Dion tanácstalanul vakarta a fejét. Előtte egy akkora robot magasodott, amilyet soha nem látott még, holott utóbbi éveinek minden napját a gépekre tette fel. Talán egyszer került elé hasonló, mármint romokban, pár száz méteres zuhanás után. Ez viszont nagyon is egyben volt. Egy ezüstszürke páncélos lovagra emlékeztető, legalább húsz méter magas, emberforma gép állt a hangárban. A feje búbja majdnem súrolta a mennyezetet.

– Ez most komoly? – kérdezte a műszakvezetőtől. Az ősz férfi arcára korát meghazudtoló, huncut mosoly költözött.

– Az bizony. Te vagy az egyetlen a hajón, aki hozzá tud szagolni az effélékhez. Láttál már Humanoidot, nem?

– Öh... egyszer. De azt hittem, már nem gyártják őket.

– Ez egy új típus. Neked kell karbantartanod. Nyugodtan veheted előléptetésnek is!

– Köszönöm, de... – próbált vitatkozni Dion.

– A csapatodat te válogathatod össze – folytatta Trevor, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva azt a bizonyos „de" szócskát. – Jól elleszel vele. Bízom benned!

Dion nem igazán tudta, hogy Trevor most a csapatra vagy a Humanoidra gondol, de kezdte kapiskálni, hogy miért rángatták el az 1-es számú hangárból. Alig fél éve került a Ricofeld anyahajóra, rögvest azután, hogy kitűnőre vizsgázott műszaki karbantartóként. Azóta rengeteg gépet javított – elsősorban a repülő Denevéreket és a vízi Delfineket, másodsorban targoncákat és emelőkosarakat –, de ilyesminek a közelébe sem került. Nem ismerte a szerkezetét, a felépítését, és két évvel ezelőtt, amikor látott egyet lezuhanni, nem volt ideje komolyabban megvizsgálni, mielőtt a gép felrobbantotta volna magát. Legjobb tudása szerint azóta le is állították a Humanoidok gyártását, mert túlságosan instabilnak ítélték őket. Most mégis itt állt egy az orra előtt.

– Jut eszembe! – csapott a homlokára Trevor. – Itt van a műszaki adatlap. Kezeld diszkréten!

– Adat... lap?! – kiáltott fel Dion, amint a főnöke a kezébe adta a vaskos aktát. A fiú meggörnyedt a súlya alatt. A papírhalom jóval többet nyomott, mint egy átlagos akkumulátor, és egészen apró betűvel nyomtatták.

Trevor nem is próbálta leplezni, hogy milyen remekül mulat. A maga mély medvehangján felnevetett.

– Vésd az eszedbe: ettől a pillanattól ez az elsődleges feladatod. Csak akkor foglalkozhatsz mással, ha a pilóta tökéletesen bevetésre késznek ítéli a Humanoidot.

– Hát ez remek – nyugtázta halkan Dion. Egyfelől nagyon nem örült neki, hogy elszakítják a kedvenc Denevérétől. Másfelől viszont nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Közelebbről meg akarta vizsgálni az újoncot, lehetőleg most azonnal. – És ki a pilóta?

– A neves Ethan Harland.

– Ismernem kéne?

– Ő jelenleg az egyetlen Humanoid-pilóta – világosította fel Trevor. – És jelenleg ez az egyetlen bevetésre kész Humanoid. Te pedig az egyetlen olyan szerelő, aki talán megtanulhatja karbantartani.

– Micsoda megtiszteltetés – motyogta az orra alatt Dion.

– Elég a morgásból! Munkára! – vágta hátba a fiút a műszakvezető. Dion kezéből kiesett az adatlap, hiába kapott utána. Szerencsére a vaskos kötet nem hullott szét, de mire lehajolt érte, a főnöke már faképnél is hagyta.

