Második utam, nem vezetett túl messzire, attól a helytől, ahol lakom ugyanis, még a város határát sem óhajtottam elhagyni. Ebből persze, kiterül, hogy Sliema az a város melyben lakom, úgyhogy igyekszem, majd nem túl sok mellékes dolgot hozzá fűzni ehhez a beszámolóhoz, mert félő, ha minden emlékemet erről a városról elkezdném leírni, igazán hosszú volna, ez a rész.

Mint már az elősző részben említettem talán, nem a legizgalmasabb dolog azt a várost felfedezni, amit már ismersz, de én mégis elhatároztam, hogy megtalálom, azt a részét Sliemának, ahol még nem jártam. Persze ez nem a legkönnyebb feladat, hiszen itt Máltán egyik város sem a nagy méretéről ismert.

Viszont utamat, ezúton nem egyedül kezdtem meg, ugyanis, a nagymamám, eljött hozzánk, a húsvét idejére Máltára, s mivel ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön, így ketten indultunk volna el a város megnézésére. De hát a vége az lett, hogy négyen mentünk, ugyanis a nagymamám, ahhoz is ragaszkodott, hogy az öcsémet is vigyük magunkkal, merthogy véleménye szerint, túl sokat ül a számítógép előtt. Én meg akkor már, ha hárman megyünk, ahhoz ragaszkodtam, hogy a kutyánkat is hozzuk el, hiszen, úgy szeret sétálni.

Szóval négyesben indultunk útnak, a szűk járdákon, s közben a nagymamám megígérte az öccsének, hogy kaphat fagyit, hogyha akar. Csodálatosan szép idő volt, bár mondjuk, egy kicsit, (talán nem is olyan kicsit) meleg. A tűzőnapon gyakorlatilag meglehetett sülni, úgyhogy, igyekeztünk, az árnyékban sétálni.

Igazándiból szeretem Sliamát, csak hát egy kicsit sok itt a turista, már egészen március elejétől, s nyárra szinte kibírhatatlan tömeggé sokasodik. Mi azért költöztünk, ebbe a városba, mivel történelmi szempontból, itt voltak, s ezen a környéken leginkább az angolok, így itt beszélnek a legtöbben, jól angolul. Persze Málta minden részén, tudnak a Máltaiak angolul, csak nem igazán szeretik használni, ha beszélhetnek Máltaiul. És hát a távolabbi városokban, legtöbbször a lakosság nagy része Máltai, így hát ott a Máltai nyelv a dominánsabb, s mivel mi azért jöttünk ki Máltára, hogy megtanuljunk, angolul, nyilván azok közül a városok közül választottunk, ahol a legtöbbet és a legjobban beszélnek angolul.

De hát most már jobb, ha vissza térek a jelenbe, ott tartottam, hogy ezen szép meleg tavaszi napon, a nagymamám megígérte, az öccsének, hogy kap fagyit, szóval hova is vezethetett volna az első utunk, ha nem a fagyizóhoz. Persze mire a fagyizóhoz értünk, az öcsém kitalálta, hogy mégsem kér fagyit, hogy miért arról nekem fogalmam nincs. Így hát elindultunk a fagyizótól, az egyik irányba, amit én javasoltam, ugyanis itt még, úgy véltem arra felé, ez ideáig nem jártam. Azonban, ahogy felértünk az utca végére, ráébredtem, hogy a következő utcát pontosan ismerem, szóval egyelőre nem sikerült megtalálnom, merre is lehet a város azon része, ahol még nem jártam, de nem adtam fel.

Útközben, találkoztunk az egyik osztálytársammal (a végén, még minden városban találkozom, valakivel az iskolából), aki öt másik barátjával, akiket én nem ismerek, szóval csak feltételezem, hogy barátjával, egy rémes zenét hallgatva haladt el az utcán. Véleményem szerint észre vett minket, de nem köszöntünk egymásnak, viszont megjegyeztem a nagymamámnak, hogy ott megy az egyik osztálytársam, mire persze, ezután egy ideig, azt hallgathattam, hogy "Miért nem köszöntél neki?" Vagy "Legalább integethettél volna...".

