- Csak hogy végre itt vagytok már! - kiáltotta Mrs. Morgan, amint ajtót nyitott a fiának, vejének és újdonsült kisunokájának. Axis csak nevetve nézett a nőre, miközben féléves kisfiát szorongatta a karjaiban.

- Szia, Miranda! - köszöntötte, mire az elmosolyodott, majd játékosan megcsipkedte a fiú arcát.

- Axiskám, de megizmosodtál! - jelentette ki szórakozottan, majd unokája felé nyúlt. - Istenem, az én kicsi kincsem! Jaj, add már ide, hadd babusgassam! - kérte, mire Axis készségesen átnyújtotta neki a kis Eddiet, a nő pedig végre valahára beinvitálta őket a szobába. 

A kisfiút fél évvel korábban fogadták örökbe és bár nem volt egyszerű a nevelése, mégis minden másodpercét élvezték. Még Axis is, aki soha nem gondolt korábban arra, hogy egyáltalán szerelmes lesz valakibe, nem hogy még önszántából össze is házasodjon vele! De Eric volt számára a minden. Vele nyert végre értelmet az a Pokolban töltött háromszáz gyatra, reménytelen év.

- Éppen alvásideje lenne, anya. Gondolod, hogy el tudsz majd bánni vele? - kérdezte Eric az édesanyjától, mire az morcosan húzta fel az orrát.

- Két gyermeket neveltem fel egyszerre. Hát hogyne menne? - dorgálta még a fiát, majd elmosolyodott és apró puszikkal hintette be a kisbaba arcát. - Hát ki a legédesebb kisbaba, mondd csak? Eddie baba? Hát persze, hogy Eddie baba!

A kisgyerek is mintha mosolygott volna a nőre, s apjának ekkor eszébe jutott valami.

- Tényleg, mi van Emmáékkal? - kérdezte Eric, mire Miranda csalódottan a fejét rázta, majd gondterhelten az ajkába harapott. Aggódott a lányáért, ahogyan testvére is aggódott érte. Már két teljes hónapja nem beszélt vele, pedig sokszor hívta őt. Fogalma sem volt, mi lehet vele.

- Nem jönnek idén - felelte. - Úgy ítélték meg, hogy a tavaly történtek fejében jobb lesz, ha inkább együtt töltik az ünnepeket. A kicsiknek is jobbat fog tenni! 

Eric és Axis is fanyar mosolyt vágtak a hír hallatán. Emma és férje, Christian a tavalyi évben csúnyán összevesztek, már-már a válóper kitöltésénél tartottak, de a férfi az utolsó percben inkább visszakozott és úgy döntött: érdemes lesz megmenteni a házasságukat. Vagy legalábbis megpróbálni ezt. A tavalyi év nem volt könnyű a meleg házaspár számára sem. Emma három teljes hónapig lakott akkor náluk a gyerekekkel, s ezidő alatt teljes mértékben tönkre volt menve. El sem merte hinni, amikor Chris egy nap beállított hozzájuk azzal az ötlettel, hogy kezdjenek mindent újra, tiszta lappal. Emma tudta, hogy nem érdemli meg az új esélyt, mégis, a gyerekek érdekében rábólintott. Nem remélte azt, hogy Chris újra ugyanúgy fog tekinteni rá, mint régen, mégis, reménykedett benne, hogy sikerül legalább jó viszonyt kialakítaniuk egymással.

Egyetlen pozitívuma volt Emmáék pillanatnyi szétszakadásának: Axis és Eric akkor döntötték el, hogy már biztosan szeretnének legalább egy gyerkőcöt, így rögtön bele is fogtak az örökbefogadási procedúrába. Nem volt egyszerű ugyan, de egy kis segítséggel a hozzátartozók részéről végül sikerült. Eddie keresztanyjának pedig Alanat választották, aki démonlétének ellenére szívesen el is fogadta a felkérést.

- Szia, Arthur! - lépett be a társalgóba Axis, ahol Mr. Morgan éppen a televízióban nézett egy sportvetélkedőt. A feldíszített karácsonyfa, alatta ajándékokkal már ott lapult a szoba egyik sarkában, s a begyújtott kandalló is ünnepi hangulatot kölcsönzött a háznak. Amint a férfi is meglátta a vejét, rögtön feltápászkodott, hogy üdvözölhesse őt és a fiát.

