*Mephisto*

– Mephisto – bökte meg a vállamat Carol, mire felocsúdtam a hóhullásba való bambulásból. A lány felé fordultam, aki csak halványan mosolygott rám, karjaiban tartva Nymeriat, az én kis Nymemet, aki mit sem sejtett még arról, micsoda végtelenül pancser alak lánya volt. A kisfiam, Grayson a kanapén hajtogatott éppen egy színes képeskönyvet, teljesen belemerülve a rajzok világába. Elmosolyodtam a látványukon, hiszen annyira szerettem őket... Az édesanyjukat is. Csak sajnos őt nem úgy, ahogyan megérdemelte volna. Nem eléggé. És erről ő mit sem tehetett.

– Bocsánat, csak elgondolkodtam egy pillanatra – válaszoltam, majd átvettem a karjából Nymet. Carol egy szót sem szólt, csak csendesen, szomorú tekintettel meredt rám. Tudott mindenről. Róla is. Okos lány volt, átlátott rajtam. Megérezte, mennyire szenvedek.

Ringatni kezdtem a kislányomat, aki csak nagy, kék szemekkel fürkészett engem. Egyáltalán nem bántam meg sem őt, sem Graysont; a szemem fényei voltak mindketten, a büszkeségeim. Biztos vagyok benne, hogy leélhettem volna egy egész életet Carol és a gyerekek mellett, ha legalább halványultak volna az érzéseim Lucifer iránt. Azt hittem, ha nem látom őt, el tudom végre engedni. Ha nem látom őt, mindkettőnket megkímélem attól, hogy tovább bántsuk egymást; ehelyett csak még több fájdalmat okoztam neki is, magamnak is, Carolnak is, sőt, Erin szerint az Alvilág egy igen fontos szeletének is.

Minden hírt megkaptam tőle, amióta halottnak lettem kikiáltva. Mindenről tudtam. Tudtam arról, hogy Lucifer a létező összes pokolban felkerestetett, hogy még a Gyehennát is felégettette miattam, hogy ráállított egy egész kutatócsoportot arra, hogy megkeressék a Semmi pontos helyét, amiről egyikünk sem tudott sokat, s amiről úgy gyanította, oda kerülhettem. Megtudtam azt is, hogy több alvilági figurát is magára haragított, többek között Asmodeust és Mammont, de Azazellel is vitába keveredett a halálom miatt, akit az elsőszámú hibásként kiáltott ki miatta. Nyilván Azazel, akinek semmi köze nem volt a dologhoz azon kívül, hogy ő volt a háború egyik kirobbantója, ezt nem fogadta kicsattanó örömmel. Ugyanakkor sosem fordított volna hátat Lucifernek; akármilyen savanyúnak, kegyetlennek és látszólag közömbösnek tűnt, tisztelte őt. Több gerinc szorult a tulajdon Sátánba, mint belém...

– Jaj, mibe kevertelek titeket! – suttogtam Nymnek, miközben a karomban kezdtem el ringatni őt. – Bele fogtok születni a háborúba, ebbe egészen biztos vagyok!

Biztos voltam benne, hogy a háború gondolata csak szünetelt. Amint „meghaltam", a démonok azonnal visszavonták a csapatokat, hiszen ritka dolog volt, hogy az Alvilág valamelyik fővezére életét veszítse bármiféle csatában. Azt is tudtam Erintől, hogy Lucifer bekapta a csalit, miszerint a gyilkosom egy arkangyal volt. Azt ugyan nem tudta, kicsoda, de csak idő kérdése volt, hogy kiderítse. És erre is volt már tervem. Mérhetetlen hálával tartoztam Raphaelnek azért, hogy magára készült vállalni ezt a hamis bűnt, ha Lucifer komolyabb nyomozásba kezdett volna; tudtam, hogy bele fog kezdeni, egyszerűen elkerülhetetlen volt. 

Raphaellel már a bukásom előtt is barátok voltunk, ez a kötelék pedig később sem szűnt meg közöttünk. Azért kértem meg őt erre a feladatra, mert tudtam, Lucifer nem árthatott neki, ameddig az angyal nem tette be a lábát a halandók földjére. Márpedig Raphael ritkán sietett le égi teendőiből. Nagyobb biztonságban volt, mint Erin, akinek egy olyan szerepet kellett megjátszania, ami, ha felderült volna, a férfi fájdalmas, lassú és kegyetlen halálával végződött volna Lucifer jóvoltából, erről szentül meg voltam győződve. Lucifer sosem tűrte a háta mögött működő összeesküvéseket. Erin felé egy olyan tartozásom lett ezáltal, ami megfizethetetlen volt. Amióta az eszemet tudtam, hűséges volt hozzám, pedig lett volna oka Lucifer nézetei mögé állni.

