- Nos Jade, mondd csak. - Thorin összefonta a karjait és még egyszer alaposan végigmért tetőtől talpig. - Mi az, amihez értesz és hasznunkra lehet az úton?

- Hát... - tanácstalanul lestem Gandalfra. Pillanatnyilag nem jutott eszembe semmi, eléggé összezavarodtam. - Tudok lőni... mármint íjjal. Úgy-ahogy. Azonban attól tartok, az íjamat már nem fogom tudni idehozni...

- Te is íjász vagy? - derült fel Kili arca. A többi törp csendesen összemormogott valamit. Ezt biztosan nem nézték ki belőlem, bár abból a tekintetből teljesen mindegy volt, hogy szeretett íjamat, amellyel gyakran jártam Solymáron az erdőt, most egészen biztosan nem tudtam volna előkeríteni... A törpök mindenesetre végre egy fokkal barátságosabban néztek rám, különösen Kili, aminek meg aztán igazán örültem.

- Rendben van. - biccentett Thorin. - De nincs fegyvered.

- Jelenleg nincs. - feleltem a földet bámulva.

- Tartalék íjunk nincs, de adhatok kölcsön kardot. - ajánlotta fel Fili, és kivonta az egyiket, meglóbálva az orrom előtt. Nem kis kétségbeeséssel meredtem az első ránézésre hatalmas pengére.

- Ööö... köszönöm, Fili, de attól tartok, el sem bírnám. - mosolyodtam el kínosan. (Mint később kiderült, ez szerencsére nem volt igaz.)

- Buzogányt? - Nori csendesen nevetgélt rajtam.

- Vagy csákányt? Kalapácsot? - furakodott előrébb Bofur.

- Van egy felesleges fejszém esetleg. - csatlakozott Glóin.

- De ha egyik sem tetszik, komám, tudok ajánlani egy pallost is. - zárta a felsorolást mosolyogva Balin. A törpök egymás között vigyorogtak; úgy tűnt, az ugratásom visszahozta valamelyest a jókedvüket. Tény, hogy a velem nagyjából egymagasnak tűnő, de nálam mégis jóval nagyobb és erősebb törpök fegyverei nem voltak hozzám valóak. Megráztam a fejem, ahogy eszembe jutott valami.

- Köszönöm, de azt hiszem, tudok fegyverről gondoskodni a magam számára. - jelentettem ki és fejemmel a kővé vált trollok irányába böktem. - Ezeknek mindig van a közelben egy barlangjuk, ahol a zsákmányukat rejtegetik. Én pedig történetesen mellette sétáltam el, mielőtt elkaptak, legalább is azt hiszem, az a barlang volt. Megmutassam, merre van?

Ez a javaslat osztatlan sikert aratott és végre szereztem némi elismerést újdonsült útitársaim körében. Szerencsére fel tudtam idézni, merről jöttem, így elvezettem őket a nyíláshoz, amit odafele láttam. Most zárva volt és hiába próbáltunk bejutni, nem sikerült, egészen addig, amíg Bilbó ki nem nyitotta a kulccsal, amit még az egyik trolltól lopott el, mielőtt az kővé vált volna.

Óvatosan léptünk be a sötét, valószínűleg veszélyek százait tartogató barlangba. Irgalmatlanul büdös volt odabenn, nem is beszélve a koszról, szemétről és a csontokról, valamint a pókhálókról, melyektől különösen viszolyogtam. A bejárattól nem messze, nagy örömömre megpillantottam a szürke hátizsákomat, amit a trollok elvettek tőlem, és azzal a tudattal kaptam a vállamra, hogy mégsem vesztem el olyan nagyon. A törpöktől kicsit elszakadva próbáltam keresgélni a sok lom között. Némi kutatás után sikerült szereznem egy megfelelő hosszúságú és elfogadható súlyú kardot (íjra sajnos nem bukkantam), ami ugyan nem volt olyan szép és jó állapotú, mint a mesében itt lelt legendás gondolini fegyverek, de számomra megtette és azt a megnyugtató illúziót keltette bennem, hogy nem vagyok teljesen védtelen. Némi aranypénzt is sikerült feltúrnom a keresgélés közepette, melyet a nadrágom zsebébe tömködtem azzal a gondolattal, hogy ki tudja, mikor lesz még rá szükségem. A barlangban voltak ruhák is, egyértelműen a korábbi áldozatok viselete. Találomra felkaptam egy köpenyt, miközben igyekeztem nem arra gondolni, hogy előttem ki viselhette.

A törpök hosszan múlatták az időt a barlangban, ahol a fegyvereken és aranyon kívül némi érintetlen ételt és sört is találtak. Míg Bifur és még néhányan azzal foglalatoskodtak, hogy ládikába pakolják és elássák a kincseket, a többiek a készleteiket frissítették. Én egy idő után kisomfordáltam a barlangból, némileg távolabb vonulva a társaságtól. Mielőtt tovább indultunk volna, át akartam gondolni a dolgokat több szempontból is. Innen hogyan tovább? Mit mondjak majd Gandalfnak, ha kérdőre von? Hogyan tudnám megkedveltetni magamat a bizalmatlan törpökkel, akiket én úgy szerettem? Illetve nem utolsó sorban azt is ellenőrizni akartam, hogy mégis mi van nálam, miket pakoltam be a hátizsákomba Solymáron. Annyiban nagy szerencsém volt, hogy gyakran egész napokat töltöttem az erdőben kirándulva, így a táskám tartalma is ennek felelt meg. Voltak benne olyan holmik is, amelyeket rendszerint ki sem vettem soha, mint például a kis neszeszer, a kézfertőtlenítő, kullancsriasztó, iránytű, öngyújtó és a svájci bicska. Étel és ital is volt nálam valamennyi, bár a Nestea-s műanyag palack kissé feltűnő volt. És természetesen a kis könyvem is nálam volt, a Kék Könyv, amelybe írogatni, rajzolni szoktam. Éppen azon voltam, hogy feljegyzem, milyen hihetetlen dolog is történt velem, de nem maradtam sokáig egyedül, hogy ezt megtehessem.

