Mikor a bölcsőmül szolgáló patakparti tölgyfa az utamra engedett, és lehullajtott, egy kissé megszeppentem. A sötétbarna talajon, az égszínkék égen és más fákon kívül nem sokat láttam a világból, ráadásul a zuhanás gyors, és váratlan volt. Mikor földet értem, meglepetten tapasztaltam, hogy egy patak vett a karjaiba. Finom, meleg tapintást éreztem, amitől megnyugodtam, és hagytam, hogy sodorjon a víz. Mellettem különböző színárnyalatú őszi fák álltak, némelyik lombján átszűrődött a napfény. Ahogy utaztam az apró hullámokon, hirtelen durva falba ütköztem, ami elállta az utam. Nem is fal volt; egy nagy kő. Miközben ijedten próbáltam visszakerülni a selymes folyásba, éreztem, hogy mellettem, jobb oldalt egy fényes, fekete orr érinti meg a vizet, majd egy apró, rózsaszín nyelv belemerül, hogy szomját olthassa. Jókedvűen néztem fel a szomjas erdőlakóra; egy őzgida volt. Nagy, fekete szemében örömöt láttam megcsillanni, és a füleit hegyezte. Vajon a patak keltette fel ennyire az érdeklődését? - tűnődtem magamban, miközben próbáltam megszabadulni a hideg kőtől. Sikerült is nemsokára, s végre ismét élvezhettem a gondoskodó ölelést. Ha tudtam volna mosolyogni, megtettem volna. Olyan jó volt érezni, hogy valaki törődik velem, s az ő segítségével ilyen gondtalan vagyok! Nem kötött az ág, nem cibált a szél. Egyedül voltam, de mégsem magányosan. Hirtelen a távolból egy lágy dallamot sodort felém a szél; a madarak éneke volt. Annyira szépnek éreztem, hogy közelebb akartam lenni hozzá. A madarak mellett hallottam a patak hangját is: kellemes volt, lágy, és bársonyos. Az ágak roppanása, a lombok susogása, a száraz levelek zörgése, a messze futó szarvasok ritmusos patadobbanása még gyönyörűbbé varázsolták az erdő hangulatát. Olyan volt, mintha az erdő egy zenekar lenne, és én nagyon élveztem az előadást. A patak úgy sodort, hogy közben észre sem vettem a kicsi vízesést. Megijedtem, noha már másodjára éreztem a zuhanást. Egy röpke pillanatig lebegtem a levegőben, majd a patak a hátára vett, hogy tovább folytathassuk utunkat. Ahogy túl lettem a pillanatnyi ijedtségen, újra érzékeltem a zenét, ami boldog elégedettséggel töltötte el törékeny testemet. Volt egy olyan sejtésem, hogy a muzsika az egész utamon végig fog kísérni, és ezt örömmel nyugtáztam. A zenekar új hangokkal bővült: a szél játékával, a bagoly huhogásával és a tücskök ciripelésével. Hagytam, hogy az erdő muzsikája előre sodorjon a vízen, és megcirógassanak a dallamok. Hirtelen abbamaradt a koncert, és sötétség borult rám.
Eddig sem volt túl világos, de legalább láttam a fák körvonalait, ám most még azt se. Tudtam, hogy csak a patakra hagyatkozhatok, és próbáltam nem fickándozni. A selymes habok most hűvösek voltak, az ölelés idegennek hatott. Vártam, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek, és a fölöttem lévő sárga fényeket követtem a tekintetemmel. Egyszer csak ismét világos lett, és a patakot újra közel éreztem magamhoz, akár egy takarót. Megnyugodtam, és körülnéztem. A patak partján, az egyik rőt lombú fa ágán egy mókus szaladgált, egy bokor alján nyuszi aludt, kicsit távolabb egy róka ásott kotorékot magának, a szarvasok pedig a zsenge füvet legelték. Élveztem, hogy a víz ilyen lassan folyik, mert így közben bepillantást nyerhettem az erdei állatok életébe.
Egyszer csak zajra lettem figyelmes, valami átcsörtetett a patakon. Annyira hirtelen jött, hogy kis híján felfordultam a vízen az ijedtségtől. A röfögésből ítélve egy vaddisznó lehetett, és ettől kicsit megborzongtam. Amint visszanyertem a nyugalmi állapotot, hallottam, hogy a zene ismét megszólal, forrásként utat törve magának a levegőben. Az erdő hangjainak zengő együttese hatalmas karként ölelt körül, akárcsak a patak - bár az is a zene fontos részét képezte - így egy nagy ölelésbe fontak engem.
Ahogy utaztam a patakon, hallgattam a zenét, és néztem a fákat, hatalmába kerített az az érzés, hogy már sokkal többet tudok mindenről. Előre pillantva láttam, hogy egy nagy-nagy folyóhoz közeledem, ami vagy háromszor szélesebb, mint az én patakom, és sodrása is sokkal erőteljesebbnek tűnik. Általában féltem az ismeretlentől - főleg, ha hirtelen bukkantam rá -, ám most furcsa mód nyugodtnak és bátornak éreztem magam, majd mikor a zene elhalt, és a patak kiengedett karjai közül, büszkén kapaszkodtam az ezüstös szalagba, ami gyengéden vitt tovább utamon. Azt hiszem közelebb kerültem ahhoz, hogy lélekben felnőtté váljak.

Először egy személyes üzenet vilhelmina_martin- nak: bocsi, ezt azért nem kértem hogy fusd át, mert meg akartam tartani a pályamű eredeti formáját.
Aki nem olvasta a posztot, annak mondom, hogy ezzel a mesével első helyezett lettem. Megérdemeltem vajon? Erre nektek kell választ adni...Kérlek írjatok véleményt kommentben!
Mindenkinek sikerekben gazdag írást innen is, Ti is megèrdemlitek az elismerést ❤️

UI.: Remélem nem okoztam csalódást!