– Meph, mi a baj? – érintette meg a vállamat újra Carol, s szemében aggodalom tükröződött. Mély bűntudatot éreztem, amiért neki is fájdalmat okoztam azzal nap mint nap, hogy nem kapta meg azt a szerelmet tőlem, amit megérdemelt volna, pedig egy csodálatos halandó lány volt, olyan, akiért érdemes volt vétkeznem, akiért érdemes volt tűzbe tennem a kezem, aki úgy fogadott el és olyannak szeretett, amilyen vagyok, aki nem vette készpénznek a jelenlétemet, aki tudta, hogy bármikor véget érhet kettőnk meséje. Akkor miért voltam képtelen elengedni azt a személyt, aki az utóbbi években csak fájdalmat okozott nekem? Aki csak saját magával és a bosszúszomjas terveivel volt elfoglalva? Aki képtelen volt elfogadni, hogy nem az övé az egész földkerekség, aki többre vágyott és mindent birtokolni akart? Itt állt előttem egy gyönyörű lány, akivel boldog lehettem volna. Én mégis Lucifert akartam. Azt a Lucifert, akiért megteremtettek és akiért mindennek ellenére újra, bármikor bevállaltam volna, hogy megteremtsenek.

– Semmi, nincs semmi baj, Carol! – mosolyodtam el halványan.

– Megint őrá gondolsz – suttogta, szinte hangtalanul.

– Kire? – szorítottam össze a szemem, nehogy elsírjam magam. Carol nem szólt semmit, csak egy apró puszit nyomott a halántékomra, majd a hajamat kezdte el simogatni. Az érintése megnyugtatott, ehhez mindig nagyon értett.

– Nem akarlak meggyűlölni, Mephisto – vallotta be. – De képtelen leszek tovább élni veled, ha nem döntesz végre arról, mit is szeretnél. Ha velem maradsz, sosem leszel igazán boldog, nem álltatom magam tovább hazugságokkal, ez egyértelmű. Ha viszont visszamész, szembe kell nézned azzal, hogy gyűlölni fog téged hosszú-hosszú ideig. Nála viszont ott van még a feloldozás lehetősége, a szabadságé, azé, hogy nem vagy elköteleződve. Menj vissza Luciferhez, Meph! Ha nem mész, én magam hagylak el!

– Carol! – nyitottam ki a szemem elképedve. – Szükséged van rám, a gyerekeknek szüksége van az apjukra!

A lány halványan elmosolyodott, majd az arcélemet kezdte el cirógatni. A fiatalabbik énem képében éltem az életemet egy ideje, hogy passzoljak Carol életkorához külsőleg is. Biztosan szép, fiatal párnak néztünk ki a külsős emberek szemében.

– A gyerekeket távolról is tudod támogatni, az ajtó pedig mindig nyitva áll majd, ha látni szeretnéd őket. De nem tudok veled együtt élni tovább, szeretet nélkül. Megérdemlem, hogy boldog legyek, Meph, akkor is, ha nem találom meg a szerelmet. Jobb lesz egyedül, mint valaki olyannal, aki mást szeret. Nem akarom tovább fájdítani a szíved, de mindketten tudjuk, hogy igazam van!

– De hát szeretlek, Carol!

– Nem szeretsz annyira, mint Lucifert, Mephisto. Ne hazudj tovább magadnak, engem úgysem versz át. Őt szereted, egymásnak voltatok teremtve, ő a lelki társad, ő az egyetlen, akivel őszintén boldog lehetsz. Talán egyszer megbocsájt majd neked. Biztosan megbocsájt. Az örökkévalóság hosszú idő, Meph. Képtelen lesz túl sokáig gyűlölni élete legnagyobb szerelmét. Ezt halandóként is kijelenthetem neked - mondta komolyan, mélyen a szemembe nézve, majd átvette tőlem a kislányomat. - Pihenj le nyugodtan, majd én elleszek a gyerekekkel!