A Ricofeldet jó, ha ötezer emberre tervezték, ehhez képest dupla ennyien szolgáltak az anyahajón. Legalábbis Ethannek ez volt a benyomása, amikor a harmadik folyosón is minduntalan beleütközött valakibe. A három felső fedélzeten még egészen normálisnak tűntek a járatok, de D fedélzettől lefelé már vastag és nehéz ajtók, és olyan magas küszöbök fogadták, hogy majdnem orra bukott bennük. Két csevegő félcivil lány – a köpenyük alapján ápolók lehettek – oda sem nézve, rutinosan lépték át őket, és felkuncogtak, amikor Ethan lába újfent beleakadt az akadályba.

A fiú bosszúsan fogta sietősebbre a lépteit, és az előzetes útmutatás alapján a hajó pilótáinak gyülekezőhelye felé igyekezett. Az egyhangú, fehér falú folyosókat csak a kereszteződésekben kitett táblák különböztették meg egymástól. A D-11-esnél járt, és a D-13-as átjárót kereste. Elhaladt egy katonai bakancsoktól döngő lépcsősor mellett, elhagyott egy üzemen kívüli liftet, belegondolt, hogy tiltakoznia kellett volna, amikor az eddigi, szárazföldi szolgálatai után a tengerre helyezték át, és már meg is érkezett.

Amint belépett a tágasnak tűnő büfébe, meglepetten tapasztalta, hogy a pilóták már összegyűltek a fogadására. Eddig csak a hajó kék egyenruhákba öltözött tisztjeivel találkozott, itt azonban színes pilótaruhákba bújt emberek tömege tárult elé. A köztük maradt teret négyszemélyes kis asztalok és kényelmetlen, tömeggyártott fémkeretes székek töltötték be. Az ételkiadó pultot sűrű szövésű rács fedte, mögötte sötétség honolt. Egy ital- és egy édességautomata üzemelt csak, mindkettőn több „kifogyott" jelzés világított.

– Ethan Harland hadnagy szolgálatra jelentkezik! – tisztelgett feszes vigyázzállásban.

– Áhá, szóval te vagy az! – ugrott le egy nő az egyik asztalról, amelyről eddig a lábát lógatta.

– Üdv a Ricofelden! – integetett egy férfi balról.

– Jól meggondoltad te ezt? Innen nincs ám menekvés! – kacsintott rá egy nagyon fiatalnak tűnő lány.

– És én még azt hittem, hogy egy vénség lesz... erre alig idősebb, mint Nicole... – csóválta a fejét a mellette álló, valamivel idősebb fiú.

– Tényleg, hány éves vagy? – kérdezte egy férfi, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon az új pilóta fogadására.

– Tizenöt – sóhajtott fel Ethan.

– Mindegy, majd megnősz – nyugtázta szemtelenül egy vele egykorú lány.

Ethan kényelmetlenül érezte magát. Az arca komor maradt, a többiek viszont – a Ricofeld anyahajó pilótái – leplezetlenül vigyorogtak, páran még integettek is, és már-már udvariatlan kíváncsisággal méregették. Huszonketten voltak, idősebbek és fiatalok, fiúk és lányok egyaránt. De senki sem tartotta be az előírásszerű viselkedést, és ez kifejezetten bosszantotta Ethant.

– A miénk a Humanoid! Erre inni kell! – nyomott egy pohár narancslevet az új jövevény kezébe egy valamivel idősebb férfi. A fiú nem ellenkezhetett, és hirtelen nem látott alkalmas felületet, ahová kóstoló nélkül letehette volna a poharát.

Ugyanakkor az állítás nem volt egészen helyes, hiszen a Humanoid még csak vészhelyzet esetén kaphatott felszállási engedélyt, a fegyverzetének tesztelése váratott magára. Ha utána is mindent rendben találnak, akkor tényleg ezen az anyahajón marad.

– A Ricofeld pilótáira! – emelte koccintásra a poharát a férfi.

– A Ricofeld pilótáira! – ismételték a többiek kórusban.

– A Ricofeld pilótáira... – motyogta Ethan.

