- Azt mondja, mostantól kezdődik majd a hivatalos időszámítás is, mert hogy ma születik meg a fia, chhh! - vinnyogta Lucifer, miközben Mephistoval Betlehemben ücsörögtek egy dőlöngélő kerítés legtetején. Mephisto szórakozott képet vágott minduntalan, egész szórakoztatónak találta a helyzetet, ám Lucifernek egyáltalán nem tetszett ez a szituáció: dühös volt. 

Dühös volt a kisdedre - akiről biztos forrásból tudta, hogy Jézus lesz majd a neve - és dühös volt az Istenre is. Előbbire azért, mert létezésével egy új időszak készült beköszönteni a világba, ami egy új ellenséget jelent Lucifer számára is. Tudta, Jézus korlátozni fogja majd a gonoszság elterjedését szerte a világban, hogy majd az angyalok jóslata szerint felszabadítja a Pokol ártatlan lelkeit, ez pedig számára nem kecsegtetett semmi jóval. Sőt, azt jelentette, hogy Isten ismét győzelmet aratott felette, s ezért is tekintett rá mérhetetlen gyűlölettel: mert annakidején, amikor őt teremtette, egyáltalán nem rendezett ekkora felhajtást a tiszteletére. 

"Jézust az egész világ ismerni fogja és mindenhol ünnepelni fogják a születésének napját."

- Gyűlölöm! - sipítozta, pedig a gyermek még meg sem született. - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! - pattant le a kerítéstől majd az úton lévő kavicsokat kezdte el rugdosni, ezzel felkavarva az őket ellepő port, amitől barátja fel is köhögött.

Nyár volt. Nagyon nagy volt a meleg, a hőség lassan kezdte kikészíteni Mephistot, s Lucifer hisztije nem javított a helyzeten. Az idősebb fiúval ellentétben őt egyáltalán nem zavarta a születendő gyermek gondolata sem, csak egyetlen egy dolog volt az, amely aggodalommal töltötte el őt: az, hogy Lucifert ennyire megviselte ez az egész. Nagyon jól tudta, hogy régen különleges kötelék volt közötte és Isten között. Tudta, hogy Lucifer árulása mély nyomot hagyott a felsőbb hatalmú lény szívében, akinek összes teremtett angyala közül Lucifer volt a kedvence. És Mephisto nem csak ezt tudta, hanem azt is, hogy Isten túlságosan tökéletesre teremtette a barátját, túlságosan sok hatalmat adott neki, s Lucifer ezt ki is használta. Isten volt a hibás mindazért, hogy legjobb barátja bukott angyalként végezte, s megkaparintotta ezzel a kárhozottak és számkivetettek földjét. 

- Lucifer, gyere, menjünk! - próbálta meg elkapni a fiú karját, de az gyorsan kitért a mozdulat alól. A levegőben lehetett érezni azt a gyűlöletet, amit leplezetlenül ontott ki magából. Hiszen azt hitte, pótolhatatlan. Hogy Isten képtelen lesz tökéletesebbet teremteni őnála. Lucifer észre sem vette, hogy tökéletessége megtört abban a pillanatban, amint elárulta teremtőjét. Hogy a Pokol kénköves bűze, a halál és a kínzások, a szenvedés, a fájdalom egy más lényt hoztak létre belőle. Egy romlottabbat. Egy bűnösebbet. Egy sötétebbet.

- Hagyj békén, Mephisto! - sziszegte dühösen a fiú irányába. - Nem megyek sehová sem, ameddig a saját kezemmel nem látom a gyermeket. És amint megszületik, én mondom, a tulajdon két kezemmel fogom megfojtani!

A fiatalabb fiú felsóhajtott. Utálta, amikor Lucifer ezt csinálta. A legkisebb dolgon is képes volt felhúzni magát és szinte egyből gyilkos gondolatokkal lett teletűzdelve az elméje. Mephisto tudta, ha Istenen múlik, Lucifernek esélye sem lesz közel menni az újszülötthöz. A prófécia már megíródott: Jézus meg fog születni, tanításaival és csodáival megannyi lelket megtisztít majd a földön és aztán... Aztán elárultatik. Kegyetlenül és szívtelenül, pont ahogyan Lucifer is elárulta Istent. És meghal. Aztán feltámad. Az emberiség meg lesz váltva. És ez ellen sem ő, sem Lucifer, sem Azazel, sőt, egyik alvilági vezér sem tehetett semmit. Addig nem, ameddig a prófécia szent pecsétjével volt lezárva Jézus sorsa.

Mephisto maga is leszállt a kerítésről, majd átkarolta dühös barátja vállát és nem eresztette el őt, Lucifer kapkodásai ellenére sem. Nem állt szándékában hagyni, hogy a fiú a saját levében forrjon. Neki nem számított az, hogy Jézus megszületett és tönkre készült tenni mindent, amit ketten együtt, az Alvilágban megteremtettek: ameddig Isten nem vette el tőle Lucifert, addig Mephistonak nem számított semmi.