- De hát Szenteste van, veletek akarom tölteni az időt.

Carol felsóhajtott; most már nagyon éreztem, hogy a kiborulás határát súrolja.

- Rendben. Akkor addig pihenj le, ameddig úgy nem érzed, hogy el tudsz tölteni néhány órát anélkül, hogy ő mételyezné a gondolataidat. A karácsony a szeretetről és a családról szól. Nem fogok úgy ülni a picikkel a fa alatt, hogy közben egy másik férfiért sóvárog a szíved! - döfte belém a képzeletbeli kést a lány, majd hátat fordított nekem és Nymeriával a karjaiban leült Grayson mellé a kanapéra, hogy együtt nézegethessék a könyvet tovább.

A sírás fojtogatott. Nem akartam tovább bántani Carolt, a családommal akartam lenni, de nem voltam benne biztos, hogy létezhetett akár egyetlen perc is az életemben, amikor nem Luciferre gondoltam. 

A hálószobába siettem és magamra zártam az ajtót. Próbáltam lélegezni, megnyugodni, másfelé terelni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment; minél távolabb küldtem Lucifert az elmémben, csak annál jobban szorongatta a szívemet a fájdalom. Savként mardosott a hiány és a bűntudat; egyetlen kínzási módszer sem rúghatott labdába emellett.

– Baszd meg, hogy így hiányzol! – ütöttem egyet a falba, akkora erővel, hogy rögtön felfeslett a bőr az öklöm körül. A fájdalom és a vér is pillanatok alatt eltűnt, a lelki seb viszont olyan intenzíven vérzett bennem, hogy zokogva kellett ledőlnöm az ablak alá, a könnyeimet törölgetve, mint valami szánalmas tinilány. Magamnak akartam ezt az életet, én választottam azt, hogy elhagyjam őt, hogy Carollal legyek helyette. Én választottam, hogy becsapom, hogy átverem, hogy megjátszom a halálomat. Én akartam ezt. Szerettem Carolt és imádtam a gyermekeimet, de Lucifer hiánya mindent felemésztett bennem és ettől úgy éreztem, lassan hanyatlani kezdtem, valósággal haldokolni. Már alig voltam képes bármit is érezni a bűntudaton és a sóvárgáson kívül. Látni akartam őt, mindennél jobban, magamhoz szorítani, megcsókolni a hülye száját, térden állva esedezni, hogy bocsásson meg nekem, tudva azt, hogy sosem lesz rá képes. Ebből a történetből már nem jöhettem ki pozitívan. Soha többé.

– Boldog karácsonyt, Lucifer, bárhol is járnál – suttogtam, a könnyeimet törölgetve. Azon a ponton már éreztem, hogy bele fogok halni, ha nem térek egyszer vissza hozzá.

*Lucifer*

– Nocsak, most tényleg meglepődtem! – ismertem el, kissé felnevetve e tényen. – Hallottam pletykákat, hogy otthagytad a Félkegyelműt, de nem gondoltam volna, hogy tényleg megtetted!

– Már egy bő évszázada, meglep, hogy csak most bizonyosodtál meg róla. Ott voltál azon a karácsonyon, amikor ez meg lett jósolva. Tudnod kellett volna, hogy előbb-utóbb bekövetkezik – válaszolta Cabral, majd arrébb lépett, hogy beeresszen bennünket a fenséges, zord és ódon kastélyába. – Sziasztok! Rosalie... gyönyörű vagy!

– Ugyan már, Cabral! – pirult el a feleségem egy pillanatra. A feleségem... még mindig annyira nehezen szoktam hozzá a gondolathoz is. Soha nem volt feleségem amióta élek; most Rosalie mégis úgy létezett mellettem, hogy pontosan tudta, mit vállal azzal, hogy felvette ezt a szerepet. Én szintúgy. 

– Nem hazudok, valósággal ragyogsz! – bókolt tovább, majd felém pillantott. – Téged mikor is láttalak utoljára? Jézus születésekor?

Megforgattam a szemeimet kínomban.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy összefutottunk egy évszázaddal ezelőtt, 2011-ben, a Második Hatalmi Háború előtt tartott Össz-Transzcendentális Konferencián. Akkor még a Félkegyelműnek dolgoztál és a hajad is hosszabb volt! – közöltem vele az emlékeim, mire elhúzta a száját.

