- Te is láttad azt, amit én? - kérdezte Jax hitetlenül pislogva, majd a szemét is megdörzsölte döbbenetében. Gray csak felvont szemöldökkel figyelte a fiút, nem értette, mégis miről beszélhet.

- Hogy láttam volna bármit is innen? - értetlenkedett, hiszen Társával ellentétben ő nem a létra tetején állt, de mivel Jax továbbra is csak kábultan bámult kifelé az ablakon, megadóan felsóhajtott. - Mit láttál? - kérdezett rá végül.

Jax még néhány pillanatig az ablak felé pisogott, majd megrázta a fejét.

- Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha három fazont láttam volna odakint a hóesésben - motyogta a fiú. - Csak olyan gyorsan eltűntek utána, hogy szerintem nem is voltak valóságosak.

Gray elmosolyodott. Jax már megint kitalált valami zagyvaságot.

- Szerintem csak paranóiás vagy. Biztosan az angyal lehet az oka!

Jax elhúzta a száját, majd csalódottan nyújtotta a kezét Gray felé, hogy adjon neki oda még egy színes gömböt. Olyan valóságosnak tűnt az a három alak számára, hogy hiába próbálta azt bemesélni magának, hogy csak képzelődött, tudta, hogy ilyet nem hallucinálhatott, főleg, hogy még véletlenül sem szívott semmit előtte, maximum a csokis kalács illatát. De úgy döntötte, inkább elengedi az egészet. Karácsony volt elvégre, s neki pedig semmi kedve sem volt már megint valami sületlenségen aggódni. 

- Figyelj már, ha Tewlin prof leesik onnan, akkor hátha elmarad a töri vizsga! - terelte el a fiú a beszélgetést inkább egy másik irányba, majd a létrán egyensúlyozó férfire mutatott, aki éppen a csúcsdíszt próbálta felaggatni a fenyőfa tetejére.

- Haha, szeretnéd te azt! - forgatta meg a szemeit Gray. - Tewlin félholtan is megtartaná az óráit, nagyon jól tudod!

Jax erre felmordult. Egyszerre kedvelte a professzort, de utálta is mélységesen, leginkább a tantárgy miatt, amit tanított. Plusz hogy rosszul is állt a tárgyból, félő volt, hogy elbukja ezt a vizsgát, szóval igazán örült volna annak, ha valami bezavar egy icipicit a képbe. Semmi súlyos, csak egy kis agyrázkódás, egy törött borda... Ám ugyanakkor azt is tudta, hogy Graynek igaza volt: Tewlin képes lett volna a halálból is visszatérni és szellemként megtartani az óráját.

- Amúgy egész szép lett ez a fa, nem gondolod? - érdeklődött Gray mosolyogva. - Majdnem olyan szép, mint az, amit hétévesen láttam egy londoni bevásárlóközpontban. Az hatalmas volt és telis-tele hatalmas, vörös és ezüst színű gömbökkel, na és a fények! Azóta sem láttam olyan gyönyörű fát!

Jax hirtelen elejtette a kezéből az egyik karácsonyfadíszt, mire az ripityára tört a padlón. Gray már éppen készült volna leszólni őt, ám amikor a fiúra emelte a tekintetét, valósággal megijedt, Jax ugyanis hitetlen fejet vágva, tátott szájjal nézett rá.

- Hogy mit mondtál? - kérdezte. - London, bevásárlóközpont, karácsonyfa... piros és... ezüst?

Gray aprót bólintott. Kezdte azt hinni, hogy Jax megzakkant. Egészen furcsán viselkedett aznap.

- Én... azt a fát én is láttam! Ugyancsak hét éves koromban.

Gray hallgatott. Ugyan nem az lepte meg, hogy más is látta azt a fát, hiszen igencsak népszerűnek számított akkoriban, hanem sokkal inkább az döbbentette meg, hogy pont Jax volt az, aki látta. 

És aztán eszébe jutott!

Dobogó szívvel nézett fel a Társára, miközben egy másik gömböt adott a kezébe az előző, törött helyett.

- És mondd csak, mégis mikor voltál te ott? - kérdezte Jaxtől, mire az elgondolkodott egy pillanatra.

- Nem vagyok benne biztos, de mintha kettő nappal lehetett karácsony előtt! - tűnődött el a fiú. - És biztos vagyok benne, hogy egy délelőttön, mert mi Brightonban élünk és még haza is kellett jutnunk valahogy meg minden...