- Ide figyelj, Lucifer, abba kell ezt hagynod! - kérte a fiút. - Semmit sem fogsz vele megoldani, te is nagyon jól tudod, hogy minden úgy fog történni, ahogyan azt a Próféciák Nagy Könyve előre megjósolta! És nehogy ellent merj mondani nekem, mert esküszöm az élő Istenre, hogy azonnal felképellek! - mondta szigorú, ellentmondást nem tűrő hangon, mire makacskodó barátja dühösen fújtatott párat, de nem szólt egy szót sem. Mephisto elengedte őt, majd maga felé fordította és megfogta a fiú vállát. Körülbelül fél fejjel volt magasabb Lucifernél, s ezt rendszerint ki is használta ahhoz, hogy leszólja őt, ha valami ostobaságot csinált. Ez most sem történt másként. - Engedd el! Ha azt látja, hogy ideges vagy miatta, csak okot adsz neki arra, hogy úgy érezze, győzött! Szerinted nem figyel most is rád? 

Lucifer egy pillanatra megrökönyödött az információ hallatán, de aztán aprót bólintott és lesütötte a szemeit. Mephisto tudta, hogy min rágódik ennyire, s sejtése értelmet is nyert, amint Lucifer a következő dolgot jelentette ki:

- Már győzött! - suttogta csalódottan, s egész egyszerűen csak leült a poros út közepére.

Maphistonak kezdett elege lenni ebből a drámából. Szerette volna elmondani, hogy ez még nem a világ vége, hogy ezen is túl lehet lendülni. De úgy ismerte már Lucifert, mint a saját tenyerét. Tudta, hogy semmit sem használnának ezek a szavak, mert ha a fiú valamit egyszer a szívére vett, akkor nagyon sokáig emésztette magát miatta. Sokszor addig a pontig, ameddig az tönkre nem tette őt teljesen. Túlságosan sok uralmat hagyott a csalódottságnak. Engedte, hogy vezesse, hogy irányítsa. És azt is, hogy teljes mértékben kikészítse.

Kétségbeesésében inkább ő is leült a földre, s türelmesen várakozni kezdett, hogy Lucifer összeszedje magát. Vagy hogy történjen valamiféle csoda végre. Legjobb barátja csak lehajtott fejjel, keserves arckifejezést vágva tologatott ide-oda néhány kavicsot az úton, miközben azon gondolkodott, hogy micsoda önzőség az, amit tesz. Nem maga miatt, hanem Mephisto miatt. A fiú volt az egyetlen olyan személy az életében, aki a kezdetektől, már megismerkedésük legelső másodpercétől fogva mellette állt. Amikor Lucifer szembeszegült Istennel, Mephisto gondolkodás nélkül követte őt a bukásba. Amikor Luciferhez került a Pokol kulcsa, Mephisto nem hezitált mellette állni és vele együtt vezetni a helyet, minden nehéz feladatot közösen megoldva ezzel. Amikor Lucifer szívét összetörték, apró darabokra, hogy azt hitte, többé soha nem lehet már boldog, Mephisto ott volt és letörölte a könnyeit, mert ő volt az egyetlen, aki előtt meg merte mutatni, hogy neki is vannak érzései. Előtte nem szégyellt sírni, dühöngeni, nevetni, ordítani. Mephisto mellett legyőzhetetlennek érezte magát akkor is, ha Isten mindig legyőzte.

Lassan, de biztosan felemelte a fejét és Mephistora nézett, akinek nyárkék tekintete szinte lyukat égetett a szívében. Telhetetlen, önző, makacs, büszke - önmagát szídta, miközben legjobb barátja tiszta, gonoszságtól mentes szemeibe bámult. Mephisto miatta vétkezett. Ez volt a fiú egyetlen bűne. És Lucifer nem értette, hogy miért tette tönkre a saját életét, a saját jólétét, az angyali mivoltát egy ócska roncshalmazért, mint ami ő volt. Egy sérülékeny, forrófejű, szánalmas vesztesért. Mert hát valljuk be: az volt. Sokszor nem is értette, Isten miért nem pusztította még el őt. Hogy azon nevessen, mekkora egy szánalom? Hogy abban gyönyörködhessen, hogy a tulajdon, tökéletesre teremtett lényeg hogyan mérgezi meg a saját szívét?

- Mi az? - szólalt meg Mephisto, mert Lucifer túlságosan sokáig szemezett vele, s a hangulat kezdett fullasztóvá válni. Az idősebb fiú arcát pír öntötte el, szégyellte, hogy így elkalandoztak a gondolatai és azt is, hogy nem először gondolkodott el ennyire mélyen, ennyire részletbemenően a sötét hajú, kék szemű fiúról. De nem tudott ellenállni. Sosem tudott magyarázatot adni arra, hogy Mephisto mégis miért ragaszkodott hozzá éppen ennyire. Hiszen nem volt benne semmi különleges. Azóta nem, hogy bukott angyallá vált.