– Aranyéletem volt – dünnyögte inkább magának, mint nekünk, de a hanghordozásából az összes szenvedést ki lehetett hallani. A feleségem jól érezte, amikor azt mondta, meg kellene látogatnunk őt; bár sosem voltam vele jóban, Rosalie igen, és az ő akarata miatt voltam én is itt, különben hidegen hagyott a bukott angyal sorsa. Nem ő tehetett róla, egész egyszerűen csak semmit sem tudtam már érezni több mint egy éve. Azóta, hogy...

– Ugyan már, Cabral! Az időutazásba is beleun az ember, ne bánd a tetted! Egy kis életmódváltás bárkinek jót tehet – igyekezett megnyugtatni Rosalie, mire Cabral eleresztett felé egy megfáradt félmosolyt. Szánalmasan szánnivaló volt, hogy ennyire az önmarcangolásba süllyedt, de sajnos nagyon jól tudtam, min mehetett keresztül, így nem volt jogos pálcát tőrnöm felette.

– Szóval akkor igaz? Te vagy Anubisz titkos szeretője? - Rosalie szúrós szemekkel nézett rám amiatt, hogy ilyesmikkel traktáltam szerencsétlen embert, de ha már vendégségbe hívott és esélyünk volt végre beszélgetni egymással, ez a kérdés volt az, ami már nagyon fúrta az oldalamat egy ideje; megölt a kíváncsiság, hogy Anubisz tényleg belé volt-e hosszú ideig halálosan szerelmes, hogy miatta bőgött-e nekünk évekig.

– Csak voltam. Lecserélt Kharónra – válaszolta szárazon, mintha el akarna távolódni ettől a ténytől, minél messzebbre lökni azt magától. – Csak alig pár évtized volt, szinte egy évszázad... Ő volt az, aki miatt feladtam a korábbi identitásomat. Csodálatos periódusa volt az életemnek a vele töltött idő, a legszebb és legszentebb egész életem során.

– Úgy bőgött nekünk utánad, mint egy kisgyerek. Mit tettél vele?

– Lucifer! – kiáltott rám Rosalie.

– Mi van? Ez az igazság! 

Mielőtt válaszolt volna, Cabral intett a fejével, hogy kövessük be őt a szalonba, amit meg is tettünk. A helyiség gyönyörű volt, szinte visszarepített a 18. századba a díszes berendezés, amely sötét, gótikus jegyekkel keveredett, Cabral új imidzsének hála. Egy egészen érdekes periódusát jutatta eszembe az életemnek.

 A bukott angyal egy kis asztalkához sétált, töltött magának egy pohárka valamit, ami csakis alkohol lehetett, majd a falnak dőlt és hosszan kortyolt egyet az italból. Maga elé meredt, egy percig sem nézett volna felém.

– Nem érdekes, hogy mi történt vagy hogy mit tettem, tényleg. Elcsesztem, ezt vállalom. Vége lett, miattam, én meg itt maradtam veletek együtt rohadni ebben a pokoli fertőben. Jó buli! Már értem miért voltál annyira pipa, amikor nem jöhettél vissza közénk. Utálatos egy hely ez – borzongott meg.

– Üdvözöllek az életemben, élvezd ki minden kénkőbűzös pillanatát! – nevettem fel harsányan, mert mai napig éreztem a bukásom percének ízét a számban; a szabadság és a keserűség aromájának égető egyvelege volt.

– Veled mi a helyzet? – váltott témát azonnal. – Hallottam Mephistoról. Nagyon sajnálom!

Összeszorítottam a szemem. Még túlságosan friss volt a seb, olyannyira, hogy a környezetemben megtiltottam mindenkinek, hogy a szerelmem nevét kiejtse. Hánynom kellett minden egyes alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy miattam volt halott. Miattam nem volt velem. Pedig könyörgött azért, hogy ne áldozzak fel mindent a háború érdekében, de én nem hallgattam rá; elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármi baja eshet, főképpen az, hogy utolérheti a halál.

– Ne beszéljünk róla inkább – kértem suttogva, de Cabral kissé tapintatlanul tovább fájdította a szívemet.

– Na és Rosalie? Tudtam, hogy jóban vagytok, de nem gondoltam volna, hogy az oldaladon fogom látni egy nap, a feleségedként. Ráadásul Mephisto után ilyen korán...

