A tágas gyerekszobát megtöltötték az apró szerkezetek. A repülés történelmében rengeteg gépet alkottak a tervezők, és Dion már egészen jól haladt azon az úton, hogy mindegyik típushoz modellt készítsen. A legrégebbiek, a duplaszárnyas masinák már kiszorultak a polcokról, és átvették a fiú ruháinak helyét a szekrényben. Az utasszállító szériák a tankönyvek tetejére zsúfolódtak. A léghajók és légballonok a galérián pihentek. Most a hadsereg gépei léptek előtérbe. Madzagon lógtak a plafonról a különböző repülők a múlt század elején szolgáló modellektől a legújabb, visszacsukható szárnyú Denevérekig.

Diont tízéves korában kezdték el érdekelni az efféle szerkezetek, miután síelés közben a lábát törte egy félresikerült ugrás során, majd három hónapot gipszfogságban töltött. Ha akkor óvatosabb, rég ifjúsági bajnok lehetett volna, de a sérülése után nem mehetett többé sípálya közelébe. A családjával együtt elköltöztek, és maguk mögött hagyták Trizanton hegyeit.

Más, korabeli fiúk online játékokkal töltötték a szabadidejüket, ő viszont már évek óta kizárólag azért pillantott a monitorra, hogy memorizálja a gépek tervrajzait. Az osztálytársai néha egyenesen őrültnek bélyegezték, amiért nem vesz részt a virtuális szörnyirtásban, és kinevették, amikor a kivételes alkalmak során a húga nála sokkal gyorsabban legyalult egy-egy pályát. Ugyanakkor minden iskolai ünnepségen körberajongták, amikor bemutatta a felturbózott modelljeit. A legújabb Denevérek annyira jól sikerültek, hogy – a valódi gépeknél sokkal kisebb sebességgel ugyan, de – képesek voltak végrehajtani a legtöbb manővert.

Most izgatottság töltötte el, hiszen egy egészen új szerkezeten dolgozott. Nem hagyták nyugodni azok a fényképek, amelyeket az apja küldött neki a legutóbbi üzenetében. A fotók óriási, ember formájú robotokat ábrázoltak. Az apja büszkén pózolt közöttük, ám alig ért fel a gépek bokájáig. Trizanton még nem is állította őket hadrendbe, de Dion biztosra vette, hogy ezekkel a szörnyetegekkel vissza fogják tudni szorítani a Shinariai Birodalmat.

– Lássuk csak... Ha ez... Nem, nem jó – motyogott magában. A miniatűr csavarhúzó kifordult a kezéből. A robotnak rengeteg illesztéke és még több mozgó alkatrésze volt. Sokat segített volna, ha Dion tanulmányozhatja a tervrajzot is, de nem reménykedhetett benne, hogy azt megtalálja az interneten. A Denevérek működését könnyen kitalálta, az emberszabású robotokat viszont össze sem lehetett hasonlítani velük. Egyáltalán, hogyan képesek repülni? Az apja magyarázata szerint földi és légi bevetésre szánták a gépeket, Dion ki is szúrta a sugárhajtóművek helyét a fotókon. De biztos volt benne, hogy ott nem rejtheti el a jól bevált légcsavarokat.

Felállt egy kicsit, hogy kinyújtóztassa a tagjait, és kilépett a teraszra. Már sötét éjszaka volt. A dombtetőről le lehetett látni a kertváros előkelő házaira. Az ablakok megannyi szentjánosbogárként ragyogtak. A kivilágított utcákon elhalt a forgalom. A szomszédos villa ablakai sötéten ásítottak. Valaki nyitva felejtette a garázsajtót, de az autó úgysem volt most sehol.

Dion gondolatai még mindig a modellezőasztal körül jártak. Sokért nem adta volna, ha rájön a robot titkára. Az osztálytársait biztosan lenyűgözné vele, ha működésre bírná a gépet. De vajon hogyan...?

Új ötletek reményében az eget bámulta. A hold nélküli, tiszta mennybolton vörös és kék fények szikráztak. Az apró, színes csillagok mozgásba lendültek, egymás felé repültek, ütközésüket villanó tűzijáték kísérte.

... Na várjunk csak! A csillagok nem szoktak így viselkedni. Nem szokásuk csak úgy összeütközni és felrobbanni!

