Sosem hittem igazán a mondàkban, egyszerűen butaságnak tartottam őket. A szüleim mindig is racionálisak voltak.
"- Ha a csillagokat követed a lábnyomok helyett, sosem érsz célba." - mondogattàk gyakran, utalva arra, hogy két lábbal a földön kell maradnunk. Mivel engem sosem érdekeltek a mondàk, szemet hunytam fölöttük - azaz csak hunytam volna, de de nem lehetett, mert a faluhoz, ahol laktam, különös monda fűződött. Úgy tartották, hogy aki a környéken lévő tavon ringatózò csónakok egyikébe beül, az sosem tér vissza, mert a szellemek elragadjàk őt a csónakkal együtt, végtelen utazásba bocsàtva a gyanútlan embereket. Különös egy feltételezés volt, egy szavát sem hittem el; illetve egy kicsit talán mégis, mert munkált bennem a kíváncsiság - elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot.
*
*
*
*
A falu végén található erdő messze volt a házunktòl.
Hosszas gyaloglás után értem csak el a szélèt. A fák vidám színeit elfojtotta a hűvös idő, ès tejszìnű köd terpeszkedett mindenütt, őrizve minden láthatót a mohòn csillogó szemek elől. Fázòsan összehùztam magamon a kabátot, nehogy kiszökjön alóla az a kevéske meleg is, és elszántan mentem előre. Az út csúszós volt, és fújt a szél. Kiskoromban mindig úgy képzeltem, hogy a szél ahogy körbetàncolja az embereket, üzenetet továbbít nekik, és attól függ az üzenet fontossága, hogy szél, szellő, vagy fuvallat teszi ugyanezt. A fantáziám élénk volt, épp ezért találták furcsának, mennyire nem vagyok nyitott a természetfeletti dolgokra.
Hirtelen különös hang ütötte meg a fülemet. Mintha valami kaparàszta volna a fák törzsét. Egy pillanatra megmerevedtem, de mivel nem láttam semmit, továbbindultam. Minél beljebb értem az erdőbe, annál sejtelmesebb lett a hangulat - és bár nem értettem az okát - a kezem reszketni kezdett. Tudtam, hogy közeledem. A kaparászást vijjogás váltotta fel, olyasmi, mint a keselyűk hangja amikor lecsapnak a dögre.
Lüktetett a vér az ereimben, és hol jéghideg, hol tűzforró kezek tapadtak a nyakamra. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az erdő elindult, mintha a világ ki akart volna fordulni a sarkából, és a színek egy elrontott festménnyé mosòdtak előttem össze. A térdem megbicsaklott, és már estem volna el, mikor tudatom éles szilánkja belém fúródott, talpra kényszerítve engem.
Kapkodva vettem a levegőt, és reszkettem, de legalább már nem szédültem. Ez meg mi volt? - kérdeztem magamtól félig döbbenten, félig szemrehányòan. Nem kaptam választ - talán tùlstresszeltem a dolgot.
Ezek után gyorsabban mentem tovább és körültekintőbben. Olyan voltam, mint egy űzött vad: minden apró neszre felkaptam a fejem. Úgy éreztem, mintha a félelem nem tőlem függne, hanem belém lenne táplálva, és furcsa érzésem támadt. Egyre nagyobbakat léptem, a lábam már szinte fájt, aztán körülbelül fél óra elteltével- amit én legalább 2-nek éreztem- megláttam a lejtőt, melyet zord, mèlyzöld karú tömör fenyők szegélyetek. Sietve felkapaszkodtam a meredek emelkedőn, és egy sóhajtàsnyi idő múlva végre elém tárult a tó látványa. A tòè, mely embereket rabolt el, nem válogatva köztük,a tóè, melyben szellemcsónakosok eveztek az idő és a víz fodrain át,
és a tòè, melyet önszántábòl senki sem keresett fel, csak ha nem tudod a mondàròl - amely igen ritka volt. Mèlyet lélegeztem a friss, hideg levegőből, és szemügyre vettem a helyet. A köd itt ritkább volt, mint a fák közt, szinte teljesen látható volt minden. A fenyők körülöleltèk a tavat, melynek tükörsima vize azúrkéken csillogott, és a mèlyère nézve olyan érzésem támadt, mintha odalent emlékek lapulnának, ès a tò lenne az emlékek őre - azoké az emlékekè, amelyek az elragadott emberektől valók. Erre a gondolatra megborzongtam. Most nem félelem, hanem izgalom lett úrrá rajtam, ahogy szemem elidőzött a korhadt fa- stégen, és a hozzákötött két csónakon. Egyik sem tűnt olyannak, amelyiket mostanában használtak volna. Békésen ringatóztak, az őket tartó kötél fáradtan nyikorgott. Már épp készültem volna beszállni az egyikbe, mikor egy reszelős hang rám förmedt.
- Elnézést, kislány! Az az én csónakom.
Kis híján felkiáltottam. Egy idős férfi állt mögöttem, akit azelőtt még sosem láttam. Fekete, kopott csuklyás köpenyt viselt, szeme jégkék volt, és bajsza, meg szakálla az idő múlását juttatta eszembe. Komor képet vágott, és a szemébe nézve hirtelen veszélyben éreztem magam.