- Semmi - felelte végül. - Csak azon gondolkodtam, hogy... - de a tekintete hirtelen elkalandozott, szemöldökét összehúzta és furcsán kezdett el bámulni Mephisto háta mögé. Az pár pillanatig habozott, mielőtt ő maga is hátrafordult volna, s meglátta Lucifer zavarának tárgyát: egy vörös hajú, kék szemű alakot, aki saruban, hosszú, fehér selyemruhájában, hófehér szárnyakkal a hátán közeledett feléjük. Mindketten egyszerre pattantak fel a földről, hiszen azonnal felismerték az újdonsült jövevényt: az örökifjú angyalt, aki képes volt utazni a múlt, jelen és a jövő kusza idősíkjai között.

- Olyan szánalmasan ültök itt, mint két kivert eb - vihogott a fehér csillogástól körülölelt férfi, majd körülbelül másfél lépésre állt meg előttük. Jó régen találkoztak már vele, így tudták: idejövetele egyáltalán nem volt véletlen. Ez a férfi ugyanis nem mutathatta meg bárkinek magát, annak nyomós oka kellett hogy legyen.

- Cabral! - kiáltott fel Lucifer. - Micsoda kellemet...

- Kellemes meglepetés! - javította ki azonnal Mephisto. Már megszokta, hogy Lucifer mindenkivel szemben zsigerből elutasító volt, s általában nem állította le, de Cabral esetében másként döntött. Ő maga sem kedvelte túlzottan a férfit, mert mindig látott valami felszíneset benne, ám ennek ellenére próbált vele emberséges maradni.

- Hagyjuk a színjátékot! - emelte fel Cabral a kezét. - Mind tudjuk, hogy nem azért jöttem ide, mert barátkozni akarok veletek! 

Lucifer és Mephisto ösztönösen összenéztek. Előbbi azon gondolkodott, hogy szebb tájakra küldje a vörös hajú férfit, utóbbit viszont érdekelte, mégis mit szeretne, így aprót biccentett az idősebb fiú irányába, ezzel jelezve, hogy ő fog inkább beszéni kettejük közül. Lucifer csak a szemeit forgatta, de az ilyen helyzetekben ez a beleegyezését jelentette. Az ingerült, de elfogadó beleegyezését.

- Mit szeretnél tőlünk? - kérdezte Mephisto, s kicsit ösztönösen Lucifer elé lépett, bár ez egyiküknek sem tűnt fel. Cabral végignézett a két alakon, majd apró nevetésféle hagyta el az ajkait.

- A mi Atyánk, a leghatalmasabbik Urunk küldött. Ma este Gábriel arkangyal megmutatja az utat a kisdedhez néhány közelben tanyázó pásztornak és egy csillagot küld a napkeleti bölcseknek, hogy ők is eljuthassanak hozzá!

Lucifer felhorkant. Már ekkor tudta, mire ment ki a játék.

- Gondolom neked meg éppen az a megtisztelő feladat jutott, hogy távol tarts minket tőle, nemdebár? - vonta fel a szemöldökét győzelemittasan, mire Cabral mosolyogva rázta meg a fejét.

- Igen és nem - válaszolt Lucifer cinikus kérdésére. - Ti a kisdedet ma nem láthatjátok, mert őt csak csupa szeretet és jóság veheti most kötül, de ne aggódjatok, nemsokára temérdek időtök lesz megismerkedni vele. Én viszont másért vagyok itt - hatásszünetet tartott, hogy meglesse a két fiatal fiú reakcióját, akik már-már lélegzetvisszafojtva várakoztak a fejleményekre. - Azért jöttem, hogy megmutassam nektek a születése következményeit. Elviszlek titeket az eljövendő karácsonyok néhány helyszínére!

Lucifer és Mephisto összenéztek. 

- A kará... mibe? - kérdezte az előbbi éltetlenül.

- Karácsony! - sóhajtott fel fáradtan Cabral. - Ez lesz annak az ünnepnek a neve a jövőben, amikor Jézus Krisztus születését fogják ünnepelni szerte a világban.

A két jóbarát egyszerre kezdett el nevetni, ami a vörös angyalnak egyáltalán nem nyerte el a tetszését, s olyannyira ideges lett, hogy az arca felvette hajának színét közben.

- Ütődöttek! - sziszegte a fogai között. - Akkor majd nem fogtok nevetni, amikor a gyermek felnő és tönkretesz titeket! - jelentette ki magabiztosan, s a nevetés ezennel azonnal abbamaradt.

- És mégis miért mennénk veled? - kérdezte Lucifer, gyorsan témát váltva. - Engem speciel nem érdekel a gyermek sorsa. Ha ezek az ostoba halandók a jövőben éltetni fogják őt... ám legyen! Az ő bajuk! - legyintett, majd Mephistora nézett, hogy az is kifejezhesse tiltakozását, ám a fiú csak mosolyogva pillantott vissza rá. - Mephisto, nem! - kezdte el a fejét rázni, mire a fiatalabb fiú mosolya csak még szélesebbé vált.

- Jó móka lesz! - bizonygatta. 

- Nem! És még egyszer: nem! Betűzzem is neked? N-E-M! - tiltakozott annyira erősen, amennyire csak tudott, mire Mephisto sóhajtva ragadta meg a vállát. Legjobb barátja éppen úgy viselkedett, mint egy morcos kisgyerek.

