Egyszerre lestünk ki az Elülső Kapu romjainak biztonságából. Előttünk némán terült el a puszta, a kopár, kiégett föld. Több helyen lángoltak a száraz, magányos kórók, füstölt a talaj, jelezve, hogy pár napja Smaug repült erre őrjöngve, tüzet okádva.

- Úgy tűnik, tiszta a levegő. - Kili óvatosan lépett ki, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszaugorhasson. Én és Fili is kijjebb merészkedtünk, kezünkkel beárnyékolva a szemünket, hogy jobban ellássunk a távolba.

- Semmi jele a póniknak. - sóhajtottam. - Hosszú időbe telik majd, mire a nyomukra akadunk.

- És ha a sárkány visszafordulna, végünk lenne. - morogta Fili. - Itt nincs hova elbújni.

- A sárkány tényleg halott. - sandítottam rá. - Nem hiszel Roäcnak?

- Nem tudom. Jobb az elővigyázatosság, és nekem még mindig rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. - vont vállat. Láttam rajta, hogy rossz a kedve; Thorin szavai még mindig a fülében csenghettek, még ha próbálta is nem mutatni, milyen hatással voltak rá.

- Pedig ha valamitől tartanotok kell, az nem a sárkány. - csendült fölöttünk egy károgó hang, s egy holló szállt le a lábunkhoz. Ezúttal egy fiatal példánnyal volt dolgunk, a tollai fényes feketék, röpte fürge és ügyes. - Ő már nem tér vissza.

- És a pónijaink? - faggatta Kili.

- A közelben nem láttam állatot, de nem kizárt, hogy néhánynak sikerült életben maradnia és elfutott a pusztába.

- Segítesz nekünk megkeresni őket? - kérdeztem reménykedve. A madár végignézett rajtunk okosan csillogó fekete gombszemével.

- Ahogy kívánod. - felelte végül, de nem hozzám beszélt, hanem Filihez, s szárnyra kapva újra a levegőbe emelkedett. - Előttetek járok majd.

* * *

Két napig nem bukkantunk semmire. A pónik patkónyomát sem láttuk a földön, és csak bizakodni tudtunk, hogy jó irányba haladunk és az állatok is erre menekültek Smaug haragja elől. Egyre kevesebb reménnyel jártuk a végtelen pusztát, és még Rocr (holló kísérőnk) éles szeme sem látott semmit. A madár általában fölöttünk körözött, néha azonban előre repült, hiába: a póniknak semmi jele nem volt, és kezdtünk attól félni, hogy ha nem Smaug pusztította el őket, akkor éhen vesztek vagy az ijedtségtől maguk futottak a halálba.

Az idő kezdett egyre hidegebb lenni, jelezve, hogy most már tényleg vége az ősznek és közeleg a tél. Néha feltámadt az északról jövő viharos, hideg szél, átfagyasztva minket, a csontjainkig hatolva. Szinte állandóan fáztunk, s éjszakánként tüzet sem tudtunk gyújtani, hisz nem volt fedezék és a szél mindig eloltotta az apró lángokat. Jobb híján összebújtunk a hidegben, úgy vártuk a hajnalt, megpróbáltunk aludni, míg Rocr éberen őrködött mellettünk. Velem egyébként nem volt túl barátságos, nem voltam törp, és így idegenként kezelt; Filinek és Kilinek szállította a híreket (már ami volt a kietlen pusztán), Thorin rokonai iránt jól látható tisztelettel adózott.

A harmadik nap reggelén azonban szokatlan jókedvvel tért vissza az első járőrözésből, egyenesen az én karomra szállva.

- Jó hírt hoztam. - károgta élénken a törpök felé fordulva. - Patanyomokat láttam nem messze, és elég frissnek tűntek.

Fili és Kili nyomban felpattantak.

- Merre?

- Mutatom. - Rocr szemmagasságba felreppent, elindulva előre, mi pedig végre felbuzdulva siettünk utána. Rocrnak igaza volt: úgy egy mérfölddel odébb a talajon jól láthatóan ott voltak a patkószerű bemélyedések. Fili letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye őket.

- Talán öt megmaradt. - állapította meg. - Ez jó hír... ha szerencsénk van, a csomagok, amiket vittek, szintén épségben vannak, a pónik pedig nincsenek túl messze innen.