- Jax! - szakította ekkor hirtelen félbe Gray. - Én is ugyanakkor voltam ott!

- Mi? - kérdezte a fiú értetlenül.

- Ugyanakkor voltam ott - suttogta a szőke újra. - Mondd csak, te nem emlékszel arra, hogy éreztél akkor valami furcsát? Mert nekem van egy nagyon élénk gyerekkori emlékem arról, hogy amikor álltam a fa előtt, valami fura, földöntúli érzés kapott el közben. Egyfajta aura. Körbevette az egész testemet. És minden áron a fa másik felére szerettem volna jutni, mert éreztem, hogy vár ott rám valami. De aztán végül nem volt ott semmi és... hát el is felejtettem az egész esetet inkább. De most, hogy ezt így mondod, megint eszembe jutott és...

- Beszarok, ha te voltál a fa másik oldalán! - mondta Jax, miközben gyorsan lemászott a létráról. Nem merte volna beismerni, de félt, hogy a sokkhatás miatt lezakózott volna róla. - Pont így jártam én is aznap. Néztem a fát, elkapott ez a megmagyarázhatatlan érzés és a fa másik oldalához akartam sietni. Egyszerűen vonzott magával a dolog és...

2123 decembere volt.

A kis Jaxley Arden Wingrave édesanyja kezét szorongatva szlalomozott végig a bevásárlóközpont sűrű forgatagában, miközben az utolsó ajándékokat próbálták kétségbeesetten beszerezni a családtagok számára. A kisfiú csendesen lépkedett, bár már nagyon fájt a lába, szívesen leült volna, mégsem adott hangot kívánságának, mert tudta, hogy édesanyja minél hamarabb végezni szeretne a vásárlással és hazaérni az embertömeg ellepte fővárosból.

Mindeközben Grayson Raymond Aspinger is ugyanabban a bevásárlóközpontban sétálgatott édesanyja és húga, Nymeria társaságában. A nő ígéretet tett nekik, hogy az ünnepek alatt behozza egyszer őket a fővárosba, hogy megnézhessék a karácsonyi vásárt, illetve a kolosszálisként beharangozott, hatalmas karácsonyfát, amit már mindenhol beharangoztak az országban, mindenhonnan ez folyt a csapból is.

Szóval ez a két, hétéves kisgyerek akkor még nem tudta, de majdnem összetalálkozott aznap a  Társával. Azzal a Társával, akivel évekkel később előbb majdnem egymás életére törnek majd, de közvetlenül utána, viszonylag rövid időn belül végül békét kötnek egymással. A sors csalóka fintora volt ez a majdnem találkozás, mondhatni az Istenek rendeltetése. Egy apró szikra, amely lángra lobbanthatott volna valami sokkal hatalmasabbat, ha bekövetkezett volna az ütközés. De az Istenek nem voltak ostobák, hiszen tudták, hogy erre még egyikük sem állt akkor készen. 

Mindent a maga rendjében.

- Anya, kicsit nem állunk meg a karácsonyfánál? - kérdezősködött Jax, aki nem merte még mindig elmondani anyjának, hogy a fájos lába miatt állna meg pihenni egy kicsikét. De Kate tudta, hogy mi a pálya, megértette, hogy fiának túlságosan gyors volt ez a tempó, így azonnal lelassított.

- Hát persze - mosolyodott el, majd megsimogatta a fiú fejét és a feldíszített fenyőfához vezette.

Tényleg kolosszális volt.

Legalábbis Gray és Nymeria így vélekedett róla, amikor Carol megállt velük néhány percre, hogy azok gyönyörködhessenek a fában. Ő maga sosem szerette ezt az ünnepet, de a gyermekei arcára mindig mosolyt tudott csalni, ezért nem is vetette meg azt. Csak mosolyogva figyelte, ahogy a gyerekek ámulva nézték azt a hatalmas fát, ami mintha egyenesen egy meséből pottyant volna ki.

Amikor Jax a fához ért, már akkor elkapta egy gyomrforgató érzés, de nem a rossz fajtából. Inkább izgalomnak nevezte volna, izgatottságnak. Nézegette a fát ugyan, gondolatai mégis elkalandoztak valahová máshová, aprócska testén rögtön urrá lett egy furcsa bizsergés, s mintha valahogy sokkal erősebbnek és energikusabbnak érezte volna magát hirtelen, képes lett volna végigfutni a bevásárlóközpont mindhárom emeletét, annak ellenére is, hogy néhány pillanattal korábban még a lábait fájlalta.