- Eric, Axis, na végre, már vártunk benneteket! - köszöntötte őket, majd mindkettejükkel kezet fogott és jól megölelgette őket. - Milyen volt az út?

- Axisnak annyira nem tetszett, de szerintem mesés! - mosolyodott el Eric. - Nagyon szép a hófödte angol táj most, Eddienek is nagyon tetszett!

- Az nekem is tetszett, nem azzal volt a probléma! - bizonygatta Axis. - Csak úgy érzem, sosem fogom megszokni a vonatozást! - sóhajtotta, majd sejtelmesen a férjére nézett. Ez volt talán az egyetlen dolog, amely hiányzott neki a démonlétben: a szabad, költségmentes teleportáció. Ez és az élénk, karmazsinvörös szemek.

- Majd hozzászoksz, ha gyakrabban jösztök erre, márpedig ezt elvárom! - nevetett Arthur, majd mögéjük nézett. - Most pedig ha megbocsájtotok, játszanom kell a kisunokámmal! Hát mondd csak, ki a papa kedvence? - tört utat magának a két fiú között, majd rögtön átvette felesége karjaiból a kis Eddiet.

Axis és Eric elmosolyodtak. Bár Eddie nem volt a vérszerinti gyerekük, mégis, éppen úgy szerették, mintha az lett volna, s örültek annak, hogy ezzel a család többi tagja is ugyanígy volt. Tudták, kisfiúk soha nem érezheti majd úgy magát a környezetében, mint akit nem szeretnek. Mint aki azért, mert örökbe fogadták, nem lenne különleges. Egyedi. Pótolhatatlan. Eddie a világot jelentette számukra, jobban szerették őt a saját, szánalmas kis életüknél.

- Anya, mondd csak... tudnátok vigyázni néhány órát Eddiere? Axis-al felmennénk a szobámba, nosztalgiázni szeretnénk kicsit! - szólalt meg a fekete hajú fiú, mire férje meglepetten pillantott rá. Nem tudott ezekről a tervekről, de ennek ellenére nagyon is tetszett neki a dolog.

- Jaj, csak egészen nyugodtan! - legyintett Miranda. - A vacsorát csak három óra múlva akartam tálalni, az ajándékot is csak azután bontjuk ki. Na meg persze én és az apád kiélveznénk a nagyszülői örömöket is! - bizonygatta, majd intett a kezével, hogy eredjenek.

Eric elmosolyodott, majd Axist kézen fogva felsiettek az emeletre, ahol egyenesen a fiú szobája felé vették az irányt. Eric keze már a kilincsen volt, amikor Axis hirtelen megtorpant. A fekete hajú értetlenül fordult hátra, ám amikor észrevette, hogy férje elérzékenyült, arcizmai rögtön ellazultak.

- Ne haragudj, csak - mosolyogta Axis, az ajkai remegtek - pont olyan, mintha tegnap lett volna az egész!

- Hé! - fogta meg Eric az arcát, majd egy apró csókkal ajándékozta meg szerelmét. - Annak már vége! Nincs sem esküvő, sem Deux, sem ékkő, sem Pokol! - ismételgette azt a mantrát, amit oly sokszor tett, ha exdémonát elbizonytalanodni látta. És gyakran volt ilyen. Axist a mai napig rémálmok gyötörték néha a múltjáról, s az egyedüli, aki mindig képes volt megnyugtatni őt, az Eric volt.

- Tudom. Minden rendben van, mehetünk! - bólintott, majd ismét megragadta férje kezét, aki belépett a piciny, ám annál sokatmondóbb helyiségbe.

A falak még mindig megőrizték kevert sötétkékes szürkés-színűket, melyek tökéletesen leképezték Eric évekkel ezelőtti lelkiállapotát. Az évekig depresszió és letargia gödrében fekvő tinifiú mára már egy sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb személlyé vált és ezt csakis annak a démonnak köszönhette, akivel kölcsönösen megmentették egymást. De nem csak a falak, hanem minden más is a régi volt: a számítógép, a szekrény, a kacatok a szobában, a magason fekvő ágy a lebegő lépcsőfokokkal, s természetesen az ablak: a hatalmas ablak, amelyen kimászva a tetőre lehetett jutni. Axis és Eric számára talán az jelentette az egyik legszentebb, legszebb helyet a világon.

