Felix párjának ujjaival játszva ült a mező puha fűtakaróján. A kellemes, tavaszi szellő csiklandozta szeplőit és egyszerűen imádta ezt az érzést. Mióta Hyunjin a trónra került, nem igazán volt alkalmuk meglátogatni a mezőt, ahová anno az egykori herceg elvitte többször is. Közel állt a szívéhez a hely, csak kellemes emlékeket tudott hozzá, szerették ott tölteni az idejüket. Mindig nyugodtság ölelte körbe őket, szabadság érzést adott, amit nem gyakran tapasztalhattak meg. Mind a ketten el voltak veszve a maguk gondolatai között, nem igazán beszéltek; nem is volt szükségük rá, a közöttük lévő csend is kellemes szokott lenni.

- Kicsim, ha azon törőd azt a gyönyörű kobakodat, hogy hogyan vegyél rá a királyné választásra; add fel. Nem fogok senkit magam mellé emelni – az uralkodó lágy hanghordozása miatt először a fiatalabb fel sem fogta a szavak jelentését. Értetlenül pislogva figyelte párját, várta, hogy a szavak ne csak üres hangként legyenek jelen, nyerjék el jelentésüket is. Dús ajkait elhúzva kulcsolta össze ujjaikat, viszont jóval később hallatta meg kellemes, mély hangját. Ő maga sem akart mást látni Hyunjin mellett, de ez volt a kötelessége, amit teljesítenie kellett volna.

- Elvárják, hogy legyen melletted valaki.

- Már van mellettem valaki – ellenkezett már csípőből az idősebb. Ilyenkor annyival inkább hasonlított egy makacs kisgyerekre, mintsem egy egész ország vezetőjére. Felixet megmosolyogtatta ez a gondolat, de elég hamar ismét el is komorult. Állandó vita téma volt ez kettejük között és soha nem voltak képesek dűlőre jutni vele. Szerették egymást, jobban, mint azt el lehetett mondani, viszont eléggé megnehezítette a dolgukat, hogy az egyikőjük egy egész ország feje volt; ráadásul borzalmasan makacs is mellé.

- Én nem tudok utódot adni neked.

- Én annyira szeretlek téged, de néha annyira hülye vagy – sóhajtott fáradtan Hyunjin, ahogy lágyan cirógatni kezdte a kisebb kézfejét – A trónon Hoseok fog követni, ha vágyik egyáltalán rá. Ha pedig nem, a legidősebb fivéremnek már van két gyermeke, ők is örökölhetik. Nem fogok azért lemondani rólad, mert valakit ki kell jelölnöm magam után, nem ér ennyit a megtartása.

- És ha lázongások lesznek? – nézett keserűen a kisebb fel. Félt, borzasztóan rettegett attól, hogy Hyunjin mellette való kitartása miatt fogja elveszteni a tekintélyét, befolyását, még az is megfordult a fejében, miszerint a trónról is lekényszerítik emiatt. Mumus volt ez a kép csupán, mégsem tudott szabadulni tőle.

- Ezen majd törőm a fejemet akkor, ha esetleg bekövetkezik. Addig felesleges ezen idegeskednünk – vont vállat ahogy tekintetét a szeplős aggodalmas orcájára vezette. Egy darabig gyönyörködtek egymás íriszeiben, viszont a kisebb nem sokáig tudta állni az átható tekintetet, zavartan kapta el a fejét.

- Nem akarom elhinni, hogy nem félted a koronád. Túl nagy kockázat vagyok – sóhajt fáradtan. A fiú saját magát is meglepte bizonytalanságával, mindig is határozott volt. Felrémlett előtte amikor megismerkedtek, mennyire magabiztos volt, mindig tudta mit mondjon, hogyan reagáljon; miként csavarhatta ujjai köré az embereket.

- Nem tudnám így irányítani ezt az országot, ha nem te lennél mellettem. Te vagy az én jobb kezem, a jobbik felem, az, aki megmentett minket a háborútól. Te nem az uralkodót látod bennem, hanem azt, aki igazán vagyok. Erről soha nem mondanék le, még az országomért sem. Én is csak egyszerű ember vagyok, Lixie. Az, hogy valami csoda folytán éppen az én ölembe pottyant ez a hatalom, nem jelenti azt, hogy többet is érnék, mint bárki más.