- Mármint... melyik? - kérdeztem értetlenül pár üres perc elteltével.
- A baloldali - bökött a csónak felé csontos ujjával. - És ha nem bánod, használnám - vetette oda.
Némán figyeltem őt. Vajon ismeri a mondàt? Szívem szerint szóltam volna neki, de nem volt hozzá bátorságom. Leguggoltam a stégre, kezemmel átfogtam a lábamat, és bámultam a színtelenül habzó vizet, a himbálózó, öreg csónakot, és az idegent, amely minden egyes evezőcsapással egyre távolabb került a parttól. A gondolataimba merültem, és a szívem megnyílt, akárcsak az ég; eleredt az eső, elmaszatolva a tájat.
- Segítség! - hirtelen egy rémült kiáltás szakított ki csendes nyugalmamból, és a felismerés villámként csapott belém.
- Segítség! - hangzott újból a reszelős hang, mire gondolkodás nélkül beszálltam az üresen hagyott csónakba, és amilyen gyorsan csak tudtam, evezni kezdtem. A tó nem volt nagy, így percek alatt odaértem a hang forrásához: A tó közepén az imént látott férfi fuldoklott és kapálózott. A csónak nem volt messze tőle, de láthatóan nem tudott úszni.
- Próbálja a víz felett tartani a fejét! - kiabáltam dobogó szívvel, majd oda irányítottam a csónakom a férfihoz, és lenyújtottam az evezőlapátot.
- Fogja meg! - utasítottam remegő kezekkel. A férfi megpróbált ráfogni a lapát nyelére, de olyan erővel rántotta meg, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és kiborultam a csónakból, bele a vízbe. Tompa kiáltás szakadt fel belőlem, ahogy a tó fagyos hullámai elnyeltek, és gyorsan felrúgtam magam a felszínre. Az eső egybeolvadt sós könnyeimmel,
És kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni a csónakban, de túl síkos volt a felülete. Ráadásul egyáltalán nem voltam jó úszó, és a part bár nem volt messze, ahhoz mégsem volt elég közel, hogy ki tudjak úszni. Őrülten kapálóztam, és csapkodtam magam körül, kezem gyűrűket rajzolt a vízre. Láttam a férfin, hogy fárad, mert egyre erőtlenebbül vergődött, jégkék szeméből kezdett kiveszni a fény. Az idő lelassult körülöttem, és a víz összeolvadt az éggel. Szinte láttam magam
előtt, ahogy merülök, éreztem a levegő égető hiányát, a vizet, ahogy körülfog, megbéklyóznak karjai, és nem ereszt, az éles hideget, amely a csontomig hatol, a testem ritmusos hanyatlását, a színek mèlyülését,
a szívem reszketeg sóhaját: nem sikerült. Láttam a vizen
pár friss, illatos virágot lebegni, majd a merülő alakot egy futó lány váltotta fel. Egyre beljebb és beljebb futott a vízbe, míg el nem nyelte őt - engem a sűrű kékség.
Ismét éreztem a tüdőmet mardosó levegőhiányt, de olyan intenzíven, hogy azonnal kiszakadtam az időhurokbòl, és ismét ott rúgkapáltam a felszínen. Az idegen azonban nem volt ott. A felismerés megrázott, és villámgyorsan a lemerültem. A szemem csípte a víz, és alig volt levegőm, de néhány másodperc alatt sikerült megtalálni őt. Megragadtam vastag karját, és felhúztam, mire köhögni kezdett, és kimerültsége miatt visszasüllyedt volna, de valahogy megtartottam, És zihàlva húztam magam után.
A csónakhoz értve megfordítottam egy kézzel nagy nyögèsek közepette, és be taszítottam a csónakba, majd én is beszálltam, és remegő kezekkel fogtam meg az evezőt.
Nem éppen így képzeltem a mai napot.
*
*
*
*

Három nappal később újra meglátogattam a tavat. Már tudtam, hogy nem igaz a monda, különben már nem lennék itt.
Azonban vágytam vissza, mintha egy földöntúli hang hívott volna, valami odavonzott engem, mintha még lenne ott dolgom.
Vagy mintha valami ott még
várna rám. Érdekes gondolat volt, mert legutóbb nem vesztek velem végtelen vizekre a szellemek. Most más érzések öleltek körül, mint múltkor. Nem voltam izgatott, nem féltem, nem érdekelt különösebben semmi. Csak kijöttem, hogy szippanthassak az életízű levegőből, láthassam az egyszerre ijesztő, titokzatos, és ártatlan kis tavat, halhassam, ahogy a szél üzenetet hordoz, zúgva, fütyülve táncoljak körbe a fenyőket, és hogy figyelhettek végre magamra, hogy ki is vagyok valójában. Így indultam el, és az út ezúttal különösen rövid volt. Mikor odaértem, furcsa, hátborzongató érzés töltött el. Be akartam szállni a csónakba és hintázni egyet a békés hullámokon, mikor egyszercsak vérfagyasztó sikoly
hangzott fel valahonnan a távolból. A másik csónak nem volt a helyén.