Ezután már jóval könnyebb dolgunk volt, egyrészt mert a patkónyomokat innentől viszonylag könnyen tudtuk követni, másrészt pedig Rocr a magasból kalauzolt minket.Fél napba telt még, és rátaláltunk a pónikra; hárman maradtak, még mindig rémülten, kifáradva és szomjasan. Szerencsénkre a rájuk aggatott készletek sérülésmentesen és hiánytalanul megmaradtak, és a pónik is zokszó nélkül hagyták, hogy befogjuk őket és elinduljunk velük visszafelé.

Úgy négy nap telhetett el ezalatt, mégsem számított arra egyikünk sem, hogy közben felgyorsulnak az események. Ez a kis idő, így hármasban talán az utolsó lehetőség volt, hogy még egyszer átéljem a nagy kalandjaink varázsát, úgy nézzek Fili és Kili szemébe, hogy még, egy igazán kicsit ne kelljen a jövő történéseire gondolnom. A visszaúton dalra fakadtak, mintha ők is ugyanezt éreznék és megpróbálnák visszacsempészni azt a várakozásssal, reménnyel és örömmel teli hangulatot, ami a sok viszontagság ellenére utunk elején kísért minket, amikor a Hegy és az aranykincs még mesze volt tőlünk. Ám ez a dal, bárhogy is igyekeztek, másképp szólt már, s én láttam a bánatot és bizonytalanságot, ami a szívüket nyomta. Nem erre számítottak; két különleges, vidám lélek, akik véleményem szerint jobbak voltak annál, hogy a törpökre jellemző mohóság és irigység eluralkodjon rajtuk. Nem beszéltünk róla, ők sem említették, milyen váratlanul érte őket Thorin változása, de azóta csendesebbek, kedvtelenebbek lettek.

A két törp dala elhalkult, majd teljesen elhalt, ahogy felmásztunk egy magasabb emelkedőre és szemünk elé tárult a messzeség. Néhány mérföldnyire jártunk már csak a Hegytől, és innen elláttunk egészen a Hosszú-tó irányába. És a távolban, a pusztaságon túlról csapatokat pillantottunk meg, lassan haladó emberek sokaságát. Tóváros népe, és talán már Bakacsinerdő tündéi is... Álltunk a szirten megkövülten, bámulva az előttünk elterülő vidéket.

- Közelednek. - mondta ki végül halkan Fili.

- Közelednek bizony. Néhány napforduló és elérik Erebort. - röppent elénk Rocr. - Siessünk! Népem bejuttatja a híreket a Hegybe, de ha ti nem igyekeztek, már nem lesz hová menni.

Mit tehettünk hát,megszaporáztuk lépteinket és több énekszó nem csendült fel. Órák elteltével végül elértünk az Elülső Kapuhoz, ahol újabb meglepetés fogadott minket.

- Mi a...? - Kiliből valamiféle törp-káromkodás bukhatott ki. Az Elülső Kapu immár nem úgy festett, mint amit berobbantottak, s többé nem volt szabad ki- és bejárás rajta. A romokból és törmelékből befalazták a kapun tátongó lyukat, mesteri munka és áthatolhatatlan fal magasodott előttünk, melyen csupán apró, lőrésként funkcionáló kihagyások voltak. Amíg mi a pónikat kutattuk, a törpök Thorin parancsára eltorlaszolták a kaput, megakadályozva, hogy bárki is bejuthasson a Hegybe. Jó ideig csak bámultuk az előttünk magasodó építményt. Mielőtt megfogalmazódott bennünk, hogy mi vajon hogy fogunk bejutni, egy vékonyka hang csendült fölöttünk a falról.

- Menjetek! Menjetek innét, amíg még nem késő!

Felkaptuk a fejünket. Odafentről Bilbó pislogott ránk megszeppenten.

- Mahalra, mi folyik itt? - kiabált fel Fili. - Bilbó, húzz fel minket!

- Én a helyetekben nem akarnám. - sóhajtott a fejét csóválva a hobbit, de mit volt mit tennie, ledobott egy kötelet.

Lemálháztuk hát a pónikat, és míg feljuttattuk a megmentett rakományt, úgy döntöttünk, szabadon engedjük a pónikat, térjenek vissza eredeti gazdáikhoz. Majd mi is felmásztunk a kötélen a várfalra, ahol a kezeit tördelő, aggodalmas képet vágó Bilbó várt minket.

- Ne mondjátok, hogy én nem figyelmeztettelek titeket. - mondta nekünk, miután felhúzta és gondosan összetekerte a kötelet. Összenéztem Filivel és Kilivel.

