Hyunjin dühe csak nem akart csillapodni ahogy végig vágtatott a kastély folyosóin. Az őrök egyenes háttal tartották magukat, ahogy uralkodójuk lángoló szemekkel elvágtatott mellettük. Az egykori herceg megtorpant legifjabb bátyjának ajtaja előtt és magában számolni kezdett. Hyunho volt az egyetlen fivére, aki a kastélyban maradt, legidősebb testvérük kiházasodott a tengerentúlra, az őt követő pedig a hadtestület tagjai közé vonult miután a koszorú a legfiatalabb fejére került három évvel előtte. A férfiút eltöltötték az emlékek, ismét gyomrába költözött a kellemetlen szorongás, amit aznap érzett a pódiumon, de nem engedte, hogy teljesen eluralkodjon rajta. Visszatért a jelenébe és ismét elkapta a düh maró érzete.

- Te mégis mi a fészkes fenét képzelsz magadról? – nyitott be a szobába üdvözlés képpen. Hyunho nem igazán hasonlított testvérére, sokkal szélesebb vállai voltak, magasabb volt, határozottabb arcvonások, férfiasabb megjelenés. Sokkal inkább ilyennek képzelné az ember a királyt. Mégis Hyunjinnál volt a korona; az édesapja tudta, hogy ő szellemileg erősebb és a hazájuknak erre volt szüksége.

- Beszélj tisztelet teljesen az idősebbel. Attól, hogy nyalizással megkaptad a koronát attól még a vakarcs kisöcsém maradsz – régen ez a határozott, lekezelő stílus félelmet keltett a fiúban, de addigra már megtanulta, hogy igazán nincs mitől tartania, hiszen testvére nem több egy ostobánál.

- Nem érdekel, hogy idősebb vagy, vagy sem! Nem hívhatsz összetanács gyűlést a nevemben! – tárta szét karjait dühösen a fiatalabb. Magabiztos volt, napról napra egyre határozottabb volt, mióta csak trónra került. Határozott elképzelései voltak és egy pillanatig sem rendült meg bennük. Jobb helyé akarta tenni az országát és bármit megtett volna ennek az érdekében.

- A szeretőd nyugodtan ideugraszthat mindenkit anélkül, hogy egy rossz pillantást vetnél rá, nem igaz? Nem szép dolog kivételezni, őfelsége.

- Felix a nép képviseletében van jelen a tanácsban és ha ő akar valamiről tanácskozni, először szól nekem, majd, ha úgy látom, hogy beszélnünk kell róla, tanácsot hirdetek, de meg sem fordul a fejében az, hogy a tudtomon kívül megbeszélést hirdessen! – vágott vissza pattanásig feszült idegekkel. Már meg sem próbálta kijavítani a tényt, hogy a fiút a szeretőjeként emlegeti. Felix a jegyese volt, nem holmi ágyas.

- Nem több, mint egy udvari bolond.

- Az az udvari bolond segített növeli az éves bevételt, előre lépést tenni az ország fejlődésében, két országot is mellénk állított, nem mellesleg nem használja ki a palota kényelmét úgy, mint egyesek – fújtatott Hyunjin – Felix csak azért utazott a tengeren túlra, hogy elkerüljünk egy háborút, ami a vesztünket okozta volna. Te mit csináltál addig? Nem is értem miért magyarázkodom – ingatta meg a fejét megadóan ahogy lassan kihátrált az ő ízlése szerint túl díszes szobából.

- Száműz, ha ennyire nem bírod a fejem!

- Kizárlak a tanácsból, Hyunho – jelentette ki még egy utolsó pillantást a testvérére – Ez volt az utolsó csepp. Ha meglátlak a tárgyalóteremnek akárcsak a közelében is, egy cellába záratlak – csukta rá az ajtót.

- Minden rendben, felség? – hallott meg egy mély orgánumú hangot. Hyunjin felpillantott az őszülő férfire, aki már gyerek kora óta vezette a palotaőrséget és hűségesen kitartott a Hwang család mellett. A férfiú rajongott érte és rengeteget köszönhetett neki, ezért is nevezte ki a jobb kezének alig pár órával a trónra kerülése után.

- Majd rendben lesz. Kérem, tudná értesíteni Felixet, hogy sürgősen haza kellene térnie?

- Ahogy óhajtja felség. Esetleg hozzá tegyem, hogy miért olyan sürgető az idő?

- Írja meg neki, hogy szúrós tövisek nőnek a rózsára. Ő érteni fogja.

- Azonnal intézkedem.

- Hálás köszönetem – hajolt meg finoman az uralkodó, amit az idős is viszonzott. Hyunjin tudta, hogy nagy vihar közeleg, csak nem volt teljesen biztos abban, hogy képes lesz-e legyőzni ezt.