- Nem a gyerek miatt, te lökött! - jelentette ki. - Te nem vagy kíváncsi, hogyan néz ki a jövőben a világ? Mert engem nagyon érdekel!

Ám Lucifer az orrát húzta. Ugyan ez már félsikert jelentett, de Mephistonak nagyon kellett ügyelnie arra, hogy a megfelelő szavakat használja ahhoz, hogy meggyőzze barátját. Kezét a vállárol levezette a férfi karján, egészen a tenyeréig, majd összekulcsolta ujjaikat. Mélyen a szemébe nézett, szinte érezte annak szívverését, látta a tekintetében a megadást. Csak el kellett mosolyodnia, még csak szavakat sem kellett használnia. Lucifer azonnal beadta a derekát.

- Jól van, rendben! De előre szólók, csak a te kedvedért teszem, mert engem aztán hidegen hagy ez az egész! - makacskodott továbbra is, ám amint meglátta, hogy Mephisto arca felderül, rögtön megenyhült a szíve. El akarta engedni a fiú kezét, mert megijedt a saját szívdobbanásaitól, ám az nem eresztette el őt, sőt, még erősebben összeszorította ujjaikat, majd Cabral felé fordult.

- Indulhatunk! - bólintott a fiatalabb fiú. Cabral az összekulcsolt kezeikre tekintett, arcán enyhe döbbenet tükröződött, ám nem szólt egy szót sem, csak finoman megrázta a fejét és elmondta a már jól begyakorolt szövegét.

- Kiválasztottam nektek azt a földrészt, amelyet a jövőben az Egyesült Királyságnak hívnak majd az emberek. Ez az angolok földje lesz, a kifinomult úriemberek és úrihölgyek hazája. Készen álltok?

- Még mennyire, hogy készen! - kiáltotta lelkesen Mephisto, ezzel mosolyt csalva Lucifer arcára. Régen látta már ennyire izgatottnak barátját.

- Rendben van, az első megállónk a Tudor-kori Anglia, pontosabban a 16. század, VIII. Henrik uralma alatt! Figyelmeztetlek titeket, hogy más lesz a stílus, a mentalitás, ne ijedjetek meg semmitől. A ruházatotok és frizurátok is korszakhűen változik majd. Kommunikálni tilos a külvilággal, ne viselkedjetek feltűnően és ne próbálkozzatok semmilyen trükkel. Felhatalmazott vagyok arra, hogy szükség esetén a Tartaroszba vesselek titeket. Megkaptam hozzá a kulcsot! - magyarázta Cabral kaján vigyorral az arcán, majd közelebb lépett a két alvilági vezérhez és tenyerét összecsapva, egy fénybúra segítségével átvezette őket a jövő kapuján, egyenesen 1514-be.

A két fiút rögtön megcsapta a hűvös, téli levegő, a gyümölcsös pite ínycsiklandozó illata és a sűrűn hulló hó, így ösztönösen újonnan kapott kabátjuk után nyúltak és összehúzták magukon a vastag szövetet.

- Mi a szent ürülék?! - kiáltott fel Lucifer idegesen. - Azt hittem az ünnephez viszel bennünket!

- Ez az ünnep - felelte Cabral közömbösen. - A halandók az ünnepet decemberre helyezték át, a téli napforduló miatt. Tudom, mire gondoltok. Szerintem is rettenetesen ostobák, de hát ez nem újdonság a részükről!

Mephisto lábfejével a havat kezdte el taposni és hangosan felnevetett.

- Hát ez nagyon mókás! - jelentette ki azonnal. - Láttam már havat, de ekkorát soha! És milyen szépek ezek a pelyhek! Mindegyik másmilyen!

- Hát persze, tudod, hogy az angyali sereg mennyit dolgozik azon, hogy mindegyik egyedi és utánozhatatlan legyen? Csak azért, hogy aztán mind egybeolvadjanak és a halandók elsöpörjék őket az útból, mint valami felesleges holmit! Ezek a kiállhatatlanok semmit sem tudnak értékelni! Bár ez még pont az a korszak, ahol számított még a szeretet, az együttlét. Ez később még változni fog! - magyarázta Cabral, majd intett a fejével, hogy kövessék őt. - Oh és... jobb lesz, ha elengeditek egymás kezét! Itt még nem elfogadott az azonos nemű emberek intimitása. Ferde szemmel fognak nézni rátok, sőt, valószínűleg el is égetnek majd máglyán. Szerintem nem kellene kockáztatni!

Bár mind Lucifer, mind pedig Mephisto tisztában voltak azzal, hogy az emberek akkor sem tudnák megölni őket, ha a fejüket próbálnák meg levágni, mégis elengedték egymás kezét és égő arccal kerülték egymás tekintetét. Nem gondoltak ebbe többet bele, mint ami valóban volt, mégis furcsa érzéssel töltötte el őket, hogy talán valaki úgy tekintene rájuk, mintha... Mindegy is!

Sietős léptekkel követték Cabralt York utcáin, miközben a férfi tovább magyarázta nekik a karácsonyi hagyományokat. A távolból éneklés és kiáltások hallatszottak, az angyal pedig a hangok irányába terelte útitársait.

