… és akkor hirtelen megjelent egy ajtó. Csak úgy a semmiből, minden figyelmeztetés nélkül. Alig egy lépés választott el tőle. Összerezzentem, na jó inkább felugrottam, de akkorát, hogy azt egy szöcske is megirigyelte volna tőlem. Megfordultam, hogy elmenjek, de ahol az imént még egy út volt, ott most alaktalan sötétség gomolygott. Körbenéztem, vagyis csak néztem volna, mert nem láttam semmit. Mindenhol sötétség volt.
„Kerülj beljebb!” Mintha az ajtó hívott volna. Nem lehet! Tétován odaléptem és végigsimítottam a felületét.
Fekete volt, akár a gonoszság, amellyel most úgy hittem, szembe kell néznem. Érdessége nem nyugtatott meg, még a kilincs sem tűnt teljesen simának. Nagy levegőt vettem és beléptem. Odabent jeges fuvallat csapott meg és émelyítő ánizsillat csapott az orromba. Fogalmam sem volt mi várhat rám itt. Az ajtót nyitva hagyva elindultam befelé, szorosan markolva világoskék selyemszoknyámat. Lépéseim hangosan kopogtak, és a hely ürességétől megrettentem. Minden lépésnél körbefordultam, de csak a csend vett körül és a feketeség, mindketten olyan erővel zuhantak lelkemre, hogy remegett a lábam. Aztán hirtelen egy árnyék suhant el előttem. Felsikoltottam, mire egy kéz befogta a számat. Szemem félelemtől tágra nyílt, szívem kihagyott egy ütemet.„Kerülj beljebb!” – visszhangzott a fejemben. Egyszer csak kigyúltak a fények és végre szemügyre vehettem az arcot, amely a kézhez tartozott és magát a helyiséget is. Apró, kör alakú szobában voltam, a falak szénfeketék voltak, de színes- leginkább piros és sárga festmények díszítették azokat. Egy ablakot is észrevettem, aminek a párkányán hervadt virágcsokor hevert, és egy mahagóni asztalt, melyen hosszúkás akvárium feküdt, benne ezüst medúzák úsztak.
Az, aki befogta a számat, férfinek tűnt. Hosszú, hátközépig érő fényes-fekete haja volt, és ezüstkék szeme. Bőre porcelánfehér, Alkata pedig vékony, akár a cigarettaszál. Szürke öltönyt és simulós, sötét nadrágot viselt.
– Hogy tetszik ez a hely? – kérdezte, majd észbekapott és levette kezét a számról.
– Egészen… kellemes – feleltem remegő hangon. Mozdulni akartam, elfutni innen. Az ajtót is ezért hagytam nyitva. De a félelemtől megbénultam! Szemem könnybe lábadta a tehetetlenségtől és ezt a férfi azonnal észrevette.
– Ne félj! – mosolygott rám biztatóan. Hangja hűvös volt és nyugodt, de olyan kellemes, hogy megborzongtam.
– Ki vagy te? – tettem fel a levegőben tekergő kérdést, de nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom.
– Biztosan készen állsz a válaszra? – nézett rám kérdőn, és mosolyát komoly ábrázattal igyekezett eltüntetni.
– Én… Én… – A szavak az agyam mélyére süppedtek, és nem voltam képes érdemleges választ adni. Valami ebben a férfiban olyan szinten nyugtalanított, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Nagyot nyeltem, remélve, hogy sikerül visszafojtani feltörni készülő könnyeimet.
– Ó, drágám, nem kell szégyellni a sírást! Olyan sokszor láttam az embereket sírni, hogy megszámolni sem tudom – mondta a férfi békésen és felállt, majd két széket hozott elő… A falból?
– Ülj le! – utasított. És nem kellett kétszer mondania.
– Még nem állsz készen – nézett a szemembe, mire olyan érzésem lett, hogy a lelkembe lát, és megborzongtam. – De muszáj megtudnod ki vagyok, mert… nincs sok időnk.
– Nincs sok időnk? Miért? – rosszat sejtve vágtam közbe a mondandójába. Ám ő folytatta, mintha meg sem hallott volna.
