Kicsit előrébb hajoltam a sziklától, melynek dőlve az utóbbi néhány órámat töltöttem, és szemügyre vettem a szinte teljesen elkészült rajzot.

- Nem rossz. - állapította meg mellettem Kili, miközben pipájából apró füstfelhőket eregetett a fakó, bánatos ég felé. Még egyszer kisimítottam Thorin térképét, amit még reggel kértem kölcsön tőle, és ellenőriztem, hogy minden részletét pontosan másoltam-e át az eddigi kalandoktól kissé már viseltes Kék Könyvbe.

- Kár, hogy holdrúnákat nem tudom hitelesen lemásolni. - jegyeztem meg, majd szénrúdra cseréltem a tollat (hogy azért mégis legyen valami különbség), és nekiláttam meghúzni az utolsó vonalakat. - Vajon hogyan tudják megcsinálni a holdrúnákat?

Hiszen Thorin térképén a rejtett írás csak akkor látható, ha az a hold van fenn az égen, amelynek a fényénél készült, míg más rúnáknak elég pusztán a hold adta megvilágítás... Hogyan csinálhatják? Megint rá kellett döbbennem, hogy mennyi apró titkot rejt Középfölde, amelyet valószínűleg sosem fogok nem hogy megfejteni, de észrevenni sem.

- Nem tudom. - csóválta a fejét Kili, és láttam a tekintetén, hogy ha tudná, elmondaná. Ez különösen jól esett (a törpök nem osztják meg akárkivel a titkaikat). - Nem értenek hozzá sokan, és közöttünk mindenkinek elég erősen behatárolt a mestersége, az, hogy mit és hogyan alkot.

Érdeklődve hallgattam. Mindig szerettem, ha a világukról mesélt, melybe más csak ritkán tekinthetett bele, ha kiérdemelte a bizalmat. Miközben beszélt, én lassan, szinte rajzolva húztam a rúnákat. Ha majd készen vagyok, odaadom a térképet Bilbónak. A hobbit az utóbbi napokban, hozzám hasonlóan sokszor elkérte Thorintól a térképet; nézegette, forgatta, mintha valamiféle titokra próbálna rájönni... nos, titok az éppenséggel volt is. A térkép ugyan megmutatta a rejtett ajtó helyét, melyen keresztül be lehet jutni a Hegybe, az ajtóhoz vezető ösvény pontos helyét azonban már nem, Thorin és Balin pedig hiába emlékeztek kiválóan arra, milyen is volt az élet Ereborban és a környéken régen, hiszen a sárkány szinte mindent elpusztított. Jobb híján Thorin elrendelte, hogy két-három fős csapatokba verődve fésüljük át a területet, próbáljuk megtalálni az ősrégi, elfeledett ösvényt, amely az ajtóhoz vezet. Az azóta elmúlt néhány nap egyhangúan telt, melyben csupán annyi izgalom volt, hogy egyik nap a táborunkat közelebb költöztettük a Hegyhez, a nyugati lejtőre. A törpök rosszkedvén javított valamennyit, hogy Smaug továbbra sem adott jelt magáról; óvatosságunk, állandó veszélyre való felkészültségünk mellett a táj kihalt volt, kopár és szomorú, csak a szél süvített át rajta olykor-olykor, előresírva a telet és mindent, amit az idő hozni készült. Magunk voltunk Smaug pusztaságában. Élelmünk, hála a tóvárosiaknak, még volt bőven, a hideg éjszakákon pedig gyakran múlattuk az időt azzal, hogy a Tóvárosban külön magamnak vásárolt gyógyfüvek valamelyikéből teát készítettem. Ezt leginkább Bilbó díjazta, de Óinnal is gyakran összedugtuk a fejünket, eszmecserét folytatva a témához kapcsolódó tudományunkról. Nappal valamelyik csoporthoz verődve én is az ösvény után kutattam, vagy a táborhelyen segítettem (a tüzelő beszerzése például gyakran gondokat okozott), aztán Bilbó példáján felbuzdulva én is kölcsönkértem a Magányos Hegy térképét, de azzal a céllal, hogy bemásolom a Kék Könyvbe. A rejtett íráson töprengtem ugyan valamennyit, hisz az jelenleg nem volt látható a térképen. Így jött a képbe Kili, aki némi győzködés után lefordította törp-rúnákra a rövid szöveget, amit előrángattam az emlékeim mélyéről, és így egész jó lett a végeredmény.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, miután dolgom végeztével becsuktam a Kék Könyvet és eltettem az íróeszközt és a tintát.