- Amit hallotok, az nem más, mint a wassailing. Nincs más nyelvi megfelelője, de lényegében éneklést, jókivánságokat jelent. Ebben a korban erről szól a karácsony: az emberek hálát adnak egymásnak, hálát adnak az Istennek, szeretettel, törődéssel és megértéssel fordulnak egymáshoz, együtt töltenek egy kis hangulatos, minőségi időt. Ezen a napon minden örömteli és jókedvű - vagyis hát nagyrészt az -, hagyományos angol pitét sütnek itt, olyan dalokat énekelnek, melyek alapjai lesznek a későbbi korok karácsonyi kántálásainak és megajándékozzák egymást mindenféle aprósággal.

- Lenyűgöző! - suttogta Mephisto, mivel Cabral mesélésének végére éppen egy hatalmas, gyertyákkal megvilágított térre érkeztek, ahol az emberek egymásba karolva, ölelkezve, nevetve beszélgettek, énekeltek és táncoltak, mulatoztak a javából. Néhol papírba csomagolt, szalaggal átkötött ajándékok zörrentek meg a kezeikben, máshol ételt osztogattak egymásnak a jelenlévők. Igazi jókedv és szeretet terjengett a levegőben. 

Mephisto mindig is csodálta a halandókat, leleményességük és kötelékeik miatt. Életszeretetük miatt. Oly kevés időt töltöttek a Földön és mégis... ki tudták használni annak minden pillanatát. Legalábbis sokan közülük így tettek.

- Hé, maga meg mit művel? - kiáltott fel hirtelen Lucifer, mire Mephisto ijedten fordult hátra. Egy fekete ruhás vénasszony ragadta meg a fiú kezét hirtelen és szolidan tartotta azt. Mephisto ijedten nézett Cabralra, de az csak leintette.

- Nyugalom, ő egy jós! - jelentette ki. - Vele szabad beszélni, már hatszáz éves is elmúlt! Jósolni fog neki.

- Nektek - javította ki a jósnő, mire Cabral arckifejezése egyből megváltozott. Mephisto viszont elmosolyodott, örült annak, hogy Cabral végre valahára nem okoskodhatott tovább. Az idős asszony magához intette mindkettejüket, majd megragadta Mephisto kezét és a Luciferéhez érintette azt. A mozdulattól mindketten megborzongtak, ám az asszony nem zavartatta magát. - Fiacskám, nézzetek egymás szemébe! Olyan ajándékkal áldalak meg titeket, amely az egész életeteket meghatározza majd! 

Lucifer és Mephisto egyszerre néztek fel egymásra. Előbbi nagyot nyelt, utóbbi pedig sűrűket pislogott. Mindketten féltek, de ugyanakkor izgatottak is voltak. Tudták, hogy egyszer eljön ez az idő az életükben. Csak azt nem tudták, hogy mikor.

- Esküdnötök kell! - mondta az asszony. - Esküdnötök arra, hogy bármi történjék is a jövőben, ti ketten mindig ugyanúgy fogtok egymáshoz viszonyulni, mint ahogyan ebben a pillanatban is teszitek. Esküdjetek meg, hogy ameddig éltek, soha nem fogtok egymásra támadni, nem fogjátok fizikailag bántalmazni egymást. Esküdjetek meg, hogy semmi és senki nem teheti tönkre a köteléketeket. Hogy akkor is, ha már nem beszéltek egymással, nem fogtok lemondani a másikról! Hogy a szeretet, amivel egymáshoz viszonyultok, örökre megmarad a szívetekben. Esküdjetek! Esküdjetek, s mindent amit itt elmondtam, megkaptok. Átkozottak lesztek mindketten, de az eskü megvéd benneteket! Ha él az egyik, a másiknak pusztulnia kell. De az eskü megvéd titeket, ha hisztek benne. Esküdjetek! 

Ha lehet, a két fiú szíve csak még gyorsabb ütemben kezdett el verni a mellkasukban. Egymás szemébe néztek és hirtelen mintha valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette volna hatalmába őket. Érezték. Valósággal érezték a vénasszony szavainak súlyát és igazságát. Érezték, ahogyan végigszánt a bőrük alatt,ahogyan beleáramlik a vérükbe, felpezsdíti a vérkeringésüket, eléri a szívüket, felszántja a csontjaikat és elvegyül a húsuk és izmaik forgatagában. Egyszerre, szinkronban, kísérteties hajszálpontossággal hagyta el a szó az ajkukat:

- Esküszöm!

