- Szóval mi is a pontos helyzet? – Felix párjának ágyán ült törökülésben és onnan figyelte, amint a férfiú a helyet keres legújabb ajándékának a gyűjteményben. Íriszei csillogtak, ahogy a követ ujjai között forgatta és ez a kisebbet nagyon i boldoggá tette. Melegség áradt szét benne, le sem tagadhatta mennyire is rajong a fiúért ezért nem is értette, hogy a palotában, hogy nem fogtak még gyanút rájuk. Mind a két ifjú úgy nézett a másikra, mintha a víz lenne több hónap sivatagban eltöltött idő végén.

- Hyunho – válaszolt a király és a kisebben máris rossz érzés ébredt. Felix nem igazán beszélt a hajdani trónörökössel, de, ha őszinte akart lenni, nem is nagyon bánta a dolgot. Ellenszenvesnek találta, nagyratörőnek és erőszakosnak. Tudta, hogy párjának nagyon sok konfliktusa volt vele, mióta csak két szót el tudtak gügyögni, de Hyunjin tartotta magát ahhoz, hogy lakozik valamennyi értelem testvérében, amiért a fiatalabb nagyot is tisztelte.

- Történt vele valami?

- Ki kellett zárnom a tanácsból – a király gondterhelt sóhajt eresztett ki magából. Alsóajka fogainak fogságába esett, amíg átsétált az ágyához és azon elterülve ejtette fejét szerelmének ölébe – Én annyira próbálkozom vele, miért kell mindent elrontania? Megengedtem, hogy maradjon, pedig megfenyegetett. Hagytam, hogy a tanács tagja legyen, hiába ellenzem szinte minden szavát. Bele fáradtam, Lixie. Elegem van abból, hogy ennyire hálátlan és szörnyen érzem magam miatta.

- Túl nagy szíved van, hercegem – simított a fekete tincsek közé beszéd közben. Hyunjin szíve megugrott régi beceneve hallattán, olyan sebesen dörömbölt, hogy félő volt, átszakítja bordáit – Mindenki úgy él ahogy azt a szíve és esze diktálja. A bátyád már születésétől fogva megkapott mindent, ami csak kiesett a száján és most nem képes beletörődni, hogy egyszer nem az van, amit ő akar.

- Én is el voltam kényeztetve egész életemben – ellenkezett a király. Felix ajkai finom mosolyra húzódtak, imádnivalónak tartotta, hogy még most is úgy védelmezi testvérét, hogy észre sem veszi.

- Mintha nem egy perce mondtam volna azt, hogy neked nagy a szíved. Figyelj, kicsim, apád bölcs döntést hozott, amikor téged nevezett ki a királynak. Az ország virágzik, az emberek boldogok, vagy legalábbis jó úton haladnak felé. Hyunho önző és elkeseredett. Ő nem tudja milyen érzés boldognak lenni. Kiskorától kezdve fegyverekkel és erőszakkal foglalkozott, de soha nem járt háborúban vagy akárcsak egy kisebb csatában sem, abban sem vagyok biztos, hogy a palotát elhagyta-e valaha.

- Most arra célzol, hogy a frontra kellene küldenem? – vonta össze szemöldökeit a férfiú, mire párjából nevetés szökött ki.

- Nem, te bolond. Arra céloztam, hogy utazhatna, országon belül, de akár a határon túl is. Meg kellene ismernie a világot mielőtt az uralmára akarna törni.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Mármint, tudom, hogy igazad van, de mielőtt hazajöttél, megint veled fenyegetett. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Csak azzal fenyeget, hogy elmondja fűnek-fának, hogy szeretjük egymást. Őszintén, ha meg is teszi, nem bánom. Hiszek a népedben, tudom, hogy jól állnának a dologhoz, hiszen szeretnek téged. Ha pedig mégsem... nos, akkor én elhagyom a palotát, neked pedig kerítünk egy királynét.

- Sosem volnék képes ezt megtenni és ezt te is tudod. Képtelen lennék nélküled élni.

- Nem helyezhetsz engem az országod elé.

- Én mégis azt teszem – emelkedett fel Hyunjin és mélyen kedvesének a szemeibe nézett, hogy nyomatékosíthassa szavainak fontosságát. Felix nagyon is jól tudta, hogy szerelme az igazat mondja, tudta, hiszen fordított helyzetben ő sem cselekedett volna másként. Aprót bólintott, jelezte, hogy ezt a beszélgetést ezzel lezárhatják, bármennyire is marta szívét a bűntudat az ország felé.

- Elküldöm Hyunhot abátyámhoz a tengeren túlra. Beszélek Hyunminnal és még a héten hajóra száll.