- A gitárod! - suttogta Axis, amint a sarokban észrevette azt a hangszert, amelyen egyszer Eric játszott neki, s ujjbegyeit finoman végigvezette a húrokon. Hamiskás dallam csendült fel rajta, mégis, valahogy teljesen kábulatba ejtette a fehér hajú fiút. - Egyszer játszottál nekem rajta. Egyszer és utoljára.

- Mert már egy ócska darab - válaszolta a férje. - Rossz emlékek kötöttek hozzá, te is tudod jól. De a kedvedért... a kedvedért akkor egyszer játszottam neked. Egy nagyon régi dalt.

- Az Irist - mosolyodott el a fehér hajú. - Azt hiszem, az volt az a pont, ahol elkezdtem belédszeretni! - vallotta be, majd amint Eric bezárta az ajtót maguk mögött, mindketten rögtön megcélozták az ágyat, s ott rögtön kinyitották a magasan fekvő ablakot. Mindketten nagyon jól tudták, mit szeretnének.

A levegő hűvös volt odakint, s csak zokniban és egy szál pulcsiban nem volt valami jó ötlet a tetőre telepedni, de próbáltak elmenni a hideg időjárás mellett: egymásba kapaszkodtak, s testük felmelegítette őket. Eric sokkal jobban bírta a strapát, tekintve, hogy életének több mint a felét a hűvös London külvárosában töltötte, így Axist a karjai közé vette, hogy a fiú ne fázzon meg.

- Annyira szürreális itt - nevetett fel az utóbbi. - Komolyan, mintha csak a tegnap lett volna, hogy azt mondtad nekem "Nem vagyok meleg!" meg "Nem érzek semmit irántad, érted?".

A fekete hajú szégyenlősen lesütötte a szemeit.

- Életemben nem hazudtam még akkorát mint akkor. Tudod... szerencsém volt veled. Mert megtehetted volna, hogy feladod, elfogadod, elmész és összeházasodsz de te mégis itt maradtál velem. Még mindig emlékszem, ahogyan megragadtad a nyakkendőmet, magadhoz húztál és úgy csókoltál meg, mint még soha senki azelőtt. Te aki... még sosem csókoltál meg senkit. Aki azt sem tudtad, mi is az a szerelem.

- Durva! - nevetett Axis még hangosabban. - Megmentettük egymást, Eric. Te felfogod ezt? - fordult a fiú felé, mire az mosolyogva bólintott, majd egy csókot nyomott férje ajkára.

- Mindig ezt mondom én is - bólintott, majd egy ideig figyelték még a borongós, hófelhők lepte várost, melyben egyszerre vegyült el a régi és az új művészet, az épületek és miegymás forgatagában. Akárki akármit mondott: London gyönyörű volt. Azzal a sok emberrel, azzal a rengeteg kultúrával, azzal a sokatmondó örökségével. Páratlan város volt. Akkor is, ha egyesek már túlságosan soknak ítélték meg.

- Eric, figyelj! - tápászkodott fel Axis, majd megfogta szerelme kezét. - Emlékszel, hogy akkor azt mondtam neked, hogy nem tudom mit érzek? Amikor nem tudtam neked szavakba foglalni mindazt, ami lezajlott bennem?

A fekete hajú aprót bólintott.

- Már tudom - mosolyodott el az exdémon. - Miután megcsókoltalak én... úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha a csókot megelőző életem csupa hazugság lett volna, mintha az első háromszáz évemet elvesztegettem volna. És ez tényleg így volt. Mert háromszáz év alatt egyszer sem megtapasztalni és nem érteni a szerelmet az egyszerűen szörnyűséges! Pedig ott volt végig Deux az orrom előtt, aki megtehette volna, hogy bevallja nekem az érzéseit, hogy szeressen, mégsem volt több egy gyáva alaknál, aki még magának sem akarta bevallani, hogyan érez irántam. És tudod, egy kicsit rémisztő ebbe belegondolni. Mert alakulhatott volna az egész teljesen másként is. Ha lett volna elég vér a pucájában, hogy színt valljon, teljes mértékben ki tudott volna használni engem. Az övé lettem volna, megtettem volna érte bármit, hiszen nekem csak sok ideig ő volt és senki más. Ha mutatott volna felém kicsivel több érzelmet én biztos vagyok benne, hogy engedtem volna neki. Beleestem volna. És örök rabja is maradok. Mert nem tudom elképzelni, hogy ő valaha, bárkit is szeressen. Ez mondjuk vicces, mert anno a dédnagymamád is pontosan ezt feltételezte rólam. És tessék, most hol tartunk!

