valami brazil csajt, aki annyira ki volt ütve, hogy azt hitte, a tökfej portugálul beszél, én meg gondoltam, visszajövök ide - vonja meg vállát, és óvatosan becsukja maga után az ajtót - Még egyszer átnéztem a vérképedet.

- És találtál valami érdekeset? - húzom ki az ágy végébe gyűrt takaró alól a hivatalos jelentésben szereplő vérképemet, ami szerint több kokain és alkohol volt bennem, mint vörösvérsejt.

- Hát, a kokain felszívódásának az idejét nem tudtam megállapítani, de azt tudom, hogy nem az előző este volt, mert hát ugye, én is ott voltam, és erre emlékeztem volna... - ráncolja a szemöldökét, de hát Beckham nem arról híres, hogy jól bírja a piát, úgyhogy általában bealszik a bulik felénél már - Ha pedig ennyit fogyasztottál volna reggelihez, nem hogy nem jutottál volna el Cannonig, de valószínűleg járni sem tudtál volna, de Peggy szerint te jól bírod az ilyesmit, ne becsüljelek alá.

- Na, csak nem egy dicséret jóanyámtól? - horkantok fel a szememet forgatva.

- Amit eddig nem vettem észre, az a tüdőben szórványosan előforduló izoflurán, egy inhalációs anesztéziaszer. Vagyis valószínűleg leszedáltak - mondja, ám mielőtt még felcsillanhatna a szemem, azonnal le is lomboz - Csak erre sajnos nincsen bizonyítékom, mert csak a félig bomlott molekulákból következtettem ezt, és hát ez lehet akár más is. 

- Fantasztikus - horkantok fel, majd meg sem nézve, mi az, hozzávágom az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül. 

Beckham ösztönösen kapja el, de szinte azzal a lendülettel dobja is nekem, én pedig mikor meglátom, mi is az, halványan elvigyorodom. 

- Úristen, Sheila, ez mi? - kapkodja kikerekedett szemét köztem és a kezemben tartott csomag között.

- Ez kérlek én vagyok - mutatom fel vigyorogva a leginkább voo doo babára hasonlító, minden bizonnyal  néhány lyukas zokniból készült kis rongybabát felmutatva, és megfogva virsli kezét integetettem vele egyet a grimaszoló Beckhamnek - Ez a műalkotás Cassie és Mike Sousához tartozik. Peggy nem engedi, hogy meglátogassanak, amíg ilyen "instabil" - a baba kezeivel idézőjeleket a levegőbe, ami igen nagy teljesítmény, tekintve, hogy a rongy-Sheilának nincsenek ujjai - állapotban vagyok. Igazából csak fél, hogy becsempészek valamelyik gyerekével alkoholt - vigyorodok el. Meg kell hagyni, a mostohatesóim odavannak értem - Így ezt Jarvis hozta el nekem, meg a whiskeyt, amit Howard küldött. Szóval piám ígyis, úgyis van. 

Na igen, Edwin Jarvis, Howard inasa, sofőre meg úgy mindenese szinte a dadusomnak számít. Mikor gyámszüleim nem értek rá, mindig őt szalasztották, hogy magyarázza ki a botrányos viselkedéseimet az bentlakásos magániskoláimban, ahová azért dugtak be, hogy minnél messzebb legyek az ő "veszélyes munkájuktól". Így csináltam magamnak balhét, amit mindig az illedelmes, brit akcentusú Jarvisnak kellett rendeznie, vagy pedig elhoznia a suliból ha nagyon szabadulni akartak tőlem. 

- De miért van vér a nyakán, és miért hiányzik az egyik lába? - vonja fel fél szemöldökét Beckham, közelebb lépve jobban szemügyre véve a babát.

- Az ketchup. És amúgy Daniel nem volt hajlandó a "súlyos sérüléseimet" részletekebe menően leírni a kölköknek, így feltalálták magukat. Szerintük valaki elvágta a torkomat - vontam meg a vállam, és elképzeltem Peggy férjének a tekintetét, mikor először megpillantotta gyerekei alkotását. Haláli.

- De legalább a jó lábadat vágták le - bök a bekötözött jobb combomra - Hogy van? - vizsgálgatja szakértő szemmel, bár nem tudom, hogy mit tud leszűrni egy bazinagy fehér kötésből, aminek köszönhetően állati hangyás az egész lábam - Még szerencse, hogy nem fertőződött el, annyi penicillint nyomtam beléd, hogy azt hittem, mikor felébredsz kihányod a felét.

- Sokat nem tévedtél, pofán hánytam az egyik FBI-os csávót - röhögök fel. Na igen, ki kellett jönnie, ő meg túl közel volt hozzám. Hupsz.

- Mi is vártam! - vigyorodik el Beckham, majd mellém huppanva az ágyra kezébe veszi az első lapot, amit észrevesz, még pedig a bénácska kis vázlatrajzomat a golyók útjáról - Látom hasznosan töltöd az éjszakát - tanulmányozza azt, apró ujjait végigvezetve az összevissza vonalakon.

- Csak a szokásos. Próbálom bebizonyítni, hogy egy ismeretlen szervezet gyilkolta meg az Amerikai Egyesült Államok elnökét, csak ugye, még saját anyám se hisz nekem - forgatom a szemem fújtatva, mire Beckham leengedi a kezében tartott papírt.

- Sheila - néz komolyan a szemembe, a hátulról a lámpa fénye által sárgásan megvilágított hajával és a sötétben kitágult pupilláival - Én hiszek neked. 

