A hetem folyamán, egyik lyukas órám közepe táján, elgondolkodtam azon, hogy mi volna, ha elmennék, itt Máltán a közel lévő városokba. Tudniillik itt, a szomszéd városok körülbelül tíz percre vannak egymástól és még akkor is csak húsz percet kell buszozni, ha a szomszéd város melletti városba mész. Szóval ez egy jó ötletnek tűnt, ha már ilyen közel vannak a városok, miért ne nézném meg őket?

Így, hát délelőtt el is indultam, egy táskával is a telefonommal a kezemben. Első úti célomnak egy Swieqi nevű várost tűztem ki mely mellett, minden nap elmentem az iskolába menet, belülről mégsem láttam még soha. (Ezt úgy kell elképzelni, hogy van középen egy nagy főút és annak az egyik oldalán Swieqi látszódig, a másik oldalán pedig Pembroke, mi pedig ezen az úton mentünk végig minden hétköznapon). Meglehet, logikusabb lett volna, mondjuk a fővárossal, vagy azzal a várossal kezdeni ahol lakom, de most nem volt kedvem bemenni Valettába, abban pedig nem láttam elég izgalmat, hogy körbe nézzek abban a városban, ahol minden nap járkálok ide-oda. De persze, majd kicsit később erről a két városról is lesz beszámoló.

Szóval ott tartottam, hogy elindultam Swieqi városának meglátogatására. Az idő igazán kellemes volt, s a buszokból szerencsére igen nagy választék van arra fele, abban az esetben, ha nem a belsejébe akarsz eljutni, s nekem bőven elég volt, hogyha a lenti részéhez odajutok valahogy. Az egyik busz, mely jó lett volna számomra, éppen az orrom előtt húzott el, úgyhogy, egy kis időbe telt mire a következő megérkezett, melyen, hogy mit ne mondjak már itt is kicsit sok ember volt, később pedig még több lett. A következő három megállóban már, úgy tele lett a busz, hogy mozdulni alig lehetett és a busz sofőr, már csak akkor állt meg, ha valaki le akart szállni. Meg kell, valljam egy kicsit aggódtam amiatt, hogy nem fogok bírni, leszállni a buszról, de szerencsére egy jó pár "Sorry" és "Excuse me" után sikerült otthagynom a buszon tömörülő embereket.

Tehát immár Swieqi szélén álldogáltam és próbáltam kitalálni, hogy merről lehet bejutni a város utcáira. Végül azok után, hogy igazán nehezen igazodom el a Google Maps-en, elindultam az egyik irányba, az úton, ami egyenesen egy kis erdőbe vezetett. Ez azért volt igazán különös, mivel Máltán igazán ritkán fordul elő, hogy bármilyen erdőt talál az ember. Viszont igazán szép volt az a sok fa és virág, szóval máris egy jó pontot tudtam be Swieqi számára. Azonban azt még továbbra sem tudtam, hogyan fogok bejutni a városba, ugyanis ez, úgy nézett ki, hogy én ott állok egy kis erdő szélén és, hogyha jobbra nézek egy nagy lakóházat látok, ha meg balra nézek, valamivel magasabban és egy nagy dzsumbuj mögött, magát a várost. Szerencsémre éppen arra járt egy ember a kutyájával, aki felsétált, egy a dzsumbuj között elhelyezkedő úton, amit eddig észre sem vettem, így megtaláltam az utat mely Swieqibe vezetett.

A városnak egyik utcájára lépve körül néztem. Az utcákon sehol egy ember, nyugodt csendes minden. Elindultam az egyik úton felfelé, úgy gondolván, valahol arra fele lehet a város közepe. Útközben talán egy emberrel, ha találkoztam az utcán, viszont sejtésem beigazolódott és egy két jobbra-balra fordulás után elértem egy szélesebb úthoz, ahol végre egy kis életet véltem felfedezni.

Ezen az úton volt minden, ami fontos: étterem, boltok, ingatlanos, templom, virágos, gyógyszertár stb. Csakhogy a Máltaiak ide sem gyalog érkeztek, hanem az autójukkal. Érdekes dolog, hogy a Máltaiak nagy része gyalog csupán az autójáig megy, vagy az autójától a házig. Mindenhova autóval mennek, egyszerűen nem gyalogolnak.

Szóval én ezen az úton kezdtem el sétálni lefelé. Jó volt látni, hogy azért egy ilyen nyugodt, csendes városban is van olyan hely, ahol van élet. Ahogy sétáltam, szinte észrevétlenül elkezdtem figyelni a körülöttem lévő embereket. Izgalmas dolog figyelni a többieket és közben mögéjük képzelni, hogy vajon kik is ők. Vajon van családjuk? Mit dolgoznak? Hogyan is élhetnek ők?