- Gyere! - húzott fel kissé sürgetően. - A többiek már az ebédhez sorakoznak és Balin azt mondta, talán egy-két üveg dorwinion-i bort is kinyitunk.

Ez pedig nagy szó volt. Thorin szigorúan elrendelte, hogy a készleteinkkel takarékoskodni kell, így a napi ételadagok meglehetősen szűkek voltak, az olyan luxust pedig, mint a bor, vagy a különleges ízű, mézeskalácsra emlékeztető tóvárosi kenyérféle, csak ritkán engedélyezte.

- Máris. - sandítottam a táborunk felé. - Csak előbb visszaadom Bilbónak a térképet.

A hobbit a délelőtt folyamán egyre messzebb és messzebb somfordált. Bár a törpök nagy részének eddigre már elege volt az eredménytelen keresgélésből, Bilbó töretlen lelkesedéssel járta be újra és újra a környéket. Valószínűleg most is ilyen céllal volt távol, azt mindenesetre láttam, hogy még nem ért vissza. Szerencsére fel tudtam idézni, merrefelé indult, és a völgy déli sarka felé vettem az irányt. Jelenlegi táborhelyünk egyik nagy előnye volt, hogy akadt a környéken némi fű a póniknak; úgy tűnt, hogy ezen a részen kevésbé söpört végig a pusztítás annak idején, amikor Smaug itt tombolt. Ebben a völgyben védettebbnek éreztük magunkat, mint a Hollódombon, s kevésbé ült rajtunk a régi veszteség okozta búskomorság, ugyanakkor kevésbé láttuk át a területet egészében. Talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy még nem találtuk meg az ösvény nyomát, pedig a térkép szerint a közvetlen közelben kellett lennie, sőt, ha táborhelyünkről felpillantottunk a Hegy irányába, a völgy torkolata felé, azt a sziklát is láthattuk, melynek tetején reményeink és számításaink szerint a titkos ajtónak kellett lennie. Rendkívül bosszantó ez az egész, állapítottam meg magamban, ahogy lépkedtem előre, kerülgetve a leomlott sziklákat, melyekből egyre több lett, ahogy a völgy széle felé közeledtem, és a talaj is keménnyé, terméketlenné kezdett válni. Az utóbbi napokban jobbra fordult az idő, legalább is nem mutatkoztak a fagyás jelei, de azért összevontam magamon a köpenyemet; a szél, ha bizonyos irányból fújva bejutott a völgybe, rendkívül hideg tudott lenni. Kili a nyomomban haladt.

- Biztos vagyok benne, hogy erre ebéd után is sort keríthetnél. - jegyezte meg. Vállat vontam.

- Nem kértem, hogy elkísérj.

Nem mintha rosszul esett volna a társaság.

- Gondoltam, figyelek rád, hogy ne keveredj bajba. - vigyorgott.

- Mondod pont te. - vontam fel a szemöldököm.

Bilbóra a völgy déli sarkánál bukkantunk rá, jó messze a táborhelytől. Nem volt egyedül: ő és Fili egy nagy, magas kő tövében vizsgálódtak, alig vettük észre őket.

- Nocsak testvér! Jade. - derült fel Fili arca, amikor megpillantott minket. - Mi járatban errefelé, kettesben?

- Ebéd. Siessetek, mielőtt lemaradtok. - közöltem kurtán és zavartan, majd odaadtam Bilbónak a térképet. - Köszönöm szépen. Találtatok valamit?

- Semmit. - csóválta meg a fejét a hobbit, majd valamivel halkabban, mintegy mellékesen hozzátette. - Bár itt lenne Gandalf... ő biztosan tudná, merre tovább.

Kissé elkomorodva bólintottam. A törpök már rég letettek arról, hogy a mágus egyszer majd visszatér. Levette a kezét rólunk. mondta nem minden harag nélkül Thorin, és ezzel le is zárta a témát. Igaz, mindannyian emlékeztünk a mágus intésére, hogy nélküle be ne menjünk a Magányos Hegybe, de Thorin már a maga feje után ment, Gandalfról pedig semmit sem hallottunk azóta, hogy búcsút vett tőlünk Bakacsinerdő határán. Csupán én és Bilbó voltunk, akik még mindig reménykedtünk, mindent megadtunk volna azért, hogy a mágus újra velünk legyen, tanáccsal segítse és vezesse Thorin Társaságát. Én persze tudhattam, hogy Gandalf még jó darabig nem fog felbukkanni, messze jár és más ügyeket intéz. Rosszkedvűen ültem le egy alacsony kőre.