És akkor egy alig néhány másodpercig tartó vörös fénynyaláb tekerődzött összefont karjaik köré, majd felrobbant és eltűnt az éjszaka csendjében, mintha soha nem is létezett volna. Lucifer és Mephisto egyszerre eresztették el egymás kezét, lepnezni sem tudták volna rémületüket, hiszen egyikük sem értette vagy bírta feldolgozni mindazt, ami történt. A vénasszony felé fordultak magyarázat gyanánt, ám az már Cabralhoz lépett, ráncos, csontos kezeit a fiú arcára helyzete, majd szomorú mosollyal közölte vele a következőt:

- Ameddig Istent szolgálod, soha nem lehetsz boldog. Az igazi boldogságot csak a Káoszban lelheted meg. El kell kárhoznod ahhoz, hogy szeretet költözhessen a szívedbe. Ez lesz az egyetlen, de a helyes út! - suttogta, s Cabral megdermedt a szavaitól, szinte elájult, annyira halálsápadttá vált az arca. A két jóbarát is döbbenten hallgatta a vénasszony szavait és csak akkor tértek magukhoz, amikor a jósnő már eltűnt a hőfedte városi tájban.

- Cabral... - szólította meg Mephisto, ám az angyal leintette, gyorsan összezárta a szemeit, kifújta a levegőt, majd úgy tett, mintha semmi sem történt volna az imént. - A következő megállónk a Viktoriánus-korabeli Anglia, 19. század! Meglátjátok majd, hogy történt pár változás, de maga az ünnepi hangulat még mindig a régi. Menjünk! - sürgette őket, majd a fénygömb segítségével már mindannyian az 1849-es évjáratú Londonban találták magukat, a London Bridge közvetlen közelében, talpig úri ruhában, kosztüm, ing és kalap kombinációban, a hűvös időre való tekintetben ismét szövetkabátban, sállal kiegészülve. A néhány évvel korábban felújított hidat utcai lámpák és aranyszínű fények világították meg, melyen lovashintók és szép ruhába öltözött emberek sétáltak végig, kezülben ajándékokat vagy fenyőfákat cipelve.

- Minek a fenyő? - érdeklődött Mephisto, próbálva elterelni az angyal figyelmét, hiszen látta, hogy Cabralt rosszul érintették a jósnő szavai. Szerencsére Lucifer sem volt piszkálódós kedvében éppen, így nem keletkezett feszültség a három fél között.

Cabral megköszörülte a torkát.

- Khm, nos ebben a században már feltalálták azt a valamit, amit karácsonyfának hívnak! - magyarázta. - Viktória királynőnek és férjének, Albert hercegnek köszönhetjük eme szokás elterjedését itt, akik éppen az előző évben hozták be divatba. Az emberek örökzöld fenyőket vágnak ki vagy vásárolnak meg, majd az ágaira színes díszeket, gömböket, játékokat, gyertyát aggatnak. A tetejére általában egy csillagot vagy egy angyalt helyeznek, Szenteste pedig a fa alá a becsomagolt ajándékok kerülnek, melyeket a szeretteiknek ajándékoznak. 

- Ez az ünnep egyre jobban tetszik! - mosolygott Mephisto, majd egy közelben álló fiút kezdett el szemrevételezni, aki a híd elején árult néhány lapot, amin színes rajzok és üzenetek álltak.

- Kártyák - magyarázta Cabral. - Nem mindenhol szokás, de az angolok karácsonyi üdvözlőlapokkal is meg szokták lepni egymást. Kedves gondolatokat írnak bele meg miegymás. Oh, és itt már a Mikulás is létezik!

- A Miku... mi? - értetlenkedett Lucifer. - Esküszöm, a halandók egyre brutálisabb nevekkel rukkolnak elő.

- A Mikulás Szent Miklós legendájából ered, aki ajándékokkal lepte meg a szegény családokat hajdanán. Azóta az a divat terjedt el, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat, ami persze egyáltalán nem igaz, csak a szülők így próbálnak egy kis varázslatot belevinni a gyermekeik életébe. Elhitetik velük, hogy létezik egy olyan ember, aki a világ minden táján ajándékot visz a gyermekeknek, attól függően, hogy jók vagy rosszak voltak-e abban az évben. Ha engem kérdeztek, igen, ostoba, halandókhoz méltó ötlet ez, de valahol mégis kedves.

Mephisto egyetértően bólintott, ám Lucifer egyáltalán nem volt elragadtatva.

- Tovább megyünk - sürgette őket Cabral. Látszott rajta, hogy minél előbb szeretne már megszabadulni tőlük, s Mephistoéknak sem volt kedve vitatkozni vele. - Ugyanez lesz a helyszín, csak a 21. században, 2019-ben és átmegyünk a Tower Bridgehez! - jelentette be, s egy újabb fénygömbös utazás után már London legszebb és legforgalmasabb hídján találták magukat. Vörös emeletes buszok, hangos karácsonyi ének, szitkozódó, zacskókat cipelő emberek kavalkádja lepte el őket, s ruházatuk is teljesen megváltozott: lábukon márkás bakancs, fejükön téli sapka, rajtuk pedig puffos ballonkabát foglalt helyet. Minden ember rohant, kiabált, lökdösődött, színes fényekkel volt teli a híd, mindenhol színes dekorációk lógtak, mégsem ez volt az első dolog ami feltűnt nekik. Ugyan, dehogy! Sokkal érdekesebb volt számukra az az egy kivételes páros, két fiatal, korukbeli lány személyében, akik tőlük nem messze, a híd korltátjának dőlve elmélyülten és szerelmesen csókolták egymás ajkait, oda sem figyelve a külvilág zajaira. A káoszban, ami körülvette őket, a nyugalom szigetének számítottak. Mephisto rögtön Luciferre nézett, s ezt Cabral azonnal kiszúrta:

- Nyugodtan fogd meg a kezét, itt nem fognak bámulni! - jegyezte meg. - Még nem teljesen elfogadott az azonos neműek együttléte és házassága, de már alakulóban vannak a dolgok, ez pedig egy viszonylag biztonságosabb város ebből a szempontból. Próbáljátok ki, tényleg, egész nyugodtan. Már fel sem fog tűnni nekik!