Úgy sejtette, mindenki alkoholmentes italt tart a kezében, elvégre legjobb tudomása szerint szolgálatban voltak. Fogcsikorgatva bár, de igyekezett úgy tenni, mintha nem a háta közepére kívánná a Ricofeld pilótatársadalmát. Legszívesebben azonnal visszavonult volna a kabinjába, hogy kipihenje magát.

Ahogy megpróbálta a szájához emelni a poharat, kellemetlen szúrást érzett a könyökében. Igyekezett nem foglalkozni vele, elvégre ez még nem érte el azt a szintet, hogy orvosi segítséget kérjen miatta. Pár óra múlva magától is rendbe fog jönni.

Mindenesetre nem akart végtelenül udvariatlannak tűnni. Átvette a bal kezébe a poharat, és belekortyolt a narancslébe.

Dion kiélvezte, hogy egy kicsit kettesben lehet a Humanoiddal. Ebben a hangárban rajtuk kívül csak pár kiselejtezett Delfin pihent, azok a régi szériás gépek, amelyekhez már alkatrészt sem gyártottak, és máshol is csak a helyet foglalták volna. Most senki nem nézett rá a fiúra, sem pedig az új gépcsodára. Dion egy emelőkosár segítségével felkormányozhatta magát a Humanoid vállához, és egy laposabb páncéldarabot kiválasztva ráült.

– Na lássuk, mit tudsz... – morogta félig önmagának, félig a kikapcsolt állapotban szunyókáló Humanoidnak, miközben fellapozta a vaskos műszaki leírást, és afeletti boldogságában, hogy egy ilyen kiváló géppel ismerkedhet össze, vidáman olvasni kezdett.

Hamarosan leolvadt a mosoly az arcáról, amint belegondolt, hogy mennyi időbe telne memorizálnia a kézikönyvet. Nem érdekelték a magyarázatok, helyette nekilátott átlapozni a kötetet, és csak a rajzokra koncentrált. Az ábrák nagy része ismerős volt számára, a rendszer végül is ugyanarra épült, amit a képzésen megtanult. Az, hogy sokkal összetettebb volt az általa ismert szerkezeteknél, nem jelenthetett akadályt.

– Jól van – sóhajtott fel percekkel később, miután gyorsan végiglapozta a dossziét. – Ha nem bánod, megnézlek közelebbről.

A robot nem vette zaklatásnak, legalábbis nem tiltakozott. Dion visszatért az emelőkosárba, hogy közelebbről is megnézze az illesztéseket, valamint azokat az alkatrészeket, amelyekhez rombolás nélkül is hozzáfért. Minden tökéletesnek tetszett, a Humanoidon látszott, hogy csak most került ki a gyárból, és legfeljebb egy próbakört mehettek vele. Önkéntelenül is összehasonlította azzal a robottal, amit látott lezuhanni, és sejtése szerint a tervezők nem sok változást eszközöltek a felépítésében. Meglehet, régen nem is volt ideje szemügyre venni a gépet. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy még rengeteg időt tölthet el vele, annak viszont kevésbé örült, hogy az ezernyi alkatrész közül bizonyára minden napra jut majd valami javítanivaló. Nem sok pihenésre számíthatott.

– Remélem, te nem fogsz nagyot esni. Ezek az illesztékek biztos nem bírnák el – lapogatta meg a robot jobb vállát, majd ahogy lejjebb haladt, kiszúrta, hogy a könyökénél máris kilazultak az elemek.

Dion nem az a fajta szerelő volt, aki engedélyre vár. Fellapozta az ide vonatkozó ábrát, miközben arra gondolt, hogy ha létezik belőle digitális verzió, nem ártana elkérnie. Trevor folyton a papírra nyomtatott aktákkal fárasztotta a beosztottait.