Hogy mit, ne mondjak azért egyedül nyugodtabb sétálni, bár talán unalmasabb is. Természetesen azért a város szépségeit így is tudtam élvezni, például a gyönyörű házakat. Sliemában talán a legszebbek a házak, itt tipikus gyönyörű Máltai házak találhatóak a zárt színes erkélyeikkel, s a mediterrán növényeikkel. Ez egy tenger parti város, így a tenger mindenhol nagyon közel van, s gyakran, hogyha kinézel egy utcán, a végén megláthatod, a napsütésbe csillogó kék tengert.

Nemsokára az öcsém kitalálta, hogy nagyon szomjas, így hát menjünk haza, de hát se nekem, se a nagymamámnak, nem volt kedve haza menni, szóval végül, egy bolt mellett döntöttünk, ahol az öcsém kapott egy vizet. Vagyis vizet kapott volna, csakhogy, a vízről nem sikerült eldönteni, hogy mentes vagy szénsavas, s mivel az öcsém utálja a szénsavat, végül nem vizet, hanem egy Sprite-ot vettek (mintha az nem szénsavas lenne).

Miután tovább indulhattunk, mert már az öcsém is megbizonyosodott arról, hogy nem fog szomjan halni, én igyekeztem folytatni, azt, hogy megkeresem Sliema, azt a részét ahol még nem jártam. Nahát, ebben egyelőre nem nagyon sikerült sikert aratnom, ugyanis mindig, amikor már azt hittem, hogy végre olyan helyen vagyok, ahol még nem voltam, a következő utcában biztos, hogy egy ismerős utcára fordultunk rá. De legalább elmentünk az általános iskolához, a könyvtárhoz (a könyvtár ugyan abban az épületben van, mint az iskola, de hát ez most mellékes), a kórházhoz, a tenger partra, és a bevásárló központhoz, szóval összességében sok mindent láttunk, csakhogy én ezeket mind láttam már előtte is.

Az öcsémnek teljesen elege lett, hogy minek megyünk el ennyi helyre, nekem pedig feltörte a lábam a cipőm, szóval nagy nehezen már bele nyugodtam, hogy nincs Sliemának, olyan része, amit még nem láttam. Tehát lassan elindultunk haza felé, s ekkor bekövetkezett az amire, a legkevésbé számítottam ekkor. Hirtelen azt, kezdtem észlelni, hogy fogalmam nincs, hol vagyunk. Új utcákra tévedtünk, amiket, ha emlékezetem nem csal még sosem láttam, persze eddigre az öcsém már nagyon ideges volt, hogy miért nem megyünk már haza, de nekem mégis egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Végre valami újat láttam, bár ez a rész nem volt nagy, mégis nagyon szép és más. A legérdekesebb egy nagy feldíszített ház volt, amiről nem egészen tudtam eldönteni mi lehet benne, de még apró virágos kertje is volt, ami nem a leggyakoribb dolog.

Miután jól megnéztem, ezt a részét is Sliemának, már csak az volt, a baj, hogy innen viszont nem tudtam, hogy merre is van az út hazafelé. Végül sikerült kikerülni az ismeretlen utcák közül, s rátévedni egy olyan útra, ahonnan pontosan tudtam az utat haza. Viszont a nagymamám még nem unta meg a sétálást, így az öcsémmel "elfelejtettük" megemlíteni neki, hogy hazafelé megyünk, s mikor az utcánkba értünk a nagymamám megkérdezte: "Ez nem a mi utcánk?" mi meg mit feleltünk az öcsémmel, hát mi mást, mint, hogy nem, ez nem a mi utcánk. Ami meglepő, hogy a nagymamám elhitte, s csak akkor tűnt fel neki, hogy igaza volt, amikor a házunk elé értünk és elkértem a kulcsot.

Hogy milyen szép dolog is tud lenni a városnézés... Persze talán még szebb lett volna az öcsém nyavalygása nélkül, de ez így is jó volt, ahogy volt. Sikerült látnom újat is a városból, meg persze régit is, s mindamellett, hogy most rémesen fáj a lábam, kifejezetten jól érzem magam.