Mephisto még egyszer Luciferre nézett, ám most legjobb barátján volt a sor, hogy meglepje: Lucifer azonnal megragadta Mephisto kezét, s így meneteltek végig a hídon, a mosolygó Cabralt követve. Egyikük sem mondta volna ki hangosan, de ez a dolog volt az egyetlen pozitívum amit a 21. században láttak: a többi kiábrándító volt és egyáltalán nem tetszett nekik.

- Jól sejtitek, a karácsony egy reklámcikké vált ebben a században. Az összetartás, a szeretet csak látszólagos. A helyét átvette a képmutatás és a vásárlási mánia. A halmozás és a habzsolás. Noha itt is vannak kivételek, de a legtöbben már képtelenek átérezni azt a karácsonyi hangulatot, amit a régebbi korokban láthattatok uralkodni. Az emberek egyre fukarabbak, gyűlölködőbbek és gonoszabbak lettek. Elszomorító ugyan, de ez a világ rendje. A halandók egyszerre teremtők és pusztítok is, rosszabbak bármelyik Istennél. Sokuknak a hite is elveszett, de valahol meg lehet érteni őket. Mégis hogyan hihetnének egy olyan világban, ahol folyamatosan emlékeztetik őket arról, hogy pusztulásra vannak ítélve?

Mephisto és Lucifer egy szót sem szóltak, csak ösztönösen megszorították egymás kezét. Mindkettejüknek eszébe jutottak a vén jósnő szavai és nem hagyhatták, hogy a varázsát elveszített ünnep bélyeget nyomjon a hangulatukra. Ők itt csak látogatók voltak, valójában még a korszakot sem élték meg még. Nem volt okuk szomorúnak lenni a még nemlétező ünnep miatt.

Amint a híd végére értek, Cabral feléjük fordult. Mintha sokkal jobban érezte volna már magát, mert mosolya szélesebb lett és tekintete kedvesnek, szeretetteljesebbnek tűnt, mint azelőtt.

- Készen álltok az utolsó állomásra? - kérdezte. - Mert meg fog lepni benneteket! 

- Ennél jobban? Mégis mi lephetne meg? - nevetett Lucifer. - Ez már amúgy is minden képzeletet felülmúlt!

- Ez így igaz - helyeselte Mephisto is. - Ennél már csak pusztítóbb jön? - érdeklődött.

Cabral a fejét rázta.

- Éppen ellenkezőleg! A karácsony ugyan felemészti néhány ember lelkét a 22. században, de... van, ahol az ünneplés, a közös együttlét, a kölcsönös szeretet megmarad. A következő állomásunk Skócia lesz, kapaszkodjatok meg! - tapsolt egyet és máris egy újabb korszakban, egy újabb helyszínen találták magukat. Ezúttal nem egy forgalmas téren vagy egy annál még forgalmasabb hídon találták magukat, hanem egy csendes, emberektől mentes, hófedte tájon, amin csupán egy hatalmas, kastélyszerű épület húzódott végig, ezt pedig egy nagyobbacska tó keresztezte annak egyik oldalán. A sötét épület ablakain fény szűrődött ki, s hangokat is hallani lehetett: nevetést, éneklést, hangos beszédet. Úgy tűnt, ez a hely egy valóságos boldogságzúg, egy aranybánya, ahol a karácsony a jelenlévők számára még mindig ugyanazt jelentette, mint hajdanán.

- Hol vagyunk? - kérdezte Mephisto, Cabral pedig rögtön válaszolt:

- Skócia, Whiteark, 2134! - mondta, majd sejtelmesen hozzátette. - Ez itt a Félvér Akadémia. Történelmi szempontból ez egy nagyon fontos, nagyon jelentős helyszín lesz majd a jovőben!

- Mégis miért? - horkant fel Lucifer.

De Cabral csak nevetett.

- Majd meglátjátok! Az a jövő zenéje!

Az egyik ablakban ekkor egy fejet pillantottak meg. Egy fiú fejét, akinek tökéletesen fésült, világosbarna haja csak úgy lengedezett, miközben a fejét ide-oda ingatta és egy karácsonyi girlandot próbált meg felszenvedni az egyik ablakpárkányra. Mephisto nevetségesnek találta a gyereket, Lucifer viszont hallgatott. A fiú annyira megragadta a tekintetét, hogy úgy érezte, mintha valami kísérteties erő kötné őt hozzá. A fiú láthatóan erősen vitatkozott valakivel, majd pillanatokkal később nevetni kezdett, Lucifer pedig egyre inkább azt érezte, mintha ismerné őt valahonnan. Annyira familiáris volt neki.