- De nincs itt.

- Jade... - meredt rám Bilbó. Bocsánatkérően néztem rá.

- Ne haragudj. Menjünk, mielőtt elfogy az ebéd.

A hobbit mintha meg sem hallotta volna. Összenézett Filivel és Kilivel, aztán mindhárman megint engem bámultak. Kezdtem zavarba jönni.

- Mi az?

- Alattad. - bökött felém az állával Bilbó. Felpattantam és úgy meredtem a kőre, amin eddig ültem. Most, hogy alaposabban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy egész különösen egyenes a teteje, s pont úgy van a földbe süppedve, hogy kényelmesen rá lehessen lépni.

- Olyan mint... - szólaltam meg tétován.

- ...mint egy faragott lépcsőfok. - fejezte be helyettem Bilbó. A felismerés mindannyiunkkal egy csapásra elfeledtette az ebédet.

- Nézzétek! - Kili izgatottan mutatott előre. Nem messze a kőtől észrevettünk egy hasonlót, majd még egyet, és ahogy tekintetünk felfelé haladt a Hegy alacsonyabb nyúlványai irányába, még többet.

- Egy lépcső. - állapította meg Fili és nekilendült, futva indulva meg a kövek nyomán. Mi is rohanni kezdtünk, utána.

A lépcső ahhoz elég meredeken vezetett felfelé, hogy a futástól kifulladjunk, de ez most egyikünket sem érdekelte. Ahogy a tetejére értünk, egy csapás nyomait vettük észre, ezt kezdtük el követni egyre hevesebb izgalommal, továbbra is futva; képtelenek voltunk lassítani, megállni, a felfedezés izgalma hajtott előre minket, akár a vad nyomát meglelő vadászokat. Szúrt az oldalam, a szívverésem a fülemben dobolt és kimelegedtem, hallottam a többiek zihálását. A csapás keskeny volt, néhol alig látható, és hosszan vezetett előre. Már nem tudtam, mennyi ideje loholunk, amikor az élen haladó Fili hirtelen megtorpant egy párkányszerű részen. Előttünk a völgy torkolata terült el, kissé megszédülve vettem észre, milyen sokat jöttünk felfelé: a gyéren füves terület, ahol nemrég még sétáltam, most legalább száz lábbal alattunk volt. Ahogy kihajoltunk a párkányról, meglepődve tapasztaltuk, hogy nem hiába tűnik ismerősnek a környék, és hogy innen a magasból egyenesen rálátunk a táborunkra. Az ösvény pont arra a sziklára vezetett fel minket, melyet annyiszor néztünk.

- Hihetetlen. - sóhajtotta a kimerültségtől kissé elhalkulva Bilbó. Sokáig csak bámultunk lefelé, a történtekben és sikerünkben gyönyörködve, pihenve.

- Bombur biztos most eszi meg az adagunkat. - jegyezte meg Kili és vészesen kihajolt, hogy jobban lelásson. - Mindjárt lekiáltok neki, hogy el ne vegye.

- Eszedbe ne jusson! - húztam vissza. - Ha lezúgsz innen és olyan szerencsés leszel, hogy nem töröd ki a nyakad, én fogom megtenni. Szerintem egyértelmű, mit kell tennünk most: visszamegyünk és szólunk Thorinnak, hogy rátaláltunk az ösvényre, amely tovább vezet minket.