Eric elnevette magát, majd megsimogatta szerelme arcát.

- Fogadok, ha Deux nem lett volna egész életében egy gyáva alak, talán előbb utóbb őt is megtalálta volna a boldogság. De neki már befellegzett. Te pedig... te pedig sosem tapasztaltad volna meg az igazi szerelmet vele. Nem kérkedni akarok, de szerintem azért én sokkal jobb fogás voltam nála!

Axisnak csak ennyi kellett, rögtön elvigyorodott, majd tetőtől talpig végignézett a férjén.

- De még mennyire, hogy jobb! - harapta be az alsó ajkát, s Eric pontosan tudta, ez mit jelentett. Mondjuk nem csak Axis, hanem ő maga is egészen beindult attól, ahogyan szerelme végignézett rajta.

- Tudod, Axis, valamit elfelejtettünk! - közölte vele, majd kis híján elnevette magát. - Elmaradt a karácsonyi etyepetye!

Nem is kellett ennél több, hogy behúzzák a csíkot a szobába, becsukják az ablakot, és rögtön, szinte egyazon pillanatban egymásnak essenek. A pulcsi azon nyomban lekerült róluk, ezt pedig nemsokára a nadrág és a zokni is követte, már csak egy-egy boxer takarta el egyre inkább feltörni vágyó férfiasságukat. Axis az ölébe vette szerelmét, s miközben megszabadultak az utolsó, zavaró textiltől is, heves csókokkal és apró harapásnyomokkal ajándékozták meg egymást, majd Axis pozíciót cserélt, Ericet az ágyra helyezve hajolt fölé, majd kulccsontjától lefelé haladva, forró csókokkal hintette végig a férfi mellkasát, egészen le, annak legalsó pontjáig. Ezerszer végigcsinálták már ugyanezt, mégis... valahogy ebben a helyzetben, ebben a környezetben annyira más volt. Olyan volt, mintha jobban akarták volna egymást, mint azelőtt bármikor. Lassan az Axis zsebében mindig ott lapuló óvszer is a helyére került, s Ericet az egyesülés pillanatában szinte ösztönösen elöntötte a mámor. Axis hajába túrva hangosan felnyőgött, miközben hagyta magát teljesen elveszni a gyönyörben. Levegő után kapkodott, ahogyan az aktus egyre intenzívebbé és gyorsabbá vált, ennek ellenére nem szerette volna, ha szerelme lelassít: érezni akarta őt. Nem csak a testével, hanem az egész lényével érezni akarta, ahogyan eggyéválnak, ahogyan nem csak a testük simul össze, hanem a lelkük is. Axis az ajka után kapott és szenvedélyes csókokat váltott vele, nyelvük a szívverésük ütemére táncolt, miközben apró levegővételekkel szakították meg csókjukat. Mindketten érezték, hogy ez a pillanat különleges. Különlegesebb az összes korábbi, hasonló együttlétüknél. Mintha előre meg lett volna írva, pedig az elején még egyikük sem gondolt arra, hogy a szobába lépve, az emlékek színrejövetele után ennyire intenzíven felszínre tör majd bennük a vágy. Hogy ilyen hirtelenséggel megkívánják majd egymást.

- Axis - suttogta alig hallhatóan Eric, szerelme pedig aprót bólintott, majd egy apró csókot lehelt annak ajkaira, s néhány, már jóval lassabb lökést követően egyszerre élveztek el. Mindketten lihegve, az élvezettől kipirult arccal feküdtek utána egymás mellett, majd nevetve néztek egymásra.

- Zuhanyozni kéne - mondta rögtön Eric, mire Axis felmordult, majd átölelte szerelmét.

- Mindjárt - suttogta, majd egy puszit nyomott annak az orrára. - Szeretlek cicám, boldog karácsonyt! 

Eric elmosolyodott, majd elveszett Axis karjaiban.

- Boldog karácsonyt neked is, démonom!

-------------

Author's note

Megkaptátok végre valahára a karácsonyi Axic etyepetyét! Nem vagyok benne biztos hogy sikerült jól leírnom az egészet, de nagyon igyekeztem! :)

Hamarosan hozom a Lyatt és a Grax karácsonyt is (remélhetőleg még idén xD), szóval legyetek résen! :D