A palotában egymást kerülgetve rohantak fel-alá a szolgák. Fehér díszek lógtak mindenfelé, Hyunjin arcán végig mosoly ült ahogy végig haladt a folyosókon. A szolgálok, katonák, családtagok mosolyogva köszöntötték, de ő nem erre vágyott, nem ezért szaporázta lépteit. Mindenhol kereste párját, viszont sehol nem találta a szeplőkkel megáldott angyalát. Körbe járta az egész épületet, a könyvtárban többször is megfordult, hiszen a fiú gyakran töltötte ott az idejét, de egyszer sem járt sikerrel, így végső elkeseredetségében az egyik palotaőrt leszólítva érdeklődött Felix hol léte felől.

- Nem szólt önnek? Pár órája elmentek az édesanyjával a virágokért, mert gond adódott a szállítással és az úrfi magára vállalta a feladatot, az ön édesanyja pedig segítséget ajánlott neki – válaszolt az őr lágy tónusban. Hyunjin megértette, másképpen nem is lehetett volna kedveséről beszélni és az sem lepte meg, hogy azonnal rohant, amikor valakinél probléma keletkezett.

- Bocsássa meg nekem az ostoba kérdést, de pontosan mihez is kellenének a virágok?

- Az esküvőjükre, uram – vonta össze szemöldökeit az őr értetlenül – Ma este fognak összeházasodni Felix úrfival.

- Igen, persze – bólintott Hyunjin, bár ő maga egyáltalán nem volt biztos abban, hogy valóban így lenne – Köszönöm a segítséget – hajolt meg egy kissé majd sietett tovább a folyóson dolgozószobájának irányába. Nem értette mi történik körülötte, egyáltalán nem emlékezett arra, hogy Felix valaha is igent mondott volna az esküvőre, de a szervezés minden folyamata is üres térként volt jelen elméjében. Keresett, kutakodott, de sehol nem találta a hiányzó darabokat.

- Jinnie! – hallotta meg a számára legkedvesebb orgánumot úticélja előtt. Meglepetten kapta fel a fejét, de mire feleszmélhetett volna, Felix már a nyakába is vetette magát és édes nevetését megmutatva simult az idősebb felsőtestéhez. Hyunjin meglepetten viszonozta az ölelést, de tekintete folyamatosan körbe járt; meglepett, ideges, csalódott tekinteteket keresett, viszont mindenki természetesen kezelte a dolgot, mintha minden napos jelenet volna – Nem fogod elhinni mit láttam kint a városban! Az emberek borzasztóan izgatottak a ma este miatt, már majdhogynem jobban, mint én... Hé! Minden rendben, hercegem? – simított gyengéden párjának az arcára a kisebb, amikor ő továbbra is csak meredten figyelt maga elé.

- É-én...

- Gyere, menjünk be – bújt ki az ölelésből Felix és habogó párjának a kezét megfogva vezette be a dolgozószobába, ahol kettesben lehettek. Gyengéd törődéssel vezette el a szófáig és a kezét el sem engedve ültette le rá, majd foglalt helyet mellette – Mi történt? Túl sok a felhajtás? Lefújhatjuk az esküvőt, ha szeretnéd...

- Ez nem lehet a valóság – ejtette ki a szavakat Hyunjin könnyeivel küszködve – Nem vágyom másra sem jobban, csakhogy elvehesselek, de nem lehet. Az emberek... az emberek nem fogadnák el, ha a királyuk egy férfit venne el. Lázadások törnének ki, felborulna minden, amin az elmúlt évek alatt annyit dolgoztunk – vezette tekintetét a szeplős arcra, amit mindennél jobban szeretett. Nem látott aggodalmat a sötét íriszekben, csakis teljes nyitottságot, mint mindig. Felix sosem kételkedett benne, mindig meghallgatta és elmondta a lehető legjobb megoldást. Bízott benne, szerette, de úgy érezte ez a fiú, nem az, akibe akkor a szegény negyed útján beleszeretett – Ez csak egy álom, igaz?

- Nos, sokan mondják, hogy az esküvőjük egy álom – mosolyodott el lágyan, ezzel egy kisebb nevetést is kicsalogatva a fekete hajú fiúból – Az emberek elfogadtak minket, Jinnie. Álom, vagy sem, itt elfogadtak minket és együtt lehetünk minden félelem és korlát nélkül. Nem erre vágysz?

- Dehogynem! Ez az egyetlen amire vágyom – nyúlt a másik keze után és szorította meg – Veled akarom igazgatni ezt az országot, úgy, hogy mindenki más is tudjon róla. Ország-világnak tudnia kéne mennyire csodálatos vagy és nélküled képtelen lennék egyben tartani az országot, de ez nem te vagy. Soha nem mondtál volna igent, ha megkérem a kezed. Soha nem mondtál igent, amikor megkértem a kezed – halkult el, ahogy felrémlett minden egyes alkalom előtte, amikor házasságot kért a kisebbtől.

- Nos, akkor ki vagyok én, hercegem?

- A legnagyobb álmom vagy, Lee Felix – mosolyodott el szipogva – Ez itt a legnagyobb álmom – mutatott körbe, jelezve, hogy ez a világ olyan, amilyet ő maga is teremteni akart.

- Akkor miért nem maradsz velem ebben az álomban? Itt minden gond nélkül együtt lehetünk – csuklott el a fiú hangja miközben folyamatosan jegyesének íriszeit vizsgálta. A valódi Felix soha nem akarta volna maga mellé láncolni, a valódi Felix addig rugdosta volna, amíg a saját lábára nem áll és megvalósítja a vágyait, addig küzd, amíg el nem éri, amit akar. Viszont, aki vele szemben ült, az nem a valódi Felix volt.

- Szükségem van rád, kicsim, de ez nem te vagy – simított a sápatag, szeplős arcra gyengéden – Szükséged van rám. Otthon, nem itt.

- Szükségem van rád, Hyunjin. Seggbe rúglak, ha nem jössz vissza hozzám – fenyegette meg a fiú, amivel egy nevetést idézett elő belőle.

- Igen, pontosan ilyen az én Felixem – ölelte magához a fiút szorosan, lehunyt szemekkel – Ebbe a Felixbe szerettem bele – suttogta maga elé, viszont amikor szorítani akart az ölelésén, a fiú eltűnt karjai közül. Fájdalom nyílalt az oldalába, felnyögve kapott a fájlalt ponthoz, viszont ezzel egy időben ismét meghallotta kedvesének rekedt, mély orgánumát.

- Még egy mozdulat és esküszöm a holdig rúglak!