- Az ott kicsoda? - mutatott végül a fiúra, de Cabral a fejét rázta.

- Nem tudom - hazudta. - Bizosan csak egy diák! - vont vállat, de mindeközben nagyon igyekezett nem elnevetni magát. Cabral tisztában volt azzal, hogy az ablakban ki állt, de a titkot nem volt szabad és nem is szerette volna elárulni Lucifernek.

- Mi az oka, hogy éppen ide hoztál bennünket? - méregette őt gyanúsan Mephisto. - Mit kellene ebből leszűrnünk?

Ám Cabral ismét vállat vont. Úgy tett, mintha a puszta véletlennek volt köszönhető, hogy éppen erre a helyre hozta el a két alvilági fiatal vezért.

- Csak bizonyítani akartam, hogy akárhány századot is élünk meg, a karácsony mindig is ünnep marad. Akkor is, ha kényszeredetten, de ünnep. És a Félvér Akadémiára mindenfajta lény jár, köztük démonok is. Ebből az a tanulság, hogy még az alvilágban is ünnep ez a nap. És ha ti próbáltok is majd minden porcikátokkal tiltakozni ellene, akkor is beszivárog majd az életetekbe. Értelmetlen menekülni előle. Jézus az egész történelmet megpecsételte a születésével. Lássátok be: szükségünk van rá!

Sem Mephisto, sem pedig Lucifer nem szólt semmit. Érezték, hogy ennél sokkal több van itt a levegőben, mint amennyit Cabral elárult nekik, de nem mertek tőle kérdezni többet. Aztán lassan a hó is szállingózni kezdett, s a már amúgy is vastag hóréteghez még hozzátett egy lapáttal.

- Indulnunk kell! - mondta Cabral, s amikor a fiú a Félvér Akadémián éppen kinézett az ablakon, ők rögtön eltűntek az őket körülölelő fénycsóvában. Cabral a Pokol egyik kapuja előtt tette le őket. Annál tovább nem mehetett, nem volt felhatalmazva arra, hogy áttegye a lábát az Alvilág küszöbén. - Remélem élveztétek az utazást! - mondta őszinte mosollyal az arcán.

- Igen, nagyon is, köszönjük! - hálálkodott Mephisto, majd a férfi felé nyújtotta a kezét. A vörös csak értetlenül meredt rá először, ám aztán - vonakodva bár, de - viszonozta a kézfogást. Lucifer is sóhajtva megadta magát, s egy rövid kézfogás erejéig ő is kibírta Cabral jelenlétét.

- Boldog karácsonyt! - köszönt el tőlük az örökifjú angyal, majd eltűnt ugyanabban a fényességben, amellyel eddig is szállította az utasait.

Mephisto Lucifer felé fordult.

- Tudom, hogy utálod és ódzkódsz a gondolatától is, de nekem tetszett ez a kis utazás - jelentette ki. - Szóval akkor is, ha megharagszol, de...  boldog karácsonyt! - mondta a legjobb barátjának mosolyogva.

Az idősebb fiú először nem szólt semmit, de hamarosan széles mosoly lepte el az arcát. Már egyáltalán nem volt dühös, sőt, nem is érdekelte Jézus közeledő születése. Soha nem merte volna még magának sem bevallani, de ennek a rövid utazásnak sikerült egy kicsit más perspektívából is megvilágítania az életét. Egy olyanból, amelyet még ő maga sem gondolt volna.

- Boldogat! - biccentett egy aprót. - Na és ki tudja, talán megfontolhatnánk ezt az ajándékozás dolgot, elvégre... nem olyan rossz ötlet! - vont vállat, látszólag közömbösen.

Mephisto nevetni kezdett.

- Talán megfontolhatnánk! - helyeselte. - De most sajnos nem tudok mit adni neked, Lucifer!

Az említett elmosolyodott és bolondnak, végtelenül humorosnak találta legjobb barátját, akinek fogalma sem volt arról, hogy már megadott neki mindent, amire valaha vágyott. Vagy hát szinte mindent. Lucifer már önmagában Mephistot tartotta ajándéknak, annak létezését, annak mivoltát. És úgy döntött, ideje volt hálát adni végre érte.

 - Nincs szükségem semmire, mert már megvan mindenem! - suttogta a fiú, majd lesütött szemekkel hozzátette. - Te éppen elég vagy nekem, Mephisto!

A fiú ezt hallva habozás nélkül magához ölelte Lucifert, aki először meglepetten, ám utána rögtön hálásan fúrta bele az arcát a fiú vállába.

- Nekem sincs szükségem másra, csak egyedül rád, Lucifer! - válaszolta a sötét hajú, majd még szorsabbra fogta az ölelést.

Fogalmuk sem volt, mennyi ideig ácsoroghattak így a Pokol kapujában, de nem is érdekelte őket abban a pillanatban. 

Egy dologban voltak biztosak csupán: hogy szoros köteléküket életük legvégéig megörzik majd.

Mert ennek így kellett történnie...