– Azt a témát se hozzuk fel – ráztam a fejem, bár Rosalie megszorította a kezem, a tudtomra adva, hogy emiatt tényleg nem érdemes felhúznom magam. 

Nem akartam tovább beszélgetni. Egyrészt Rosaliet is érték borzasztó felkavaró élmények az elmúlt időszakban, aminek okaként feleségül is vettem őt pár hónappal korábban, másrészt, ha Cabral még egyszer kiejtette volna a száján Mephisto nevét, gondolkodás nélkül vertem volna szét a fejét a tulajdon kastélya padlóján. Nem éreztem volna cseppnyi megbánást sem.

– Nem akartam feltépni a sebeket a szíveden, sajnálom. Üljetek le, kérlek! Tölthetek egy kis whiskyt nektek is? Nemrég hozattam Írországból egy egész raklapnyival! Minőségi. Tudom, hogy a kedvenced – kacsintott felém diszkréten. Ahhoz képest, hogy nem sok beszélgetésben volt részünk életünk során, meglepett, hogy tudta ezt az apró részletet rólam.

Csak egy bólintással adtam tudtára, hogy kérek az italból, s bár Rosalie helyet foglalt Cabral sötétzöld, selyemhatású kanapéján, én inkább a szoba másik sarkába siettem, mert hirtelen kiszúrtam ott egy olyan tárgyat, ami az egekig vitte a pulzusomat; egy üvegpáncél mögött, akárcsak egy múzeumban, ott lapult kiállítva egy angyaltőr, teljes pompájában. Még sosem láttam egyet sem ennyire közelről, ennyire apró részleteiben, én ugyanis nem rendelkeztem hasonlóval a bukásom előtt; az angyaloknak akkoriban nem volt szüksége ilyesmire.

– Szuvenír, ami a bűnbeesésemre emlékeztet minden egyes nap – sétált mellém Cabral szomorú mosollyal, átadva nekem a whiskys poharat. – Ha újrakezdhetném, nem követném el ugyanezt a hibát.

– Melyiket? A bukást vagy Anubiszt?

– A bukásra gondoltam – felelte azonnal. – Anubiszt is megvédtem volna a szívfájdalomtól vele. Köcsögség az egész, hogy végzetes bűnnek minősül. Bezzeg feljutni nem lehet, csak le – húzta le egyből az italát. 

– Hallottam már olyat, hogy valaki feljutott. Nem tudom, hogyan csinálta, de pont leszarom. Akkor sem térnék vissza, ha a Félkegyelmű térden állva esedezne nekem, hogy megtegyem!

Cabral felkuncogott.

– Gondolom ez valami mélyen titkolt fantáziád!

Elvigyorodtam.

– Egyáltalán nem tartom titokban.

Végre én is megízleltem a whiskyt és meglepődtem, mennyire jó volt, talán a legjobb, amit életemben kóstoltam. Ezek szerint Cabralnak nem csak a férfiak terén volt kiváló ízlése, de még az alkoholos italok nagy mestere is volt. Elismeréssel bólintottam felé. Le kellett lesnem a márkát az üvegről...

– És mondd csak... fájdalmas?

– Micsoda? – lepte meg a kérdésem.

A tőr felé böktem az állammal.

– Ha szíven szúrnak vele egy démont. Lassú vagy gyors lefolyású a halála? Fájdalmas, vagy meg sem lehet érezni? Mennyit szenved a meggyilkolt alany előtte? Van-e esélye eljutni bárhová vagy örökké elszublimálódik a létből mint azok a tiszta életű emberek, akik elérik a Nirvanát? – rohamoztam meg azzal az ezernyi kérdéssel, amely Mephisto halálát követően megfogalmazódott bennem. Tudtam, hogy nem fogok választ kapni rájuk, de jól esett végre kiadni magamból őket. Nehezen bírtam már a fájdalommal és a gyásszal a szívemben; fel akartam keresni azt az angyalt, aki végzett vele. Mert ha ő meg tudott halni, akkor én is képes voltam rá, engem is megölhetett. Vele együtt akartam halott lenni, megtalálni őt a túlvilág túlvilágán is, ha kellett és ha létezett olyan. Sok mindennel én magam sem voltam teljesen tisztában.

– Fogalmam sincs, Lucifer – vallotta be Cabral. – Még sosem kellett használnom és most már nem is fogom. Ha tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, jobb lesz, ha magától a gyilkostól érdeklődsz.