Miután levette a burkolatot, ismerős alkatrészek kerültek elő, csakhogy legalább tízszer akkorák, mint amilyenekkel eddig dolgozott. Kellett neki pár perc, mire átlátta a hidraulikus rendszert, és megtalálta a hibát. Szerencsére csak néhány csavar lazult ki, és ennek következtében egyetlen acélcső mozdult el a helyéről, ezek megigazításához pedig minden kéznél volt. A műszaki leíráshoz csatolt karbantartási adatlapot olvashatatlan kézírással töltötte ki, majd a szeme a lap tetejére siklott.

– HLC-11... ez a neved? – érdeklődött, bár nem látott fel a robot arcáig. Megcsóválta a fejét. – Ebben nincs semmi fantázia. Mit szólsz inkább a Chloéhoz? – kérdezte tőle. A robot békésen tűrte a névadási ceremóniát. – Rendben, Chloe leszel.

Még egyszer ellenőrizte, hogy minden visszakerült-e a helyére, és éppen meglapogatta a Humanoid frissiben rendbe hozott könyökét, amikor kinyílt a liftajtó. Az érkezők apró pontoknak tűntek a magasból, de Dion innen is felismerte Trevor alakját. A mellette lépkedő fiúnak azonban csak a szőke üstökét szúrta ki.

– Gyere le! – kiáltott a műszakvezető. Dion intett válaszul, majd leereszkedett az emelőkosár segítségével. Egyáltalán nem zavarta, hogy a gépolajból nem csak a ruhájára, de az arcára is jutott. Oda sem figyelve megtörölte a kezét egy rég kidobásra váró rongyban, miközben megpróbálta szemügyre venni az idegent. A különleges, testhezálló overallból ítélve ő lehetett a Humanoid pilótája. A fiú még mondott valamit az ősz férfinek, és csak utána fordult meg.

– Ethan, engedd meg, hogy bemutassam a Humanoid karbantartásáért felelős személyt – mondta Trevor. – Ő Dion Blackburn, a legtehetségesebb műszakisunk.

Dionnak leesett az álla, amint megpillantotta a pilóta arcát.

– Te...? – bökte ki üdvözlés helyett. Bármilyen körülmények között felismerte volna azt a fiút, akit két évvel ezelőtt kihúzott a roncsból.

Ethan, ha meg is lepődött, sokkal ügyesebben titkolta. Egyetlen pillanatig nézett csak Dion szemébe, majd a Humanoidra siklott a tekintete. Összevont szemöldökkel vizsgálta a robotot.

A lassan kínossá váló csendet Trevor törte meg.

– Harland hadnagy a mai naptól a Ricofelden szolgál – tájékoztatta őket, mintha észre se vette volna a fiatalok döbbenetét. – Nagyjából egyidősek vagytok, úgyhogy bízom benne, hogy megértitek majd egymást. Rajta, barátkozzatok össze!

Ethan egyenes háttal lépett közelebb. Az arckifejezése cseppet sem volt barátságos. Ahogy kézfogásra nyújtotta a kezét, egy pillanatra megtört a mozdulat folytonossága.

Dion egy kis késéssel fogadta el a gesztust, és azon töprengett, hogy vajon mit is mondhatna neki, elvégre az egyetlen találkozásuk alkalmával nem volt lehetősége megismerni őt. Ethan pedig kifejezetten zárkózottnak tűnt.

– Üdv a fedélzeten – nyögte ki végül Dion a sokat ismételt közhelyet.

Ethan csak biccentett válaszul. Az udvariasság netovábbjaként nem törölte meg a kezét a kézfogás után, holott neki is jutott a gépolajból.

– Akkor én megyek is a dolgomra – búcsúzott Trevor, és a korát meghazudtoló fürgeséggel indult a lift irányába. Dion lemondóan sóhajtott, és amint becsukódott a liftajtó a főnöke mögött, visszafordult a pilótához.

– Hogyhogy épp te vezeted ezt a robotot? – kérdezte kíváncsian.

– Én vagyok az egyetlen alkalmas jelölt – vonta meg a vállát Ethan.

– Tényleg? De hiszen te régen lezuhantál vele...

