- Robert, kérsz ilyet? Nagyon finom! - nyújtottam a szigorú diétán lévő fiú felé iszonyatosan ínycsiklandó, és iszonyatosan kalóriabomba vacsorámat, mire ő pár másodperc kajával való szemezés után egy dühös pillantást küldött felém.
- Nagyon gonosz vagy te lány, remélem tudod!
-  Én semmiről nem tudok - néztem rá ártatlanul, mire ő megforgatta barna íriszeit.
- Rob, gratuláltál már Oscarnak? - szólalt meg Paula is, egy paradicsomszeletet szúrva villájára.
- Még nem futottam össze vele, de most úgyis jön majd, szóval - rántotta meg vállait a fiú, s tisztán látszott rajta, hogy kissé bántotta az egész helyzet, hiszen a csapat őt ma nem annyira tudta ünnepelni. Ha egy dolgot kéne kiemelnem, hogy miért tisztelem a pilótákat, talán ez lenne, hiszen a tudat, hogy ők minden este leküzdve démonjaikat csakis az előttük álló napra fókuszálnak, nem törődve a múlttal, az szimplán tiszteletre és csodálatra méltó.
- Én lassan megyek - kaptam be az utolsó falat vacsorámat, hangos csörömpöléssel elhelyezve evőeszközeimet a tányéron - tegnap alig aludtam, úgyhogy most jó lenne.
- Jóéjt - mosolygott Paula magához húzva, majd miután Robertet is megöleltem, egyenesen az ajtó felé vettem az irányt.
- Hahó! - már épp léptem volna ki azon, mikor meghallottam a hangot, mely délelőtti merénylőmhöz tartozott, így kissé összerezzenve pillantottam fel rá - kicsit szürreális, hogy megint egy ajtónál futunk össze.
- Igaz - bólintottam aprót felkuncogva a helyzeten, hiszen a fiú is így tett, majd észrevéve a fejét takaró Pirelli sapkát, újra szólásra nyitottam számat - egyébként, gratulálok a mai futamhoz.
- Köszönöm szépen - fogadta bókomat kissé kínosan állva, hiszen szinte az egész szituáció az volt, ahogy két majdnem ismeretlen ember egy küszöbön áll, és pár szavas válaszokkal illeti a másikat - de miután jól rádcsaptam az ajtót, inkább arra lennék kíváncsi, hogy minden oké e.
- Persze, az orvos rakott rá egy ragtapaszt, amit minden nap kétszer cserélnem kell - kaptam le magamról sapkámat, ismertetve a ragtapasz helyét, majd mielőtt az energia, mely hajszálaimba töltődött, ezzel katonásan felállítva őket kárt tenne valamiben, a sapkát vissza is nyomtam fejemre.
- Sajnálom, tényleg, és remélem minél előbb begyógyul - húzta el féloldalasan száját szomorú tekintettel, arcán pedig látszódott, hogy tényleg megbánta amit /egyébként teljesen véletlenül/ tett.
- Nyugi, semmi baj! - őszintén ejtettem ki ajkaimon ezeket a szavakat, hiszen tudtam, hogy nem direkt csinálta, s szinte ugyanannyira nem tehet róla, mint én.
- Visszajössz még? - mutatott háta mögé, azaz az étkezőhelyiségbe, mire én aprót ráztam fejemen.
- Szerintem már megyek lepihenni. - arca neki is fáradt volt már, szemei kissé beestek, melyet nem is csodáltam egy ilyen hosszú nap után, de nyilván kötelezte őt a csapattal való ünneplés.
- Akkor, jóéjszakát neked! - intett egyet, majd már be is sietett a csapathoz, így én is megfordultam, hogy minél előbb puha ágyamba vessem magam.

- Szia anya - nyomtam fülemhez alma logóval ellátott telefonomat, miközben számról töröltem le az ottmaradt fogkrémet.
- Szia kicsim, minden rendben? Milyen volt a mai nap? - kezdeményezett videóhívást, melyet gyorsan el is fogadtam, majd az ágyba beülve mesélni kezdtem.
- Tetszett, azon kívül hogy Robert már a futam elején kiesett, de legalább a csapat másik pilótája nyert.  Jó sok munka volt, de szerencsére a versenyek alatt tudtunk pihenni. És te, ti? Apa hol van?
- Eugenéknél, mert költöznek, és segít nekik pakolni. - A családnevet meghallva torkom kissé elszorult, a költözés szó után pedig méginkább.
- Hova költöznek?
- Aaront beiratták egy francia magánegyetemre, és mennek vele - lesokkolódva vettem tudomásul, hogy a fiú, aki szinte tönkretett, csupán egy ország távolságra fog lakni tőlem - Iana kicsim, itt vagy még?
- Persze, csak elbambultam - ráztam fejem kissé ferdítve az igazságon, hiszen valójában egy újabb pánikhullám kezdetleges formája kezdett végigsöpörni rajtam. Bevillantak a szavak, melyeket a fiú vágott hozzám aznap délután, s melyekkel mint egy asztalról lesöpört porcelánváza, úgy tört össze, számomra bemocskolva ezzel a másoknak kedves, és édes szerelem szót - Anya nem baj, ha most elmegyek aludni? Majd holnap is felhívlak és akkor tudunk többet beszélni.
- Persze, pihenj csak, elhiszem milyen hosszú napod volt, aludj jól, szívem!