* * *

Ismét tábort bontottunk. A többiek kitörő lelkesedéssel fogadtak minket (Bombur azért az adagunkat mégis megette, mire leértünk), és nem sokkal később már készen állt mindenki, hogy megmásszuk az ösvényt. Bofur és Bombur lenn maradtak a pónikkal és a holmink nagy részével; utóbbi önként és lelkesen vállalkozott erre a pozícióra, mert már az is láthatóan megrémítette, hogy felnézett a magas sziklára és elképzelte, hogy neki oda fel kell másznia. Amúgy sem vihettünk magunkkal sok dolgot, mert az ösvény nem csak keskeny és nehezen követhető volt, de helyenként meglehetősen bizonytalan, sőt, egy szakaszon még veszélyes is: nem sokkal a kiszögellés után, ahonnan Filiékkel a táborunkat néztük, olyan szűk lett, hogy csak a sziklafalon mászva-kapaszkodva lehetett tovább haladni. Thorin, a helyzetet felmérve úgy rendelkezett, hogy majd kötelekkel húzzuk fel a szükséges csomagokat, illetve, hogy megspóroljuk az utat, egy-egy vállalkozót is leereszthetünk néha, hogy beszámolhasson a fejleményekről Bofurnak és Bomburnak.

- Ha valamit, ezt nem vállalom, Thorin, nem érdekel, hogy én vagyok a legkönnyebb. - nyögtem, miután a veszélyes szakaszon túljutva egy kis belső zugba érkeztünk, és lezuttyantam az első kőre, ami megfelelően távol volt a szakadék szélétől. A mászás kész tortúra volt számomra, minden egyes pillanatban attól rettegtem, hogy elvétem a lépést és lezuhanok az alattunk tátongó vagy száz méteres mélységbe. - Én innen el nem mozdulok, amíg az ajtó ki nem nyílik, az biztos.

Ahova érkeztünk, lentről egészen biztosan nem volt látható, sőt, az ösvényről (ösvény? inkább hegymászó teljesítménytúra) sem tűnt fel a szemnek. A fölötte lévő szikla is egész hosszan kinyúlt, így a kis terület inkább egy repedésnek látszott, amelyekbe kirándulások során szoktam húzódni, ha elered az eső, de nem takarta el előlünk teljesen az égboltot, amikor tábort vertünk benne. Ez a védett rész a pokoli mélységek után egész szimpatikusnak tűnt a számomra, még valamennyi fű is teret hódított magának a sziklák között. A repedés végében kőfal húzódott végig, meglepően egyenes és sima, és nem csak a törpök gyakorlott szeme látta rajta azonnal, hogy bizony nem a természet munkájával van ezúttal dolgunk.

- Ez lesz az. - suttogta Balin, s hangja tisztán hallatszott, oly nagy csönd vett körül minket. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, mert végre, végre kétségünk sem volt afelől, hogy ez a keresett hely, megtaláltuk a rejtett ajtót, amelyet Thror régi térképe jelölt. Megérkeztünk.

Aztán kis tülekedés támadt, ugyanis a tizenegy törp egyszerre próbálta megrohamozni a kőfalat. Végül valahogy csak elrendezkedtek, ám hiába tapogatták végig széltében-hosszában az egész simára csiszolt felületet, nem hogy az ajtó réseit, de még a kulcslyukat sem találták meg.

- Itt kell lennie valahol! - kocogtatta meg a követ Thorin. - Ha a kereséssel nem megyünk semmire, még mindig utat törhetünk magunknak a Hegy belsejébe.

A falat azonban erős varázslat védte, amely nem csak elrejtette az ajtót, de azt is megakadályozta, hogy bárki betörhessen kívülről Erebor birodalmába, még ha a Hegymély Királya és az övéi is próbáltak bejutni. Ezt persze hiába mondta volna bárki a törpöknek, akik most, hogy annyi küzdelem és viszontagság után végre ott álltak a térkép által jelölt titkos bejárat előtt, nem láttak és hallottak semmit. Bilbó leült mellém egy másik kőre, aztán csak figyeltük némán a törpök küzdelmét.

- Mit gondolsz, érdemes szólni nekik? - kérdeztem csendesen. A hobbit megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem, hogy jutnál vele bármire is.

- Most tényleg ennyire odafigyeltek arra, mit mondtak a holdrúnák? - dünnyögtem kissé fájdalmasan. Néhányan közben csákányt ragadtak és úgy kezdték csépelni a falat, persze teljesen eredménytelenül. Álmodozva figyeltük, ahogy Dwalin csákánya kettétörik; gazdája sűrű káromkodások közepette dobta félre a használhatatlanná vált eszközt, majd dühében jobb híján ököllel ment neki a kőnek. - Durin napján az utolsó fénysugár... Addig akár pikniket is tarthatnánk ezen a friss, magaslati levegőn.

- Törpök, nem bírják kivárni. - bölcselkedett Bilbó, aztán kérdőn nézett rám, ahogy a csomagommal kezdtem ügyködni. - Te meg mit csinálsz?

