Az óra végét jelző csengő megváltásként hatott a szenvedő osztályra. Egyesével kapták fel a tornazsákukat és vonaglottak keresztül a gyermek és orgona illatú udvaron. A napsugarak útjait felhők keresztezték. És a gyerekek csak mentek végig a körbekérített udvaron, mint a rabok, akik éppen a kivégzésükre tartanak. A tanárok, mint börtönőrök árgus szemekkel lesték minden egyes léptüket. Beléptek a tornaterem nagy, falakk illatú ajtaján. A fiúk felcaplattak a poros lépcsőkön, a lányok beléptek a bal oldali ajtón. A lány gyorsan átöltözött és kiment a dezodor és izzátságszagú helységből. Nem bírta elviselni a hülye picsák társalgását holmi fiúkról. Őszintén leszarta, hogy az a ribanc már megint kiről gondolja, hogy az övé lehet. Felült az ugrószekrényre osztálytársa mellé. Csak ültek egymás mellett és gondolkodtak. Lassan kezdett a folyosó egyre szűkebb és szűkebb lenni, míg végül megtelt, mintha jóllakott volna. A tanár éppen csengetéskor szédült be az ajtón és küldte ki az osztályt. És a lány megfogta a fiú vállát és a hátára ugrott. Átkarolta a nyakát, a fiú a combjánál fogva tartotta. Tökéletes volt a pillanat. A lány magába szívta a srác illatát. Csak ketten voltak. Beszélgettek mindenről. Apró kis semmiségekről. Boldogok voltak. Mosolyogtak. És nem csak felszínesen, hogy elhitessék a világgal, hogy minden rendben. Őszintén, önfeledten. Boldogan.