Felix alighogy belépett a palota ajtaján, nyugalom kerítette hatalmába. Egészen addig gyomorgörccsel küszködött, három napos hajó útján is alig volt képes pár falatnál többet leküzdeni a torkán. Otthona viszont mindig nyugalmat csempészet a szívébe a legviharosabb időkben is. Nem is igazán a kastélyt tekintette annak – nem, az épület véleménye szerint sokkal inkább tűnt szemfényvesztésnek, mint otthonosnak. Az emberek, akik ott voltak, ők tették meg ezt a hatást. A férfiú ismert minden egyes őrt, szolgát az egész területen, még akkor is, ha nem ápolt mindegyikőjükkel olyan szoros kapcsolatot. Bár az is az igazságok közé tartozott, hogy nem igazán szeretett ott élni. Ugyan kötelessége ezt kívánta, hiszen minden tanácstagnak a palota nyújtott szálláshelyet, hiányolta a negyedet – még, ha nem is nyújtott akkora kényelmet.

Szelíd mosollyal köszöntött minden vele szembe kerülőt, egy lánnyal a konyháról még kisebb beszélgetést is lefolytatott mielőtt a szobájába sietett volna. Szíve szerint azonnal Hyunjinhoz vette volna az irányt, de tudta, hogy most megbeszélésen van így van ideje kicsomagolni a találkozás előtt. Megígértette a szoba ajtaja előtt szobrozó palotaőrrel, hogy azonnal szól neki, ha a király végzett, majd hálát mormolva belépett a kis helyiségbe, amit jóval régebb óta mondhatott sajátjának, mint azt valaha gondolta volna. Ez volt az egyik legkisebb, ha nem a legkisebb szoba az egész épületben. Ugyan párja először ellenezte ezt, Felixnek kikötése volt a beköltözéskor, hogy egy kisebb szobát kapjon. Kényelmetlenül érezte volna magát egy nagyobban.

Körülnézett a szobában. A falakon kortárs festők képei lógtak – Felix egyszerűen rajongott a művészet minden formájáért – a komódon rengeteg apróság pihent, amiket Hyunjintól kapott, vagy éppen közösen szerezték be, a másfél személyes ágya bevetve várt rá és hívogatta őt, de ellenállva a kísértésnek inkább táskáját dobta rá. Felrántotta a cipzárt, kiemelte belőle azt a pár ruhaneműt, amit a tengeren túlra vitt magával és az ajándékokat, amiket szeretteinek hozott. Ez már hagyománnyá vált nála; akárhányszor csak elutazik hozz magával hol kisebb, hol nagyobb meglepetést nekik. Először Hoseok ajándékát emelte maga elé. Nem volt egy nagy dolog, mégis tudta, hogy a kisfiú örömmel fogja fogadni.

A negyed gyermekei közül ő volt az egyetlen, aki vele maradt, a többiek az ország különböző pontjaira kerültek olyan családokhoz, akik örömmel befogadták őket. Ugyan velük is tartotta a kapcsolatot, folyamatosan leveleztek, Hoseokhoz ragaszkodott, ahogy a fiú is hozzájuk. Ő is a palotában élt és tanult, Hyunjin mindent biztosított neki, amire csak szüksége és bár eleinte senki nem értette miért is alakult így, végül mindenki elfogadta ezt, hiszen a király szava ellen nem lehetett tenni. A kisfiú nagyon szerette mind a kettejüket, hiába alig tudott egy-két ember a két fiatal kapcsolatáról, ő mindig is csodálattal tekintett rájuk, emellett sosem járt el a szája a titokkal kapcsolatban.

Az ajándék egy egyszerű, vörös bőrkötésű füzet volt. Hoseok imádott írni, mióta megtanulta miként is kell a betűket formálni, ki sem lehetett venni íróeszközét a kezéből. Szeretett történeteket kitalálni, vagy egyszerűen csak papírra vetni mit is csinált aznap, milyen új, érdekes dolgokat tanult. Felix imádta a gyermek irományait olvasni és tanulmányozni – úgy vélte egy nap tehetséges, híres író válhat belőle.

Hyunjin ajándéka valamivel apróbb, de annál értékesebb volt. Az évek során szokássukká vált kristályokat ajándékozni egymásnak. Hol a szerelem, a boldogság drágakövét nyújtották át egymásnak, de olyan is előfordult, hogy születésük időszakára eső kristályt kapták. Abban a pillanatban egy csiszolt, hűvös obszidián pihent tenyerén – a védelem kristálya. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is azt választotta pontosan, egyszerűen csak az ösztöneire hallgatott, amik ehhez vezették.

Az ajtón kopogtatás hallatszódott. Felix sietősen a zsebébe csúsztatta a követ, majd a belépésre megadott engedéllyel együtt megfordult a tengelye körül. Az ajtó lassan nyílt ki, a fiatal palotaőr kissé félénken dugta be a résen a fejét és közölte, hogy Hyunjin megbeszélése alig pár perce véget ért. Felix szíve hangosan dübörgött a fülében, bólintva köszönte meg, hogy szólt, majd sietős léptekkel szelte a folyosókat egészen párjának dolgozó szobájáig. A nehéz faajtó előtt megtorpant egy pillanatra, mély lélegzetet vett, majd belökte a nála vagy másfélszer nehezebb nyílászárót és amint becsukódott mögötte, a király karjaiba vetette magát. Nem vette észre, hogy párjának jobb keze is még a helyiségben tartozik, egyszerűen csak szerelmének karjaiba akarta tudni magát. Hyunjin azonnal, kérdés nélkül viszonozta az ölelést, fél szemmel ugyan tanácsosára pillantott, de az idősödő férfi diszkréten inkább a papírok rendezésébe kezdett. Ez megmosolyogtatta a fiatalt és elég nyugalmat adott neki ahhoz, hogy beletemetkezzen az érkezett nyakhajlatába.

- Üdv itthon, szépségem.