- Egy nyugtató citromfű teát mindkettőnk érdekében, de sürgősen. - vágtam rá a választ.

* * *

Bilbóval tehát csak ültünk a kövön hosszan, amit a törpök eléggé morogva vettek tudomásul. Ők kezdetben igencsak nehezen törődtek bele, hogy az ajtó semmiképp sem akar kinyílni előttük. Egy darabig meglehetősen komikus látvány volt, ahogy Thorin hol kérleli, hol össze-vissza szidja a kőfalat. Balin, mint valami őskori pogány pap, ráolvasások és félig fennmaradt varázsigék egész gyűjteményét szónokolta végig, Nori pedig olyan betörő-trükköket próbált ki, hogy Dori csak pislogott rajta, pedig ha valaki, ő jól ismerte az öccsét és bűnös furfangjait. De hiába minden próbálkozás, a kőfal kérlelhetetlenül megőrizte titkait és a törpök sehogy sem bukkantak a rejtett ajtó nyomára. Idővel aztán feladták, mogorván és csalódottan vonultak odébb, otthagyva engem és Bilbót az ajtólépcsőn.

Az ezt követő napok unalmasan és hosszan teltek el. Néha-néha az egyik törp összeszedte magát és a falhoz somfordált, hogy aztán a hiábavaló kísérletek után meg nagyobb rosszkedvvel térjen vissza a többiekhez. Fili és Kili gyakran le-lementek az alsó táborba Bofurhoz és Bomburhoz. Én nem mertem velük tartani, a két tábor közötti veszélyes magasság továbbra is visszariasztott, így ha elmentek, még inkább elhagyatva éreztem magam. Az éjszakák voltak a legrosszabbak, ilyenkor ugyanis a szél, amely a magasban még fagyasztóbb volt, valahogy mindig befújt a repedésbe (legalább is én úgy éreztem) és lassan a tartalék pokrócok sem voltak elegek, hogy ne fázzak állandóan. Így hát többnyire nappal aludtam, esténként pedig csak feküdtem a sziklához húzódva, pokrócokkal és teákkal enyhítve a vacogást, figyelve a sötét égboltot és a felettünk hunyorgó, titokzatos csillagokat.

Bilbó sem aludt túl jól. A naplementéket mindig együtt néztük végig, tekintetünkkel követve a vörössé váló napkorong útját, amely mindig valahol Bakacsinerdő távoli fái mögött tűnt el, s mindig felidézte bennem az eltelt számtalan napot, Völgyzugoly békés alkonyaitól kezdve a mostani fázós, a tél közeledtét jelző sötétedésekig. Ősz vége van már, gondoltam, ahogy a nap újra alábukott, megszokott, több ezer éves útját követve.

A hobbit hirtelen felpattant mellettem. A nyílás másik végébe szaladt, mintha eszébe jutott volna valami, s a következő pillanatban koppanás hallatszott, amelyet a sziklák tompán, egyenletesen vertek vissza. És Bilbó elkiáltotta magát.

A törpök felriadva szaladtak oda hozzá, egy pillanatra felzavarva a rigót, amely épp egy csigát tört össze a fűben megbújó nagy szürke kövön. Mind a kőfalhoz tülekedtek, és ahogy a hold lassan felkúszott az égre, a lemerülő nap irányából vörös fénysugár tört át a felhőkön, rávilágítva a falra, felfedve egy apró nyílást, amelyet eddig nem láthattunk, és akkor már értettem mindent én is.

Eljött Durin Napja.

- A kulcsot Thorin, gyorsan! - szóltam rá a törpre sürgetően, a többiek pedig utat engedtek neki, hátrahúzódtak, ahogy elhelyezte Thror kulcsát a nyílásban. Csattanás hallatszott, ahogy a kulcs megfordult, s ugyanebben a pillanatban a vörös fénysugár kihunyt, átadva az égboltot a hold fényének és a vele érkező éjszakának. Thorin a kőfalnak dőlt és az engedett, egy része lassan elvált a többitől, és ahogy a törp hangtalanul belökte a súlyos ajtót, hűvös levegő csapott az arcunkba. Előttünk a sötét, nem túl tágas alagút ásított némán és mélyen, amely a Hegy mélyébe, Erebor egykori törp-királyságába vezetett.