- Lixie – a kellemes, dallamos hang hallatán Felix hirtelen kapta fel a fejét. A mozdulattal együtt tarkójába egy kisebb zsibbadó fájdalom is nyílalt, de figyelembe sem véve követte végig tekintetével, amint a herceg oda sétál hozzá és helyet foglal a kidőlt fatörzsön. Egy ideig csendben szemlélték egymást, egyikőjük sem szólt, csak a természet hangja ölelte őket körül. Hyunjin átkarolta a kisebb derekát, magához húzta és ahogy társa mellkasának dőlt, állát megtámasztotta annak feje búbján.

- Sajnálom, hogy ennyire kiakadtam, Jinnie – törte meg végül a köréjük telepedő csendet Felix. A patakot figyelte, hallgatta a csobogását és igyekezett nem a palotában történtekre gondolni; igen csekély sikerrel. Gondolatai között még mindig ott cikáztak a dolgozószobában történteknek a képkockái.

- Jogod van elmondani a véleményedet, ezért nem kell sajnálkoznod.

- Elszaladt velem a ló és elég tiszteletlenül beszéltem a fivéreddel.

- Épp ideje volt, hogy valaki tartson neki egy fejmosást – nevetett finoman az idősebb. Kicsivel távolabb tolta magától párját és álla alatt megtámasztva mutatóujját emelte fel a fejét, hogy a szemeibe nézhessen – Semmi rosszat nem követtél el, szépségem. Hyunho nem áll feletted rangban, még akkor sem, ha királyi sarj.

- Nem haragszol?

- Mégis, hogy tudnék rád haragudni? Senki sem haragszik rád, mert bátor vagy, ezt eddig is tudta mindenki. Nincs nálad bátrabb – mosolygott finoman az uralkodó. Arca nyugodtságról árulkodott, szemei gyengéd ragyogással vizslatták szerelmét és teljes biztonságot ígért. Felix gondolatai pár pillanat erejéig elkalandoztak, nem is volt teljesen biztos abban, hogy az idő alatt milyen szavak, miféle sorrendben játszódhattak le benne, de nem is tartotta már fontosnak.

A fiatalabb megengedett magának egy fél mosolyt. Szíve már egy jóval nyugodtabb ütemre vert és ő volt az, aki ölelést kezdeményezett. Arcát Hyunjin nyakhajlatába fúrta, mélyen beszívta édes illatát, miközben szorosan ölelte körül vékony felsőtestét. Egy finomabb szellő táncolta körbe őket, ahogy az erdő mélyén összehangolták gondolataikat, magukat. Nem mindig volt szükségük szavakra ahhoz, hogy tudják mire van szüksége a másiknak. Egymásra; csakis egymásra volt szükségük.

Nagyon kis rövidke rész, de remélem azért a tetszéseket el fogja nyerni♥