- Tényleg? - csillan fel a szemem, és a hirtelen boldogságtól nem tudom tűrtőztetni magam, Beckham nyakába borulok, és olyan szorosan ölelem meg, amilyen szorosan csak bírom. Tudtam. Tudtam, hogy kell lennie valakinek, akiben nem csalódok. Hirtelen olyan sok boldogsághormon árasztja el a testemet, hogy legszívesebben elsírnám magam. Végre valaki, aki nem gondolja úgy, hogy megőrültem. 

- Hohó, zsiráf, vigyázz a törött bordáidra - ölel vissza Beckham, és fejét a vállamra támasztja. Mindig zsiráfnak hív, pedig csak nyolc centivel vagyok nála magasabb, bár ő még így is esküdözik, hogy az csak hét. 

- Szarok a törött bordáimra - motyogom az orromat csiklandozó hajába, és eltolva magamtól rávillantom a harminckétfogas vigyoromat, amire különösen büszke vagyok, hiszen egy gyökér sem tudta kiverni még a fogaim, pedig óóó, hányszor megpróbálták - Köszönöm, hogy hiszel nekem - simítom meg a vállát, ő azonban csak megvonva a vállát legyint.

- Erre vannak a barátok, nem? - húzódik mosolyra a szája bal sarka, oh, az igazi Beck-mosoly - Elég őrült világban élünk így is, őrültebben, mint bármelyik átlagos ember el tudná képzelni. Az egyetlen, ami a földön tart minket, azok a barátok, akikben hiszünk és mindig segítünk nekik. Ha nekik nem hiszünk, kinek higyjünk, nem igaz? Én mindig melletted leszek, történjen bármi is.

- Jaj, ne romantikázzál már itt, Beck! - csapok a vállára a, és egy pillanatra elkapva a fejem harapom be az alsó ajkamat, de szinte azonnal vissza is fordulok, nevetségesen lemélyített hangon - Beckham Ferdinand Fletcher, üdv a "Megmentjük-egész-Amerikát-sőt-a-világot-az-ócska-hazugságoktól" hajó fedélzetén, ezzennel kinevezem kinevezem...  - csettintek itt, kereseve a megfelelő szót - másodkapitánynak.

- Nincs is második nevem, és nincs olyan szó, hogy "másodkapitány"! - nevet fel Beckham, mire csak legyintek. 

- Most van, a Ferdinand meg faszán hangzik. És mivel az ellenséges flotta kapitánya, Margaret Carter vészesen közeleg, hogy letorpedózzon minket, horgonyt fel, kihajózunk! - mondom továbbra is a mély hangomon és felpattanok, bár a drámai hatáson igen sokat ront, hogy nem tudok ránehezedni a jobb lábamra, de sebaj. 

- Öhm, hová is hajózunk, kapitány? - értetlenkedik Beckham, miközben mellém állva hagyja, hogy átkaroljam a vállát támaszkodóként használva.

- Kedves Fletcher másodkapitány - csak azért is van ilyen szó - meg sem állunk Dallas kikötőjéig! - kiáltom kapitányos hangomon, felkapva a legfontosabb papírokat az ágyról, a többit pedig a földön szétterítve hagyva kezdek el Beckham segítségével az ajtó felé araszolni.

- Dallasnak nincsen kikötője - motyogja az halkan az orra alatt, mire csak a vállán támaszkodó kezemmel összeborzolom a haját.

- De légikikötője igen! Tudom, hogy itt van egy helikopterünk a tetőn, khm, akarom mondani, repülőgéphordozó anyahajónk, ahol majd magamra öltöm kapitányi uniformisomat! - rázom le a csupasz talpamról az egyik ráragadt papírt, már megint, és végignézek a szánalmas kórházi hálóingemen. 

- Carter meg fog minket ölni, ugye tudod? - nyögi Beckham vizualizálva maga előtt az univerzális lecseszést, amiért segít nekem elszökni Dallasba. De hát az már a holnap, vagyis a pontosabban a ma gondja, ugyanis az óra nagymutatója közeledik a hat órához. Mindegy, ráérünk még azzal foglalkozni.

- Ó, abban biztos vagyok! - röhögök fel, ám a nevetés rögtön a torkomon akad, ahogy feltépem az ajtót, és szembe találom magam egy pár, igen mérges, fekete szempárral - Oh, helló, Carino - vigyorogok rá erőltetten, aprót integetve neki a kezembe tartott papírokkal.

- Mosdótúra? - kérdezi rezzenéstelen arccal, mi azonban csak megkukultan bámulunk rá nagyokat pislogva. Carinonak nem lehet hazudni, így jobb, ha meg sem próbálom. Ő azonban egyszer csak megenyhítva kemény vonásait pimasz félmosolyra rántja a száját  - Komolyan azt gondoltátok, hogy engem kihagytok? Meg vagyok sértődve - rázza a fejét csettegve a nyelvével.

- A vécévonatból? - csúszik automatikusan a számon, de akkor már tudom, hogy nyert ügyünk van, és egy remek pilóttánk, még ha nem is teljesen józan. 

- Hogyne. A kulcs nélkül igen csak nehéz lett volna bejutni, nem igaz? - dobja fel  ránk kacsintva a kezében tartott slusszkulcsát a helikopternek, ami aztán hangos csörgéssel esik vissza a nagy tenyerébe. 

Horgonyt fel, hölgyeim és uraim, irány Dallas!