És Gray ugyanígy érzett. Mellette Nymeria folyton folyvást arról beszélt, hogy mennyire csodás a fenyő és az anyjától kérdezősködött, hogy  mégis hogyan voltak képesek olyan magasra felmászni és feldíszíteni azt, Gray viszont már nem a fát figyelte, csak egyszerűen próbált keresztülnézni rajta, mert érezte, hogy van valami mögötte, amihez neki oda kell jutnia. A testét egyszerre szállta meg a nyugalom és az adrenalin, úgy érezte, hogy legyőzhetetlen lett. És ez a furcsa érzés valahogy, valamiért a terebélyes fa másik oldalához vonzotta őt.

Egyszerre indultak el a fa másik oldalához. 

Sem Jax, sem pedig Gray nem szóltak egy szót sem az anyukájuknak, egyszerűen csak gyors léptekkel, már-már rohanva közelítették meg egymást. Kate azonnal a fia után szaladt és Carol is ijedten Nymeria kezét megragadva sietett Gray után. A kisfiúk mindketten nagyon fürgék voltak, olyannyira, hogy szinte ugyanabban a tempóban is mozogtak. Viszont volt egy apró kis bökkenő: a két kisfiú ugyan elindult egymás irányába, ám a fa egyik-egyik oldalán, így ha akartak sem tudtak volna összetalálkozni, s még csak anyukáik - akik amúgy ismerték egymást még az egyetemi évekből - sem vették észre egymást a nagy sietségben, pedig akkor aztán tényleg teljesen másként alakulhattak volna a dolgok. Talán Jax és Gray már gyerekkoruktól kezdődően barátok lettek volna.

Jax csalódottan húzta el a száját, hiszen senkit sem talált a fa másik oldalán, ahogyan Gray sem, aki csak felsóhajtott szomorúságában. Pedig annyira biztosak voltak benne! És az az érzés, az a furcsa erő, az a megmagyarázhatatlan bizsergés a testükben még ezek után sem akart megszűnni.

Ám utána jött is rögtön a fejmosás, a hidegzuhany mindkét anyuka részéről, hogy mégis hogy képzelték, hogy csak úgy egyszerűen, szó nélkül leléptek. De sem Jax, sem pedig Gray nem tudta elmagyarázni a dolgokat, így inkább egyikük sem felelt, csak némán, lehajtott fejjel indultak tovább anyjuk kezét szorongatva a bevásárlóközpontban.

Egy viszont közös volt mindkettejükben: egyikük sem felejtette el soha ezt a találkozást.

Amint mindketten befejezték a történetüket, hitetlenül meredtek egymásra.

- Szóval... akkor téged éreztelek aznap - motyogta Gray. Egyszerre volt számára a dolog hihetetlen és szívet melengető. Majdnem hamarabb ismerte volna meg Jaxet.

- Szóval akkor téged éreztelek aznap! - nevetett fel Jax is. Neki ez az egész inkább mókás volt, mint rejtélyes vagy furcsa. - Véletlenek nincsenek! Ha jó felén haladunk el, lehet, hogy már akkor rájöttünk volna, hogy Társak vagyunk. Teljesen másként alakulhattak volna a dolgok!

A szőke fiú aprót bólintott. Ő is pontosan ugyanezt gondolta. Minden másként történt volna, ebben egészen biztos volt.

- Teljesen! - helyeselte Gray is, s picit a gondolataiba merült. Annyira szürreálisnak érezte azt, hogy ő és Jax már majdnem találkoztak egyszer korábban is. És hogy a sors fintora aznap egyszerre keresztezte az útjukat, de mégsem. Mintha egy üzenet lett volna az a nap. Egy üzenet, hogy amit éreztek, akkor, ott, hét éves fejjel... hogy az nem volt véletlen és nem volt abnormális. Érezték egymást. Ez pedig hihetetlenül különleges volt a köteléküket nézve.

Jax a következő pillanatban idegesen felmordult. Szinte el is felejtette az előbbi beszélgetést, mivel közben teljes mértékben kiakadt az ablakdíszre, amivel már jó öt perce szenvedett. Az az ostoba girland egyszerűen nem akart már a helyén maradni!

- Csessze meg! - hajította a díszt a földre, majd beletúrt a hajába. - Nekem erre nincs türelmem!

Erre Gray csak rosszallóan megrázta a fejét.

Jaxley Arden Wingrave komoly percei ezennel le is jártak.