- Valóban íjász vagy? - csendült mögöttem egy ismerős hang és meglepődve tapasztaltam, hogy Kili nagy lendülettel lezuttyan mellettem a földre, míg a másik oldalamra meg Fili ült. Ami azt illeti, meglehetősen zavarba jöttem, hogy egyáltalán érdeklem őket valamennyire; a többi törp nagyjából a jelét sem adta annak, hogy tisztában vannak az ottlétemmel. Kissé csalódott voltam emiatt, ugyanakkor teljesen reális volt, hogy mint furcsa idegennek, nem fognak rögtön a nyakamba borulni, sőt. Fili és Kili azonban fiatalok voltak, kíváncsiak és jóval közvetlenebbek; valósággal repestem az örömtől, hogy pont ők odajöttek hozzám. A testvérek kíváncsian csillogó szemekkel várták a válaszomat.

- Igen. - bólogattam bizonytalanul. - Elvileg nem is vagyok annyira rossz, bár...

Eszembe jutott, hogy otthon hagytam a szemüvegemet. Nem volt olyan gyenge a látásom egyébként, szemüveg nélkül is jól láttam és tudtam tájékozódni, de pont a célzáshoz nem ártott volna. Fogalmam sem volt, ha most íjat fogtam volna a kezembe, hogy boldogultam volna.

- Fogalmazzunk úgy, hogy harcos nem vagyok. - fejeztem be végül egy vállvonás kíséretében. - Persze egy nőtől már az is nagy eredmény, hogy volt már a kezében fegyver, nem igaz?

Egy pillanat erejéig átfutott a fejemen a gondolat: milyen jó is lenne, ha kölcsönkérhetném Kili íját gyakorlás céljából. Sőt, ha gyakorolhatnék velük... Ha ide kerültem Középföldére, muszáj volt, hogy megtanuljam legalább megvédeni magamat. A mesékben mindig olyan természetes dolognak tűnt, hogy a főhős a legnépszerűbb szereplőkkel együtt gyakorolt... A valóságban nagyjából a lehetetlennel volt egyenlő: először is, bennük fel sem merült, hogy csak úgy felajánlják a dolgot. Másodszor: egyáltalán nem mertem rákérdezni. Kissé feszülten rájuk mosolyogtam, és zavaromban össze-vissza firkáltam az ölemben tartott könyvecskébe anélkül, hogy észrevettem volna, egészen addig, amíg Kili bele nem dugta az orrát.

- Mit csinálsz?

- Semmit. Ez csak a könyvem, amibe írni szoktam és amibe nem szabad beleolvasni. - csaptam be gyorsan és igyekeztem eltüntetni a csomagomban, ezzel sajnos felhívva a két törp figyelmét a különös hátizsákra és még különösebb tartalmára. A legkisebb szégyenérzet nélkül túrtak bele és Fili pillanatok alatt megtalálta az utolsó szendvicsemet.

- Nem illik kérdés nélkül kutakodni más holmijában. - jegyeztem meg, bár igazából rájuk hagytam a dolgot, annyira örültem a jelenlétüknek.

- Ó, bocsánat. - sandított rám mosolyogva Kili, miközben abba se hagyta a turkálást. - Fili, adsz egy harapást?

- Persze, tessék.

Az uzsonnámról lemondva igyekeztem gyorsan összepakolni, amíg az étel lekötötte őket, a hátizsák aljába száműzve a gyanúsabb elemeket, élen az öngyújtóval és a kullancsriasztóval. Eddigre a törpök összeszedték a barlangból, amit úgy ítéltek meg, hogy magukkal akarnak vinni, és jól belaktak a talált élelemből is. Valahogy felügyeskedtem az övemre a barlangból hozott kardot, felvettem a hátizsákomat és a vállamra kanyarítottam a köpenyt, ami erősen dohszagú volt és az alapján, amennyire a földet söpörte az alja, bőven nem az én méretem volt. Meg is állapítottam, hogy a következő pihenőnk alkalmával majd levágok belőle egy darabot.

Miközben felcihelődtünk, Thorin lépett oda hozzám, kantárszáron vezetve egy szép barna pónit, egy olyan hosszú szőrű, aranyos állatot, amilyet a filmekben is láttam.

- Tudsz lovagolni, Jade?

- Fogjuk rá. - bólintottam óvatosan. Ültem már lovon életemben néhányszor.

- Ő itt Pitypang. Amíg Völgyzugolyba nem érünk, utazhatsz rajta. - közölte olyan hangon, mint aki pont az ellenkezőjét szeretné.

- Köszönöm. - dünnyögtem. Thorin egy morranással felpattant a saját pónijára, és a többiek követték a példáját, így én is nyeregbe kapaszkodtam.

Végül mégis úgy alakultak a dolgok, hogy együtt utazhattam Thorin Társaságával, még ha csak egy darabon is. A mese folytatódott. Ahogy elindultunk, láttam magam körül a törpöket és Gandalf kék kalapjának hegyes csúcsát a sor elején, és éreztem: egy új, sokkal nagyobb és egészen más kaland vár rám, mint az eddigiek.