Elkerekedett szemekkel, vadul dobogó szívvel fordultam felé. Azt hittem, rosszul hallok.

– Esküszöm, pont úgy beszélsz, mintha nyilvánvaló lenne a gyilkos kiléte! – mondtam neki, ő pedig döbbenten pislogott felém, zsebre dugva a fél kezét.

– De hát az is!

Értetlenül meredtem rá.

– Cabral, te mégis mi a fenéről beszélsz?

A bukott angyal megszeppenve nézett a cipője orrára, majd nemsokára vissza rám.

– Raphael.

Csendesen pislogtam Cabral irányába.

– Mi van?

– Raphael volt – felelte komolyan. – Raphael arkangyal. Ismered személyesen, nem igaz? Egyidősök vagytok, ha jól tudom.

Megremegett a kezemben a pohár és egy pillanatra megszédültem. Cabral egész egyszerűen képtelenségeket beszélt.

– Raphael? – kérdeztem rá újra, majd a fejemet ráztam. – Nem, az nem lehet! Barátok voltak! Azok után is barátok maradtak, hogy Mephisto követett engem a bukásba!

Cabral szomorú képe viszont cseppet sem változott.

– Én is úgy hittem, hogy azok, de úgy gondolom, Raphael nem azért ölte meg Mephistot, mert nem volt többé a barátja... Raphael azért ölte meg őt, mert olyan mértékű gyűlöletet érzett irántad, hogy az egyetlen út, hogy megállíthasson, abban rejlett, ha megöli azt, akit a legjobban szeretsz. Jól tudom, hogy balhéba keveredtél vele, nem igaz? Talán a végére be is tudta beszélni magának, hogy Mephisto már tényleg nem a barátja volt. Ha neked akart keresztbe tenni, akkor elérte a célját, nem igaz?

A pohár kiesett a kezemből és ripityára tőrt a padlón. Az ájulás kerülgetett, valahonnan a távolból Rosaliet is hallottam, ahogyan a nevemet kiáltja ijedten, de annyira kitértem a hitemből, hogy percekig nem is tértem magamhoz; se kép, se hang. Egészen eddig a pontig meg voltam győződve arról, hogy Mephisto halálát egy ismeretlen tettes követte el. Magamnak kellett volna személyesen utánanyomozni a dolognak: a detektívcsoportom végig rossz helyen tapogatózott vagy félre lettek vezetve! Dühbe gurultam annak a gondolatától, hogy hülyének voltam nézve a Felvilágiak által, ráadásul pont Raphael javára, akivel ténylegesen mély haragban voltunk egymással évszázadok óta.

– Cabral, ha valóban igaz, amit beszélsz...

– Igaz, Lucifer. Minden angyal egyedi tőrrel rendelkezik, egyik sem hasonlatos a másikhoz. A gyilkosság helyszínén Raphael tőrjét találták meg, hamisíthatatlanul. Raphael arkangyal a bűnös Mephisto meggyilkolásáért. Ha nem hiszel nekem, könnyen utána tudsz járni magad is!

Behúnytam a szemem egy pillanatra. Mély levegőt vettem. Nagyot fordult velem a világ, akkorát, hogy visszatért belém az életkedvem és mindaz, amit Mephisto a leginkább gyűlölt bennem; a bosszúvágy mézédes íze a számban. Teljesen megvilágosodtam. Olyannyira, hogy nem volt számomra kérdés az, hogy mit kellett tennem.

– Boldog karácsonyt, Mephisto. Raphael már nem sokáig marad arkangyal, ígérem neked! Meg fogom bosszulni a halálodat mielőtt csatlakoznék hozzád a túlvilágon túl, legyen az akárhol is! Esküszöm. Az idők végezetéig és azután is... a tiéd vagyok! Veled leszek újra, szeretett Mephistom! – suttogtam magam elé, letörölve az egyetlen fájdalmas könnycseppet az arcomról, ami kigördült a szememből. 

Kedves olvasók!

Megkésve bár, de mindenképp közzé szerettem volna tenni nektek ezt a fejezetet még idén, mert tudom, hogy imádtok mindent ami Luphisto content! :D Most egy kicsit bonyolódtak a szálak itt is, azt hiszem, de hát náluk mikor nem ez a helyzet?

Mindenesetre továbbra is kellemes ünnepeket és nagyon boldog új évet kívánok nektek! ❤