...

Egy aprót felszisszenve nyomkodtam a fertőtlenítővel áztatott vattát sebemhez másnap reggel, majd befejezve kínzásomat barna, göndör hajamat a változatosság kedvéért kivasaltam, és egy félcopfba kötöttem fel. Felkaptam egy szokásos fekete farmert, és a Prema-s pólómat, majd napszemüvegemet a fejemre tolva kiléptem a szobából. Komótosan lesétáltam az aulába, majd mikor tudatosult bennem hogy a taxi még nem érkezett meg, leültem a forró betonra, s elmerültem gondolataimban. Nem igazán értettem, hogy az eddigi három hónapban mégis hogyan kerültük el egymást Oscarral, hiszen egy helyen dolgozunk, és egy városban lakunk, de azt hiszem ezt be lehet tudni szimpla véletlennek. A felszínen semmi véleményem nem volt róla, hiszen szinte egyáltalán nem ismertem, de legbelül mégis valami azt éreztette velem, hogy ismerjem meg, mert nem fogom megbánni, s bármennyire is ellenezni akartam ezt, tudtam hogy valószínűleg még százszor össze fogunk futni, hiszen ahogy már előbb is kifejtettem, egyszerűen egy csapatnál dolgozunk.
- Jó reggelt - zökkentett ki gondolatmenetemből Paula álmos hangja, mire kedvesen fordultam felé.
- Na, mire véljem ezt a nagy mosolyt? - mutattam teljesen kivirult arcára s közben magamhoz húztam egy ölelésre.
- Robert azt mondta, hogy a monacói futam előtt lehet eljön hozzánk Franciaországba -
- Chh, ilyet már én is mondtam neked, mégsem lettél ennyire izgatott - forgattam meg szemeim játékosan, majd szerepemből kiesve a lánnyal együtt elnevettem magam - viccet félretéve, nagyon örülök nektek, bár fogalmam sincs hányadán álltok - mondtam azzal a tipikus "igazán örülnék, ha beavatnál" hanglejtéssel.
- Nem tudom - rázta meg fejét félénken - nem beszéltünk erről, viszont történtek már köztünk dolgok.
- Tessék? És én erről miért nem tudok? - háborodtam fel hirtelen ám mikor rájöttem, hogy kicsit komolyabban kéne viselkednem ebben a helyzetben, újra megszólaltam - vagyis, elmeséled?
- Ne gondolj semmi komolyra - jött zavarba, s a szélnek köszönhetően önálló életre kelt tincseit próbálta kordában tartani - és azért nem tudsz róla, mert az utóbbi két napban történt, és nem tudtam hogyan mondjam el.
- Ha tudnád mióta vártam már ezt - vigyorodtam el, teljes szívből örülve két barátom boldogságának, majd beültem az épp megérkezett autó hátsó ülésére, táskámat ölembe rakva.
- Azt hiszem, én is - pattant be mellém Paula, majd miután francia akcentusával ismertette sofőrünknek az úticélt, méregető szemekkel felém fordult - kicsit szomorúnak tűnsz, történt valami?
- Aaron - sóhajtottam fel, mire ő mindent tudóan bólintott, és végigsimítva vállamon jelezte, hogy folytassam - Franciaországba költöznek.
- És akkor mi lesz miss tökéletességgel?
- Nem tudom, hogy együtt vannak e még - ráztam a fejem - és utálom magam, amiért két év után sem tudok túllendülni ezen.
- Ne tedd, szerintem ez teljesen normális - válaszolt szomorúan - viszont tényleg lassan túl kéne lépned ezen, mert nem egészséges - hagyta, hogy vállára döntsem homlokom, én pedig pár könnycseppet hullatva egyetértettem vele, majd összeszedve magam kiszálltam az autóból, és besétáltam a paddockba.