Ahogy a fiú fülelni kezdett, rögtön meghallotta a távoli csatazajt. Sőt, a fénypontok körül látni vélte a Denevérek és az ellenséges Vadászok sziluettjeit is.

Hirtelen egy vakító fényrobbanás világította meg az eget. Ragyogóbb volt az eddigieknél, de csak egy pillanatig tartott. Mire Dion a szeme elé kapta a kezét, már el is halt. Az éjszakai csendet fülsiketítő dörrenés verte fel.

Ebből baj lesz – villant át Dion agyán, és visszaugrott a szobájába. Villámgyors mozdulattal zárta be a teraszajtót, és lekucorodott a modellezőasztal fedezékében.

Odakint hatalmas, kék hullócsillag szelte át az eget. Egyre lassult, mintha minden erejével fékezne, de a becsapódásba így is beleremegett az egész domboldal. Az asztalon táncot jártak a miniatűr alkatrészek.

Dion összeszorította a szemét. Nem volt hová menekülnie, egyedül a biztonsági üvegben bízhatott. De a robbanás elmaradt. Az ablakon csak feltört kövek és fémrepeszek kopogtak.

Amint elmúlni látszott a veszély, és Dion dörgő szívdobogása volt a leghangosabb a zajok között, a fiú óvatosan, hunyorogva lépett a teraszajtóhoz.

Odakintről hihetetlen látvány tárult elé. A kert végében a kerítés egy hosszú szakaszon leomlott, és ott, ahol pár perce még a szomszédos villa állt, most egy emberszerű robot felsőteste feküdt. Ugyanolyan, amilyet Dion a fényképeken látott, és amelynek épp az imént próbálta megfejteni a szerkezetét.

– Álmodom? – suttogta maga elé.

A robot leszakíthatta a fővezetéket, mert a városrész sötétségbe borult. Egyedül a gép fényei pislákoltak még.

Dion még levegőt venni is elfelejtett, miközben az agya kétségbeesetten próbálta összerakni a történteket.

– Abby! Dion! – hangzott fel az anyja kétségbeesett kiabálása az emeletről, majd Abby sírása felelt rá. Dion hátrafordulva elkiáltotta magát.

– Én jól vagyok!

Léptek döngtek végig a lépcsőn, majd megnyikordult a szomszédos szoba ajtaja. Az anyja Abigailhez ment be, hogy megnyugtassa a hangos zokogásból ítélve halálra rémült kislányt.

A fiú úgy sejtette, hogy legalább tíz percig senki nem fog foglalkozni vele, úgyhogy addig is visszafordult az udvar végéből elé táruló romok felé. Ez egészen biztosan ugyanaz, legalábbis ugyanolyan gép volt, amiről az apja fényképeket küldött. A mellkasán egy kopott, de azért még olvasható felirat díszítette. HLC-04.

Dionban épp felmerült a gondolat, hogy közelebbről is szemügyre kellene vennie a roncsokat, mire a robotkéz ujjai egyszerre megmozdultak. Bárki is zuhant le ezzel a géppel, még életben volt. Talán nem tud kiszabadulni?

Nem gondolkodott tovább. Feltépte a teraszajtót, és két lépés megtétele után átvetette magát a korláton. A puha gyepre érkezett, és a lendületét kihasználva futott tovább.

Az égen száguldozó fények még mindig nem tűntek el, talán többen is voltak, mint előzőleg. Keletről újabb csapatok érkeztek. Alacsonyabban szálltak a többieknél, sugárhajtóműveik visítása megtöltötte a levegőt.

A robotujjak erejük fogytán rándultak újabb mozdulatra. A gép fényei egyre halványabbnak tűntek.

Dion felugrott a karra, de minden egyensúlyérzékére szüksége volt, hogy ne bukfencezzen le róla tüstént. A test alig volt szögletesebb, mint egy igazi ember.

A robot mellkasának közepén, közvetlenül a felirat alatt egy lemez elvált a többitől, de nem nyílt ki teljesen – ez lehetett az irányítófülke. Dion letérdelt mellé. A résen át egy pilótaruhás alakot pillantott meg.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Mondjuk – érkezett a fojtott hangú válasz. – Beszorultam. Tűnj el innen!

Dion megkönnyebbült, hogy a gép vezetője életben van, de a szavainak értelmével inkább nem foglalkozott.