– Én vagyok… – mondta, tudomást sem véve rólam – A …– még egy hatásszünetet tartott, szemét drámaian a plafonra szegezte, majd vissza rám. Csak ezután jelentette ki: a Halál!
– Tessék? – szavai éles ridegséggel verődtek a koponyámba, és nem akartam elhinni, amit hallok.
– Jól hallottad! Halál vagyok – mosolygott nyilvánvaló félelmemen, ami miatt megfojtottam volna, bár ez ironikusan hatott volna. – De megfelel, ha Morte-nek hívsz.
– Na várjunk csak! – tűnődtem el.– Ha te vagy a halál? Ha nem hazudsz…
– Akkor? – Morte kíváncsian fürkészte az arcomat.
– Akkor én… Akkor én meg fogok halni? – ahogy kimondtam a szememből kibuggyant az első könnycsepp.
– Nem mondtam ilyet! – jegyezte meg, hűvös mosollyal.
– Akkor mégis, miért vagyok itt? – hisztérikusan nevettem fel. – Talán a halál dolga nem a gyilkolás?
– Hé, óvatosan a szavakkal! – Morte arca megkeményedett. – Én csak átsegítem a túlvilágra a távozó lelkeket. Ez nagyon is szép dolog.
– Miért mi van a túlvilágon? – félelmem csillapíthatatlan kíváncsiságba csapott át, egyszerűen nem tudtam úrrá lenni magamon.
– Mennyország! Pokol! Hamutenger, ahol újjászülethetünk.
Egy útvesztő, ahol örök időkig bolyonghatnak a lelkek és még sorolhatnánk – felelte a férfi ravasz mosollyal.
– Ez, mind egyszerre nem lehet – döbbentem meg.
– Valójában én sem tudom, mi van testemen túl – vallotta be. – De gyanítom, mindenkit az vár, amiben hisz. Az élet is aszerint változik, amilyennek hisszük.
–   Ez azért így nem teljesen igaz – csóváltam a fejem. – Nem minden rajtunk múlik!
– De igen. És amikor ezt felismerjük, akkor növünk fel igazából.
– És akkor a halál? A sorsunk, ha mondjuk, kirúgnak a munkahelyünkről vagy elütnek?
– Szerintem azokat is mi vonzzuk be.
– De miért szenved akkor annyi jó ember?
– Ezek a válaszok már nem hozzám tartoznak – felelte Morte bosszúsan.
– Akkor csak azt mondd meg, miért vagyok itt? – kérleltem.
– Az majd kiderül. De ne aggódj, nem foglak bántani.
– De miért én vagyok itt?
– Minden nap rám gondolsz. Félsz tőlem és ezen muszáj változtatnunk.
– De hát mások is félnek. Főleg az idősek!
– Őket már nem lehet befolyásolni. Téged még lehet!
– De a gyerekek között is rengetegen félnek!
– Tudod… Mindenkivel másképp kell bánni. Az igazság nincs mindig jó hatással ránk.
– De hát ez határozottan jó igazság…
– A világban nincs olyan, hogy valami biztos vagy meghatározott. Az emberek törékenyek, és néha jobb félnünk.
– Miért nem adsz normális válaszokat? Még mindig nem tudok semmit! – fakadtam ki.
– Nézz rám! – utasított Morte, én pedig végigfuttattam tekintetem az ezüstkék szempártól, egészen a sötét nadrágja száráig. – Amiket mondtam, tartsd meg magadnak! Ne kérdezősködj! És most… gyere velem! Azzal megfogta a kezem és magával húzott a fal felé. Mintha lenne ott valami átjáró, vagy ajtó.
A fal előtt megtorpantam, magyarázatra várva és készen álltam arra, hogy az ajtóhoz fussak, ha úgy alakul.
– Terveim vannak veled! – jelentette ki Morte nemes egyszerűséggel. Megfordultam, hogy elmeneküljek, de hirtelen becsapódott az ajtó, majd eltűnt.…
Mintha ott sem lett volna!