- Hol van Thorin? Hát a többiek?

- Odabenn. - válaszolta cseppet sem lelkesen Bilbó. - Thorin nagyon megváltozott... naphosszat csak ül a sok arany között és maga elé mered. Harcra készül, háborúra... Azt hiszem, a kincs elvette a józan eszét. Senkire sem hallgat, igaz, nem is nagyon próbál beszélni a fejével senki sem. Mindannyian azt az Arkenkövet keresik, amit Thorin annyira emleget. De... - és itt Bilbó mintha zavartan elpirult volna. - nem lelik semerre sem. Thorinon lassan kezd eluralkodni valami baljós komorság. Egész ijesztő.

Kis ideig csak némán rágódtunk a hobbit szavain.

- Láttuk a csapatokat a távolban. Erre tartanak. - mondta végül Fili. Bilbó bólintott.

- Igen, tudjuk. Roac és a hollói folyamatosan szállítják nekünk a híreket. A tündék és a tóvárosiak valóban itt vannak a nyakunkon. - megvakarta a fejét. - Ám ami még rosszabb, hogy Dáin is úton van ide egy csapatnyi törp harcossal. Azt mondják, ő Thorinnál ezerszer kőfejűbb, már bocsánat... Félek, nagy baj lesz itt hamarosan. Ezek képesek egymásnak ugrani.

- Meglehetősen rosszul hangzik. - szomorúan pillantottam Filire és Kilire.

- Vezess Thorinhoz minket. - sürgette Bilbót Fili, és a hobbit kénytelen-kelletlen engedelmeskedett.

A Hegy mélyén a törpök vlóban harcra, ostromra készültek. Nagy örömmel fogadták visszatérésünket és az általunk visszaszerzett készleteket, melyeket Bofur és Bombur rögvest leltárba vett. Néhányan a fegyerraktár tartalmát válogatták, Balint egy méretes kőasztal mellett láttam, ahogy valószínűleg a védelmi stratégián gondolkodott, azt pedig hamar megtudtam, hogy az eltorleszolt kapu Óin, Dori és Nori mesterműve.

Thorin pedig valóban ott ült az aranykincsek közepette, némán és gondolataiba merülve, sötét tekintettel nézett maga elé, mely csak egy pillanatra enyhült, amikor tájékoztatták érkezésünkről.

Aznap éjszaka nem csak a csillagok gyúltak ki az égbolton, de a felénk közeledők fáklyái is a pusztaságban, egyelőre messze, de a fényük azt ígérte: itt lesznek majd, nemsokára eljön az, amitől annyira rettegtem. Aznap éjszaka mind ott gubbasztottunk Thorin körül, és bár nem mondta ki senki, mindannyiunknak az járt a fejében: vajon néhány nap múlva itt leszünk még? S ha igen, mennyire fognak megváltozni a dolgok, mennyire változunk meg mi magunk? Ültünk Thorin körül, és lassan felcsendült a törpök éneke; hogy jobb kedvre derítsék Thorint, elűzzék a gondokat és a bajt... S egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is csatlakozom, megpendítve egy hárfa húrjait, miközben csendesen, mélyen szólt az eddig sosem hallott, szép és büszke dal:

Lenn a mélyben, lent,
Hol a sárkány pihent
Mesés arany
Az ősi honban csillan:
Sötétben mint az éj,
Hová nem jut a napfény,
S kalapács lecsap.

Kalapács lecsap:
Visszhangozzák a falak,
S a kalapács száll,
Kincset, drágakőt feltár.
S a kalapács cseng:
A királyság életre kelt!
S kalapács dübörög,
A hegy mélye mennydörög
S kalapács lecsap,
Kalapács lecsap.

Legendát és regét
Kovácsolt e büszke nép,
Fémet s ékkövet
Egységbe ötvöztek,
S a tűzben edzették,
Minden törp-fejszét, pengét,
S kalapács lecsap.

Kalapács lecsap:
Népünk fegyvert ragad,
S a kalapács zúg,
Háborúba visz az út,
S kalapács csendül,
A harc nagy hősöket szül,
S a kalapács reng,
Diadal hívása zeng,
S kalapács lecsap,
A kalapács lecsap.

_________________

A fejezet végén szereplő dal az én szabad fordításom, itt az eredetije, ha valaki hangulatfokozást szeretne :) (bár nem a teljes szöveget fordítottam le)

https://youtu.be/Xm96Cqu4Ils