– Mindjárt kiszabadítalak, tarts ki egy kicsit! – biztatta.

– Mondom, tűnj el innen! – ismételte a pilóta. Nem tűnt túlságosan hálásnak.

Dion először puszta kézzel próbálta felemelni az ajtót, de hiába. A fémlemez meg sem mozdult, úgyhogy a fiú szétnézett alkalmas feszítővas után, de semmit nem látott a közelben. A zsebében tárolt modellező szerszámkészletet pedig nem óriásrobotok rögzítőinek kilazítására találták ki.

Odabentről motozást hallott, a pilóta bizonyára átkapcsolt valamit, mert a következő pillanatban kihunytak a fények, csak az égen dúló csata távoli robbanásai villogtak a fejük felett.

Dion ismét nekifeszült az ajtónak, és az végre engedett. Egy nagy levegőt véve, minden erejét bevetve sikerült átfordítania. Lepillantott a pilótaszékben fekvő fiúra.

A pilóta már levette a sisakot, az horpadtan hevert mellette. A homlokán egy apró vágásból keskeny vércsík szivárgott, átszelte az arcát, és eltűnt szőke haja mögött. Nem sokkal tűnt idősebbnek Dionnál, legfeljebb tizennégy éves lehetett.

– Tudsz mozogni?

– Beszorult a lábam.

– Kiszabadítalak.

– Te tényleg nem értesz a szép szóból – morogta a pilóta.

Dion nem válaszolt, csak leereszkedett a fülkébe. A műszerek többsége már nem működött, a képernyők elsötétültek, csak egyetlen kijelző számolt vissza. Az ülés két oldalán botkormányszerű karok álltak, a padlón pedig egy sor pedál foglalt helyet. A pilóta lába ez utóbbiak közé szorult be.

– Hű! – szaladt ki Dion száján. Úgy érezte, mintha dédelgetett álmai egy pillanat alatt teljesültek volna. Egy óriási gép pilótafülkéjében volt, feltárultak előtte azok a titkok, amelyeket megpróbált megfejteni az imént. Eszébe jutott, hogy ez a gép néhány perccel ezelőtt még repült, és azt kívánta, bár akkor is csatlakozhatott volna hozzá. Bár a zuhanás biztosan nem lehetett kellemes élmény, azt mindenképpen kihagyta volna.

– Téged tényleg nem zavar, hogy három perc múlva felrobbanunk? – érdeklődött gunyorosan a pilóta.

– Felrobbanunk? – kérdezte döbbenten Dion, és abbahagyta a bámészkodást.

– A Humanoid megsemmisíti önmagát – tájékoztatta rezignáltan a fiú.

– Micsoda?!

Az ülésben fekvő pilóta a számláló felé intett. Dion ismét az egyetlen működő kijelzőre nézett. Az óra épp 2:57-et mutatott.

– Nem tudod leállítani? – kérdezte nagyot nyelve Dion.

– Nem.

– De miért kell egyáltalán megsemmisíteni?

– Hogy ne kerülhessen ellenséges kézre.

– De ha egyszer totálkáros! – kiáltott fel Dion kétségbeesetten. Ha lenne legalább egy-két órája, mielőtt a hatóságok lezárják a környéket és elszállítják a gépet, biztosan meg tudná fejteni a titkait. Na jó, a titkainak legalább egy kis részét. De a következő pillanatban rájött, hogy nem ez az egyetlen probléma az önmegsemmisítéssel kapcsolatban. – És mekkorát fog robbanni?

– Belülről robban, a páncél felfogja a lökéshullám nagy részét. Tizenöt méteres távolságban már biztonságos – tájékoztatta unott hangon a pilóta.

– De most a páncélon belül vagyunk – nézett körül Dion.

– Így van.

A fiú nyelt egyet. Ha kimászik onnan és futásnak ered, akkor megússza a robbanást, de még majdnem két és fél perce volt. Neki egy perc is elég lett volna, hogy fedezékbe érjen. Még volt egy mikrochipnyi esélye megmenteni a sérültet annak ellenére, hogy a sérült egyáltalán nem működött együtt vele.