– Nem magamtól zuhantam le, hanem lelőttek. Egyébként is, ez a gép teljesen más, mint a régi volt.

– Miben más? – Dion úgy érezte, végre témánál vannak. Csakhogy ha részletes beszámolót várt, akkor nagyot kellett csalódnia.

– Azzal semmi dolgod – hárította Ethan, és szikrázó szemmel nézett Dionra. A fiú már a pillantásától hátrahőkölt. Ethan szigora vetekedett a sokat látott tisztekével – Egyet véss abba a ritkán használt eszedbe: a Humanoidnak mindig kifogástalan állapotban kell lennie. Ha valamit elrontasz, rögtön tudni fogom. Ha nem a kellő óvatossággal nyúlsz hozzá, azzal a bevetés biztonságát kockáztatod.

Dion nyelt egyet. Tényleg ezt a goromba srácot húzta ki abból a roncsból úgy két éve, annak ellenére, hogy a pilóta bőszen tiltakozott a mentőakció ellen? Hallgatott volna rá!

– Chloe sokkal kedvesebb nálad – csóválta meg végül a fejét.

– Kicsoda? – mordult rá Ethan.

– Ő – intett a műszakis a robot felé.

– Ezt inkább nem akartam tudni – fogta a fejét Ethan, és félhangosan összegezte a megfigyeléseit. – Rád bízták a karbantartást, pedig nem elég, hogy nincs tapasztalatod, ott kontárkodsz, ahol tudsz, de még nevet is adsz a gépeknek.

– Nem szoktam kontárkodni! – tiltakozott Dion.

– Akkor mit csináltál az előbb? – csattant fel a pilóta.

– Megjavítottam Chloe könyökét.

– Ne nevezd Chloénak! Ez egy Humanoid. A típusszáma HLC-11.

– Igen. Chloe.

– Hagyjuk – legyintett Ethan.

Dion elvigyorodott. Ez a pokróc annyira merev volt, mintha ő maga is fémből készült volna. A pilóta nem várta meg, hogy Dion elterelje a témát, inkább újra beszélni kezdett.

– Ennek a gépnek lehetőség szerint állandóan bevetésre késznek kell lennie, úgyhogy minden alkalommal tájékoztatni foglak, hogy mit kell javítani rajta.

– Meg tudod állapítani? – érdeklődött Dion.

– Meg – nyugtázta szűkszavúan Ethan.

Dion hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, elvégre még azt sem nézte volna ki a pilótából, hogy a jó végén fogna meg egy csavarhúzót. Úgy mozgott a hangárban, mint egy ritka vendég, ugyanakkor a tartása kifejezetten büszke volt. Fennhordta az orrát, mint egy nemes, pedig Trizantonban úgy száz éve megszűnt a nemesség – legalábbis ott, ahonnan Dion származott.

– Remélem, nem egyedül akarsz dolgozni vele – jegyezte meg savanyúan Ethan.

– Még ma összeszedem a csapatomat – vonta meg a vállát Dion.

Ethan bólintott, és a jelek szerint ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Szó nélkül a fiú kezébe nyomott egy apró szerkezetet, és elindult Chloe felé.

– Hová mész? – szólt utána Dion.

– Megnézem, hogy mit műveltél. Vedd fel az adóvevőt! – szólt vissza a válla felett a pilóta. A gép sarkához érve aktivált egy panelt, és beütött rajta valami kódot, mire kinyílt a pilótafülke ajtaja. Ethan mellé egy egyszemélyes kis felvonó ereszkedett le. A pilóta felszállt rá, bal kézzel megragadta a kapaszkodót, és felhúzatta magát a pilótafülke tizenhét méteres magasságába.