E-ként gondolkodva haladtam végig az utcán, mígnem leértem egészen a nagy főútig, ahol a buszom is elhaladt. Itt gondoltam egyet és elhatároztam, hogy most elindulok a másik irányba, szóval nem arra amerre az a buszmegálló van ahol leszálltam. Nahát, ennyit a tájékozódó képességemről, ugyanis nem sokkal később azt vettem észre, hogy egy feltűnően hasonló épület mellett megyek el, mint ami mellett a buszmegálló volt, s hamarosan bele botlok ugyanabba az erdőbe, amibe körülbelül félórával ezelőtt. Tehát felmentem ezúton is ugyan azon a kis úton a házak közzé, ezúttal pedig ismét elhatároztam, hogyha az előbb azon az úton indultam el a város közepe felé, akkor most a másik úton indulok el.

Most számításaim igaznak bizonyultak ugyanis, új utcákat fedeztem fel, s ahogy felfelé haladtam, egyre szebb házak vettek körül, nagy kertekkel és fákkal. Megfordulva gyönyörű kilátás fogadott, ugyanis onnan föntről csodás kilátás tárult a tengerre, mely ott kéklett valahol a távolban.

Utam folyamán, egy vadromantikus házat is találtam, hatalmas kerttel, egy gazzal benőtt területen, melyen egy rózsához hasonló növény futott fel. Valamint egy nagyon érdekes kaput, mely egy kusza kertet rejtett, vékony úttal a közepén, amin ha végig néz valaki, egy medencét vélhet felfedezni a végén. Megjegyzem Swieqiben igazán sok házhoz tartozik medence, valamint pálmafa, vagy citrom fa, így hát igazán idilli hangulatot teremt, kissé olyan mintha nyaralók között sétálna az ember.

Elgondolkodtam, milyen jó lehet annak, aki egy ilyen házban élhet, itt nőhet fel. Én személy szerint szeretem a csendes, szép és békés kisvárosokat, így engem elbűvölt Swieqi hangulata. Valahogy felemelő érzés volt az utcáin sétálni, benézni a háborítatlanul zavartalan kertekbe, s néhol látni az itt lakó embereket, amint egymással beszélgetnek. Megjegyzem, én nagyon szeretem a Máltai embereket, nagyon pozitív, vidám, nyugodt emberek. Szívesen van a közelükben az ember.

Miután, úgy éreztem, hogy most már kisétáltam magam, és eleget láttam, igyekeztem kitalálni, hogy most, hogyan is fogok vissza jutni a buszmegállóhoz ahonnan a buszom megy. Ehhez már segítségül kellett hívnom a telefonom, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Végül kiderült, hogy nem is vagyok olyan messze, mint azt én gondoltam, ugyanis sikerült valahogy, úgy keringenem, hogy pont annál az utcánál álltam, ahol, hogyha lesétálok, már majdnem azon az utcán vagyok, ahova a legelején megérkeztem.

Ahogy sétáltam le az utcán, egyszer csak megpillantottam a Máltai tanáromat, amint éppen szállt be a kocsijába (én mondom, hogy a Máltaiak csak a kocsijukig mennek), minden esetre is igazán meglepődtem. Ő nem vett észre, úgyhogy végül is egy vállrándítással folytattam utam egészen az erdőig.

Az erdő mellett elsétálva, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy kicsit benéznék az erdőbe, így hát elindultam a keskeny, vagy nem is olyan keskeny úton befelé. Hát kemény két méterig jutottam, ugyanis ekkor belebotlottam egy rakat darázsba, aminél, azt éreztem, hogy most jobban járok, ha inkább eloldalgok.

A buszmegálló ezúton a másik oldalon helyezkedett el, így át kellett kelnem a széles úton, amit vagy három zebra választott el a másik oldaltól. Nem mondhatni, hogy túl szerencsés napom van ugyanis a buszom ismét az orrom előtt ment el. Szóval a tűző napon, kellett álldogálnom, amíg meg nem érkezett a másik busz, s ez, egy ilyen meleg tavaszi napon, nem olyan kellemes.

Közben eszembe jutott, hogy magammal, hoztam a fülhallgatómat, így legalább, a zene, kissé megrövidítette a várakozási időt.

Mire a busz megérkezett már a buszmegállóban kisebb tömeg gyülemlett fel, de csodák-csodájára a busz még szinte teljesen üres volt, így jutott nekem is hely. A buszablakának döntve fejem gondolkodtam hazafelé menet, s arra jutottam, hogy nagyon is megérte kimozdulni és megnézni, ezt a várost, ugyanis több lettem egy apró tapasztalattal, s láthattam egy igazán bájos kisvárost.