Dion lehajolt a pedálokhoz. A pilóta lába kitekert pózban szorult be közéjük. A fiúnak nem volt ideje rá, hogy megpróbálja óvatosan kiszabadítani. Bár jóformán fizikai fájdalmat okozott neki, hogy kárt kell tennie egy ilyen fenséges gépben, megragadta a bűnös pedált a csatlakozónál, és eltörte. A fémes reccsenést a pilóta fájdalmas kiáltása követte.

– Mit művelsz? – sziszegte összeszorított fogai közül.

– Tényleg meg kell magyaráznom? – Amint megmozdította a fiú lábát, az már könnyedén kicsúszott a börtönéből.

– Barom! Itt fogsz meghalni velem együtt!

– Majd később megköszönöd – felelte egy vállvonás kíséretében Dion, és a fiú hóna alá nyúlt.

A fülkét nem fekvő helyzetre tervezték, úgyhogy a felszínre kellett küzdeniük magukat. A pilóta nem vitatkozott tovább, két karjával és működő lábával ő is részt vett a műveletben.

A kijelző könyörtelenül folytatta a visszaszámlálást.

– Egy perc – tájékoztatta a pilóta Diont, majd bicegve a völgy felé fordult, ellentétes irányba ahhoz képest, amerről a megmentője érkezett. Dion bólintott. Félig támogatta, félig cipelte a sebesültet, miközben a gondolatok egymást kergették a fejében. A robot karja vállból megsérült, a páncél hiányosságai látni engedték a belső szerkezet egy részét. A fiú egy működésképtelen szervomotort vélt kivenni, de ennyire még ő sem látott jól sötétben.

Az égbolt mostanra elcsendesedett. A környékre emberek gyűltek, autóik reflektorai fényében leesett állal bámulták a gépóriást. A pilóta integetve próbálta hátrébb parancsolni őket, de a szavai vajmi kevés hatást értek el.

A két fiú veszélyesen lassan haladt. Már a robot könyökénél jártak, amikor Dion kiszúrta, hogy fél méterrel később szakadékba fut az eddig is bizonytalan fémtalaj. Nem volt idejük visszafordulni. A fülke irányából halk pittyegés hangzott fel.

– Tíz másodperc – szűrte a fogai között a pilóta.

– Le kell ugranunk.

– Látom. Gyerünk!

Alig másfél méteres magasságból ugrottak, azonban alattuk nem puha gyep, hanem betonút terült el. Dion nem tudta tompítani a pilóta földet érését, a fiúból egy fájdalmas kiáltást szakadt fel, ahogy sérült lába az aszfaltnak csapódott. A következő pillanatban a fiú talpra küzdötte magát. Ha voltak is fájdalmai, alig mutatta.

– Tovább! Itt még nem vagyunk biztonságban! – ragadta meg Dion karját.

Valahonnan szirénaszó hangzott fel.

Futás közben hallották a robbanássorozatot. A robot páncélja több helyen kiemelkedett, majd visszazuhant önmagába. Ott, ahol nem védték fémlemezek, lángok csaptak ki az alkatrészek közül. A fiúktól néhány méterre kirobbanó tűzcsóva lökéshulláma az út túloldalán álló magas kőkerítésnek taszította őket.

Dion felnyögött. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, legalábbis ő ennyinek érezte. Csakhogy mire kinyitotta a szemét, egy deres hajú, mentős ruhát viselő férfi hajolt fölé.

– Végre magadhoz tértél. Hogy érzed magad? – kérdezte barátságosan.

– Öh... megvagyok. Azt hiszem – motyogta Dion, és megpróbált körülnézni. A nyaka nem mozdult, valószínűleg merevítőt tettek rá. Sajgott a feje, és az egész teste zsibbadt. Halvány fájdalomszilánkok jutottak el az agyáig, de mintha tompán, távolról érkeztek volna. Egy kicsit távolabb felismerte az anyja és a húga könnyek csíkozta arcát, és megpróbálta őket egy mosollyal biztosítani arról, hogy nem esett komoly baja. Utána azonban visszafordult a mentőshöz. – Hol van a pilóta?

– Az imént vitte el a másik mentőkocsi. Hála neked, nem érte komoly baj.

Dion ettől egy kicsit könnyebbnek érezte magát. A mentős mondott még valamit agyrázkódásról, égési sérülésekről és kórházi megfigyelésről, a fiú azonban már csak arra gondolt, hogy erre az éjszakára egész életében emlékezni fog.