Dion önkéntelenül hátralépett. Chloe eddig szunyókált, most azonban mintha tényleg életre kelt volna. Fények gyúltak ki rajta, a fején koronaként izzott fel egy erőtér, és a hangárt halk zümmögéssel töltötte be. A gép nem mozdult meg, de olyan hatást keltett, mintha bármikor megtehetné. Egyszerűen fenséges volt. Dion majdnem belefeledkezett a látványba, csak akkor kapta a fülére az adóvevőt, amikor már bezárult a pilótafülke ajtaja. A szerkezet halk motozást közvetített, mintha apró fémrovarok másznának a kövön.

Egy pillanattal később hallotta Ethan sóhaját, és egyre jobban fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon hogyan működhet ez a pilótafülke. Látott már egy párat, kisebb gépeken, és annak idején a lezuhant Humanoidéra is vethetett egy futó pillantást. Azoknak már átlátta a vezérlési rendszerét, nem tűntek számára túlságosan bonyolultnak, bár a pilóták szerint elég sok apróságra kellett figyelni vezetés közben. Valószínűleg ez a fülke is hasonló lehetett. De akkor miért volt szükség ennyire speciális, testhezálló pilótaruhára, miért nem felelt meg az egyszerű kezeslábas, amiben a többi pilóta parádézott?

Dion azt is kiszúrta, hogy Ethan könyöke túlságosan mereven mozgott – ugyanott, ahol előzőleg a gép alkatrészei kilazultak.

Hiába viselte az adóvevőt, senki nem szólt bele, és lassan a motozó hangok is elcsitultak. Már épp azon volt, hogy rákérdez, hogy mire is kellett neki ez a szerkezet, ha Ethan úgyse szól hozzá, de a pilóta végre megtörte a csendet.

– Nem hiszem el...

– Mi a baj? – kérdezte Dion, és a torkában egy apró, de egyre növekvő gombóc kúszott felfelé. Elrontott volna valamit?

– Semmi. Tényleg megcsináltad – válaszolt Ethan.

Dion torkában kipukkant az iménti gombóc.

– Mondtam, hogy nem végzek kontár munkát – húzta ki magát büszkén.

A gép jobb karja egyszerre megmozdult, mintha a könyökét próbálgatná. Alig pár métert emelkedett, de attól még a műszakis hátrált néhány lépést.

– Mit csinálsz? – riadozott.

– Semmit – foglalta össze a szószátyár Ethan, és leeresztette a kezét. – Tira, hallasz?

– Persze. Jobbak az értékeid, mint landoláskor. A Humanoid tökéletes állapotban van, a hibát is elhárították – érkezett a válasz. Dion csak a háttérből hallotta a hangját, és fogalma sem volt, hogy ki lehet ez a nő, úgyhogy inkább csendben maradt.

– Ez remek hír – válaszolt Ethan. – Over! – mondta fennhangon, mire a gépen kialudtak a fények.

Dion érezte, hogy büszke kis mosoly költözik az arcára. Pedig Ethan száját még csak véletlenül sem hagyta el semmiféle köszönet.

Bár egy félórás szerelési munkát össze sem lehetett hasonlítani egy veszélyes, életmentő akcióval, és ha Dion emlékei nem csaltak, Ethannek akkor sem jutott eszébe hálálkodni.

A pilóta egy perccel később vissza is ereszkedett a talajra.

– Ki az a Tira? – kíváncsiskodott Dion. Ethan úgy fintorgott, mintha nehezére esne válaszolni.

– Az egyetlen, aki rajtam kívül a pilótafülke közelébe mehet.

A pilóta meg sem állt Dion mellett, csak egyenes léptekkel haladt a lift irányába. A műszakis ezernyi kimondatlan kérdéssel a nyelve hegyén nézett utána, és egy kicsit reménykedett benne, hogy hamarosan megtalálja a válaszokat. Még ha a műszaki adatlapból kell is kibogarásznia őket, hiszen a jelek szerint Ethanre nem hagyatkozhatott.

__________________________________________________

Így kezdődik Trizanton Pilótáinak története - és hihetetlen messzeségekbe jut. Ha felkeltette a figyelmedet a történet, akkor nézz utána a rainesbooks.hu oldalon!